1. rész
(Kristen)
A lelátón ülök, mind a kedvenc csapataik nevét sikongassák.
Ezzel is ösztönözve őket a győzelemre. Arra a győzelemre, amelyre mindenki
vágyik.
A szurkolók, ha a kedvencük van, fölényben-örömükben
tombolnak. De, ha épp vesztő félben van, akkor természetesen szitkozódnak. De,
éppen ez a játék menetele, hogy egyszer nyerő félben vagyunk, egyszer pedig épp
vesztésre álljunk. Nem lehet mindig győzni. Csak akkor, ha te magad is
elhiszed, hogy képes vagy rá. Meg tudod csinálni. S ha te saját magad ezt
elhiszed, akkor sikerülni fog.
Előttem a labda, amit szélsebesen vezetek végig a pályán.
Miközben a tekintetemet egy percre se veszem le a labdáról, mégis tudom, és
érzem, hogy körbe fogtak. Általában
ilyenkor, mindig az ellenfélhez kerül a labda. De, ha jól összpontosítasz, s ha
ügyesen cselezel, akkor simán ki tudsz szabadulni a fogságból.
Egy picit előrébb gurítottam a labdát, majd hátra és egy
éles kanyart véve elslisszoltam az ellenfeleim mellett. Ha akartam volna, simán
felnevethettem volna, amiért sikerült becsapnom őket. Ez az egyik taktikám,
amelyet csak akkor vetek be, ha igazán szorul a kötél a nyakunkon. Elhitetem
velük, hogy kétségbeestem. S majd mielőtt elhappolhatták volna tőlem a labdát,
akkor egy ügyes csellel arra az oldalra rúgom, amerről elhaladni készülök
mellettük.
Futok, ahogyan csak tudok. Miközben még mindig nálam a
labda. A tizenhatos vonalhoz érve, újra akadályokba ütköztem. Először balra,
utána jobbra, majd hátra pillantok. A szemeimmel az épp megfelelő embert
kutatom, akinek passzolni tudnék. Majd megpillantva a tizenkettes számú csapat
társamat, akit nem fog senki sem, lepasszoltam a labdát. Amíg a labda
szélsebesen száguld felé, magamban az égiekhez fohászkodom, hogy sikerüljön még
egy gólt belőnünk.
Senki másra nem figyeltem jelen pillanatban, csak is a
tizenkettes számú játékosra. Aki elé, amint odaért a labda, meglendítette a bal
lábát, amivel egy kissé erőteljes rúgást vitt véghez.
A játékot vezető egyik bíró a sípjába fújt, amikor a labda a
hálóba ért.
A csapat társaim egy emberként szaladtak, a gólt szerzőhöz.
Csak én nem. Természetesen büszke voltam rá, és örültem is a gólnak. De, soha
nem szerettem előre inni a medve bőrére. A kijelző táblára pillantva, az állás
2:2 arányt mutatott. A játékvezető három perces hosszabbítást, bírált. Újra
felálltunk a közép pályánál, majd amikor a síp újra megszólalt a másik csapat a
mi kapunkat vették célba. Amit én, csatárként nem engedhettem meg. A
játékos felé futottam, akinek az arcán az ijedtséget véltem felfedezni. Tudtam,
hogy mi fog következni. Oldalra pillantott, a labdát abba az irányba fordította
amerre tekintett, s passzoláshoz készülődött. Azonban én gyorsabb voltam, így
el tudtam venni tőle a labdát.
Gyorsabb voltam, mint bárki más a csapatban. Amit, amikor
csak tudtunk, ki is használtuk.
Újra a tizenhatoshoz közeledtem, miközben a másodpercek
hihetetlen gyorsasággal repültek. Meglendítve a lábamat, csak is a kapura
összpontosítottam. Már majdnem belerúghattam volna a labdába, amikor a másik
csapatból az egyik játékos, egy becsúszással akarta elvenni tőlem a labdát.
Azonban a labda helyett, az én lábamba rúgott bele.
Felszisszentem az éles fájdalomtól. S akárhogyan próbáltam
magam megtartani nem tudtam. Éreztem amint térdre rogyva, csusszannók végig a
frissen nyírt pázsiton. Ez a mozdulat még jobban fájt.
Láttam amint a társaim felém közelednek, ahogyan a
játékvezető is. Megpróbáltam feltápászkodni, de a bokámba annyira erős fájdalom
nyílalt, hogy nem tudtam megmozdulni.
Majd lassan egy orvos is elő került. Aki egy bokaficamot és
egy horzsolást vélt fedezni a bal lábamon.
-
Sajnálom, de ön nem folytathatja a meccset tovább.
–közölte az orvos.
-
Hah, azt már nem. Nem fog engem, egy holmi ficam csak
úgy megállítani. Ha törik, ha szakad, de én befejezem azt, amit elkezdtem! –
feleltem, határozottan.
Minden erőmet összeszedve, álltam talpra.
Mivel látták a szememben a határozottságomat, így az orvos
egyedül sétált le a pályáról. Én pedig a bíróval az oldalamon, sántikáltam a
tizenegyes vonalhoz.
Ahol egy pillanatra lehunytam a szemeimet, s igyekeztem
minden hangot kizárni a fejemből. S csak is a kapura összpontosítottam, újra.
Tudtam, hogy ez a meccs mindannyiunk számára sorsdöntő
játék.
Be kell lőnöm! – utasítottam magamat.
Egy kicsit hátrább léptem. Majd miután felharsant a síp
hangja, neki futásból lőttem a labdát a kapura.
Amely a háló felé közeledett.
Szinte érezni lehetett a feszültséget, a pályán belül s
kívül is egyaránt. Oly hosszúnak és, idegfeszítőnek tűnt ez a pillanat.
Egy meg könnyebbült sóhaj hagyta el a torkomat, amikor a
labda a hálóban élt célt. A lábaim feladták a küzdelmet, s térdre rogytam.
Hallottam amint kihirdették a győzelmünket. Hallottam a csapattársaim, és a
nekünk szurkoló közönség hangos üdv rivalgását, ami boldog mosolyt csalt az
arcomra.
-
Meg csináltam apa! Ismét sikerült győzelmet aratnunk! –
suttogtam halkan.
Majd éreztem, az első sós könnycseppeket végig folyni az
arcomon. Egyben határtalan örömet éreztem a szívemben, az újabb győzelmünk
miatt. Egyben pedig, szomorúságot – és fájdalmat, amiért apa már nem lehetett
itt velem. De, tudtam, hogy odafentről mindent látott. S, hogy büszke rám.
Mindig is az volt. Ami mindennél sokall többet jelentett, és számított nekem...
***
Már két nap telt el a meccsünk óta, de még most is mindenki
a győzelmünkről beszél. Na, igen, a Barcelonai leánycsapatot még eddig soha
senkinek sem sikerült legyőznie. De, jöttünk mi. Akiknek pedig sikerült
megverni őket.
Másik számra kapcsolva a lejátszómat, folytattam tovább a
futást Barcelona egyik gyönyörű parkjában. Igaz már a bajnokságnak két napja
véget ért, de pihenésképpen vasárnapig itt maradhattunk. Bár a bokám még fáj
egy kicsit, de a futás a lételemem maradt.
Lassan a kilenc órához közeledett az időt, amikor úgy
döntöttem, hogy visszamegyek a szállodába. Amikor is egy aranyos kis fiú szaladt
belém. Azonban mielőtt eleshetett volna, a két karommal érte nyúltam.
-
Szia, te kis szélvész bajnok. – mosolyogtam rá, mire a
hatalmas nagy csoki barna szemeit rám emelte.
-
Szia. – köszönt vissza.
-
Hol vannak a szüleid? – kérdeztem meg, miközben felemeltem
őt. S ő eközben szorosan kapaszkodott a nyakamba.
-
Papa – papa! – mutatott az egyik irányba. Amely egy
kávézó volt.
-
Ott bent van az apukád? –kérdeztem, mire még mindig
arra mutatott. – Akkor visszaviszlek hozzá. –mondtam, majd a kávézó felé vettem
az irányt.
Belépve a kávézóba, az ölemben lévő kisfiú újra megszólalt.
-
Papa – papa. – kiabálta, mire az egyik pubból egy
magas, sötét szőke rövid hajú férfi közeledett felénk.
A lélegzetem elállt, amint végig futtattam rajta a
tekintetem. Igazi sportos testalkata volt. És a mellkasán feszülő, rövid ujjú –
fehér póló, igencsak kiegyensúlyozta az izmait. Ajkait mosolyra húzta, amely
miatt a szívverésem kihagyott egy – két ütemet. Még életemben nem láttam ilyen
szívdöglesztő mosolyt.
-
Ejnye – ejnye. Már megint becsajoztál, picur?! – nézett
a gyermekre, hitetlenül, aki felé nyújtózkodott. – Bocsánat. S köszönöm, hogy
visszahoztad őt. – nézett a szemeimbe, hálásan.
-
Nin… nincs mit… megköszönnöd. – mondtam dadogva,
miközben éreztem amint az arcomat ellepi a pír. Próbáltam szabadulni a
tekintetétől, de sehogy sem tudtam. Teljesen magába szippantott.
-
De – de, van. Hiszen, visszahoztad őt. Hagy hívjalak
meg egy reggelire. – nézett rám, kérőn.
-
Köszönöm. De, erre semmi szükség. – mondtam halkan,
miután sikerült elszakítanom a szemeimet az ő gyönyörű szürkés - kék tekintetétől.
-
Akkor legalább egy kávét igyál meg velünk. Kérlek… -
kérlelt újból.
Aj… ezek a szemek.
-
Nah, jó. – adtam be a derekam, pár perc fáziskéséssel.
Majd helyet foglaltam az ismeretlen férfi asztalánál, pontban
vele szemben. Miközben a rendelésünket adta le, addig én azon filóztam
magamban, hogy honnan ilyen ismerős ő nekem. Pontosabban az óta tűnt ismerősnek
valahonnan, amikor leültem.
Csak tudnám, hogy honnan!
-
Aj, de udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. –
csapott a fejére. – Robert Pattinson, ő pedig itt, Cristiano. – mutatkozott be
ö maga, és egyben a kisfiát is bemutatta.
-
Csak nem a híres, rongy lábú focistához van szerencsém?
–kérdeztem vissza hirtelen, amikor már eszembe jutott, hogy honnan is volt
nekem ilyen ismerős az arca.
A csapat társaim, mind odáig vannak érte. S ráadásul, az
arcképe pedig óriás plakátként szerepel az öltözőnk egyik falán.
-
De… - mondta, miközben elhúzta a száját. Áh, csak nem
utálja, ha valahol felismerik? –ezt inkább magamtól kérdeztem, mint sem tőle.
-
Öm, én pedig Kristen. Kristen Stewart. – mutatkoztam be
én is.
-
Várj, nem te voltál az a lány, aki győzelemre vezette
az Angeles City női csapatát, két nappal ezelőtt, Barcelona ellen? – kérdezte,
döbbenten.
-
De, igen. Én voltam az. –feleltem egy kínos mosoly
kíséretében.
-
Minden elismerésem a tiéd. Az a fajta elszántság, amit
nálad láttam a játék elejétől kezdve a végéig, teljesen lenyűgözött. – mondta,
elismerően.
Ami, igazán jól esett. Pláne, meg egy olyan nagy profi, és
híres játékostól, mint amilyen ő.
Ezután egy pincérnő, kihozta a kávénkat és, a kis Chrisnek-nek
az össze turmix - olt, gyümölcs kelyhet. Amit az apukája segítségével
fogyasztott el. Az elém táruló jelenet, mosolyt csalt az arcomra. Elbűvölő,
ahogyan bánik a kisfiával. Látszik, hogy nagyon szereti őt.
-
És, az anyukája? –tettem fel a kérdést, kíváncsian.
-
Ő, most New York-ban van. Modell, és hát… hogy is
mondjam. Azaz élete. –komorult el az arca.
-
Óh, sajnálom. –hajtottam le a fejem.
Gratulálok Kris. Sikerült, elrontanod egy kedves, aranyos és
nem mellesleg észvesztő pasinak a kedvét. De, hát mégis honnan tudhattam volna,
hogy ez a téma őt rosszul érinti?
-
Semmi baj. – mosolygott rám újra. – Meddig tartózkodsz
itt Barcelonában? –kérdezte, témát váltva.
-
Csak vasárnapig. Azután pedig irány London, a Chelsea
ellen. –válaszoltam grimaszolva.
-
Aha. Chelsea… nos, az biztos, hogy a Londoni csapatok
igen erős játékosok. –bólintott, egyetértően.
S mivel, egyikünk sem igazán szeretett volna a fociról
tovább beszélni, így másról kezdtünk el beszélgetni. Na, igen. Két focista
egymással szemben ülnek, akiknek az életük a foci. De mégsem szeretnek róla
beszélni. Ez egy kicsit vicces.
Egymást bombáztuk a kérdéseinkkel, mint pl.: a kedvenc filmről/filmekről, kedvenc
zenékről – énekesről – színészekről, együttesekről. Kedvenc ételről, italról,
és amit ki nem hagyhattunk, az édességről. Kedvenc városról, avagy országról,
színekről. Kedvenc hobbitöltéseinkről. És, még ezekhez hasonló kérdések is
szóba kerültek.
Majd, mikor rá pillantottam az órájára, ami lassan fél
tizenkettőt mutatott, kénytelen voltam elbúcsúzni tőle és a tündéri kisfiától.
Aki egyszerűen imádni való.
-
Örültem, hogy személyesen is megismerhettelek Kristen.
– állt fel, hogy egy búcsúölelésben részesítsen. Amikor magához ölelt, mélyen
beszippantottam az illatát. Amelyet, igyekeztem mélyen elraktározni magamban,
ahogyan a szívdöglesztő mosolyát is. Emlékül.
-
Én is örültem, hogy találkozhattam veled, és a kicsi Chrissel.
–akinek az arcára, egy apró puszit leheltem, miközben megfogtam egy pillanatra
az aprócska ujjait. Ő csak angyalian felkacagott, amit nem tudtam nem meg
mosolyogni.
-
Sok szerencsét, a Londoni mérkőzésen… Remélem, még
találkozunk. –mondta, remény teljesen a szemeimbe nézve.
-
Én is remélem, hogy igen. Köszönöm. Nektek is sok
szerencsét, a Barcelona –iak ellen. – mondtam, majd hátat fordítva neki,
távoztam a kávézóból.
Miközben az ajtó felé lépkedtem, éreztem a hátamat fürkésző
pillantást. Mielőtt azonban kiléphettem volna az ajtón, még egy pillanatra hátra
fordultam. S majd amikor észrevettem, hogy még mindig engem néz. Mosolyogva,
intettem nekik egyet. Amit ők viszonoztak.
Az arcomon lévő boldog mosollyal tértem vissza a szállodába.
A csajokat természetesen nagyon is érdekelte, a mosolyom okát. Hiszen, apa
halála után, csak ritkán láttak engem mosolyogni.
Mivel tudtam, hogy addig úgy sem fognak leakadni rólam, amíg
el nem mesélem nekik az öröm mivoltát, így ebéd közben beavattam őket a
történtekbe.
Természetesen, amikor megtudták, hogy kivel találkoztam, s
hogy kivel ültem egy asztalnál és bájcsevegtem egy kávézóban, a szálloda
éttermi részlege a mi asztalunktól volt hangos. A lányok, örömujjongásaiktól.
Visszatérve a szobáinkba, a hatalmas ágyra huppanva a
délelőtt történtek körül forogtak a gondolataim.
Nem tudom, hogy miért. De a mai nap folyamán teljesen
máshogy gondoltam rá, mint ezelőtt bármikor. Na, mert ezelőtt nem is ismertem
őt igazán, csak a médián keresztül. Amelyek vagy igazat mondanak, vagy sem.
Teljesen más lett a róla megalkotott képem. A mai napig, azt
hittem róla, hogy egy nagyképű, magától elszálló focista. Azonban, ez a kép
mindössze csak egy tévhit volt.
Ő más. Egy felelősség teljes, apa. Aki imádja a fiát,
ahogyan azt, amit csinál. Kedves, humoros. És nem mellesleg nagyon is szimpatikus
ember. Akit ha valaki, személyesen is meg ismer, ugyan olyan pozitívan fog
csalódni, mint ahogyan én is. Már ha esetleg, valakinek nem lenne szimpatikus
ő.
De, senkit sem lehet azért hibáztatni, ha esetleg nem
kedvelné őt vagy hozzá hasonlókat. Mert mindenkinek megvan a saját véleménye,
amit ha akar – akár meg is változtathat. De, ha nem akkor nem.
Éreztem amint a szemeim lassan leragadni készülődnek. S
éppen ezért, előtte vettem egy gyors zuhanyt. Ami után, újra az ágyra feküdve,
bújtam be a takaró alá. Majd Rob gyönyörű szürkéskék szemeinek és a féloldalas
mosolyának az emlékére gondolva, nyomott el az álom…
to be continued...
Szia!
VálaszTörlésNagyon tetszik !! alig várom a folytatást :D A kis fiú nagyon édes :D
puszi
Hali! Nagyon jó lett! Várom nagyon a folytatást!!! :)
VálaszTörlés