2012. április 29., vasárnap

Story 6


1. rész

(Kristen)


A lelátón ülök, mind a kedvenc csapataik nevét sikongassák. Ezzel is ösztönözve őket a győzelemre. Arra a győzelemre, amelyre mindenki vágyik.
A szurkolók, ha a kedvencük van, fölényben-örömükben tombolnak. De, ha épp vesztő félben van, akkor természetesen szitkozódnak. De, éppen ez a játék menetele, hogy egyszer nyerő félben vagyunk, egyszer pedig épp vesztésre álljunk. Nem lehet mindig győzni. Csak akkor, ha te magad is elhiszed, hogy képes vagy rá. Meg tudod csinálni. S ha te saját magad ezt elhiszed, akkor sikerülni fog.
Előttem a labda, amit szélsebesen vezetek végig a pályán. Miközben a tekintetemet egy percre se veszem le a labdáról, mégis tudom, és érzem, hogy körbe fogtak.  Általában ilyenkor, mindig az ellenfélhez kerül a labda. De, ha jól összpontosítasz, s ha ügyesen cselezel, akkor simán ki tudsz szabadulni a fogságból.
Egy picit előrébb gurítottam a labdát, majd hátra és egy éles kanyart véve elslisszoltam az ellenfeleim mellett. Ha akartam volna, simán felnevethettem volna, amiért sikerült becsapnom őket. Ez az egyik taktikám, amelyet csak akkor vetek be, ha igazán szorul a kötél a nyakunkon. Elhitetem velük, hogy kétségbeestem. S majd mielőtt elhappolhatták volna tőlem a labdát, akkor egy ügyes csellel arra az oldalra rúgom, amerről elhaladni készülök mellettük.
Futok, ahogyan csak tudok. Miközben még mindig nálam a labda. A tizenhatos vonalhoz érve, újra akadályokba ütköztem. Először balra, utána jobbra, majd hátra pillantok. A szemeimmel az épp megfelelő embert kutatom, akinek passzolni tudnék. Majd megpillantva a tizenkettes számú csapat társamat, akit nem fog senki sem, lepasszoltam a labdát. Amíg a labda szélsebesen száguld felé, magamban az égiekhez fohászkodom, hogy sikerüljön még egy gólt belőnünk.
Senki másra nem figyeltem jelen pillanatban, csak is a tizenkettes számú játékosra. Aki elé, amint odaért a labda, meglendítette a bal lábát, amivel egy kissé erőteljes rúgást vitt véghez.
A játékot vezető egyik bíró a sípjába fújt, amikor a labda a hálóba ért.
A csapat társaim egy emberként szaladtak, a gólt szerzőhöz. Csak én nem. Természetesen büszke voltam rá, és örültem is a gólnak. De, soha nem szerettem előre inni a medve bőrére. A kijelző táblára pillantva, az állás 2:2 arányt mutatott. A játékvezető három perces hosszabbítást, bírált. Újra felálltunk a közép pályánál, majd amikor a síp újra megszólalt a másik csapat a mi kapunkat vették célba. Amit én, csatárként nem engedhettem meg. A játékos felé futottam, akinek az arcán az ijedtséget véltem felfedezni. Tudtam, hogy mi fog következni. Oldalra pillantott, a labdát abba az irányba fordította amerre tekintett, s passzoláshoz készülődött. Azonban én gyorsabb voltam, így el tudtam venni tőle a labdát.
Gyorsabb voltam, mint bárki más a csapatban. Amit, amikor csak tudtunk, ki is használtuk.
Újra a tizenhatoshoz közeledtem, miközben a másodpercek hihetetlen gyorsasággal repültek. Meglendítve a lábamat, csak is a kapura összpontosítottam. Már majdnem belerúghattam volna a labdába, amikor a másik csapatból az egyik játékos, egy becsúszással akarta elvenni tőlem a labdát. Azonban a labda helyett, az én lábamba rúgott bele.
Felszisszentem az éles fájdalomtól. S akárhogyan próbáltam magam megtartani nem tudtam. Éreztem amint térdre rogyva, csusszannók végig a frissen nyírt pázsiton. Ez a mozdulat még jobban fájt.
Láttam amint a társaim felém közelednek, ahogyan a játékvezető is. Megpróbáltam feltápászkodni, de a bokámba annyira erős fájdalom nyílalt, hogy nem tudtam megmozdulni.
Majd lassan egy orvos is elő került. Aki egy bokaficamot és egy horzsolást vélt fedezni a bal lábamon.
-         Sajnálom, de ön nem folytathatja a meccset tovább. –közölte az orvos.
-         Hah, azt már nem. Nem fog engem, egy holmi ficam csak úgy megállítani. Ha törik, ha szakad, de én befejezem azt, amit elkezdtem! – feleltem, határozottan.
Minden erőmet összeszedve, álltam talpra.
Mivel látták a szememben a határozottságomat, így az orvos egyedül sétált le a pályáról. Én pedig a bíróval az oldalamon, sántikáltam a tizenegyes vonalhoz.
Ahol egy pillanatra lehunytam a szemeimet, s igyekeztem minden hangot kizárni a fejemből. S csak is a kapura összpontosítottam, újra.
Tudtam, hogy ez a meccs mindannyiunk számára sorsdöntő játék.
Be kell lőnöm! – utasítottam magamat.
Egy kicsit hátrább léptem. Majd miután felharsant a síp hangja, neki futásból lőttem a labdát a kapura.
Amely a háló felé közeledett.
Szinte érezni lehetett a feszültséget, a pályán belül s kívül is egyaránt. Oly hosszúnak és, idegfeszítőnek tűnt ez a pillanat.
Egy meg könnyebbült sóhaj hagyta el a torkomat, amikor a labda a hálóban élt célt. A lábaim feladták a küzdelmet, s térdre rogytam. Hallottam amint kihirdették a győzelmünket. Hallottam a csapattársaim, és a nekünk szurkoló közönség hangos üdv rivalgását, ami boldog mosolyt csalt az arcomra.
-         Meg csináltam apa! Ismét sikerült győzelmet aratnunk! – suttogtam halkan.
Majd éreztem, az első sós könnycseppeket végig folyni az arcomon. Egyben határtalan örömet éreztem a szívemben, az újabb győzelmünk miatt. Egyben pedig, szomorúságot – és fájdalmat, amiért apa már nem lehetett itt velem. De, tudtam, hogy odafentről mindent látott. S, hogy büszke rám. Mindig is az volt. Ami mindennél sokall többet jelentett, és számított nekem...

***

Már két nap telt el a meccsünk óta, de még most is mindenki a győzelmünkről beszél. Na, igen, a Barcelonai leánycsapatot még eddig soha senkinek sem sikerült legyőznie. De, jöttünk mi. Akiknek pedig sikerült megverni őket.
Másik számra kapcsolva a lejátszómat, folytattam tovább a futást Barcelona egyik gyönyörű parkjában. Igaz már a bajnokságnak két napja véget ért, de pihenésképpen vasárnapig itt maradhattunk. Bár a bokám még fáj egy kicsit, de a futás a lételemem maradt.
Lassan a kilenc órához közeledett az időt, amikor úgy döntöttem, hogy visszamegyek a szállodába. Amikor is egy aranyos kis fiú szaladt belém. Azonban mielőtt eleshetett volna, a két karommal érte nyúltam.
-         Szia, te kis szélvész bajnok. – mosolyogtam rá, mire a hatalmas nagy csoki barna szemeit rám emelte.
-         Szia. – köszönt vissza.
-         Hol vannak a szüleid? – kérdeztem meg, miközben felemeltem őt. S ő eközben szorosan kapaszkodott a nyakamba.
-         Papa – papa! – mutatott az egyik irányba. Amely egy kávézó volt.
-         Ott bent van az apukád? –kérdeztem, mire még mindig arra mutatott. – Akkor visszaviszlek hozzá. –mondtam, majd a kávézó felé vettem az irányt.
Belépve a kávézóba, az ölemben lévő kisfiú újra megszólalt.
-         Papa – papa. – kiabálta, mire az egyik pubból egy magas, sötét szőke rövid hajú férfi közeledett felénk.
A lélegzetem elállt, amint végig futtattam rajta a tekintetem. Igazi sportos testalkata volt. És a mellkasán feszülő, rövid ujjú – fehér póló, igencsak kiegyensúlyozta az izmait. Ajkait mosolyra húzta, amely miatt a szívverésem kihagyott egy – két ütemet. Még életemben nem láttam ilyen szívdöglesztő mosolyt.
-         Ejnye – ejnye. Már megint becsajoztál, picur?! – nézett a gyermekre, hitetlenül, aki felé nyújtózkodott. – Bocsánat. S köszönöm, hogy visszahoztad őt. – nézett a szemeimbe, hálásan.
-         Nin… nincs mit… megköszönnöd. – mondtam dadogva, miközben éreztem amint az arcomat ellepi a pír. Próbáltam szabadulni a tekintetétől, de sehogy sem tudtam. Teljesen magába szippantott.
-         De – de, van. Hiszen, visszahoztad őt. Hagy hívjalak meg egy reggelire. – nézett rám, kérőn.
-         Köszönöm. De, erre semmi szükség. – mondtam halkan, miután sikerült elszakítanom a szemeimet az ő gyönyörű szürkés - kék tekintetétől.
-         Akkor legalább egy kávét igyál meg velünk. Kérlek… - kérlelt újból.
Aj… ezek a szemek.
-         Nah, jó. – adtam be a derekam, pár perc fáziskéséssel.
Majd helyet foglaltam az ismeretlen férfi asztalánál, pontban vele szemben. Miközben a rendelésünket adta le, addig én azon filóztam magamban, hogy honnan ilyen ismerős ő nekem. Pontosabban az óta tűnt ismerősnek valahonnan, amikor leültem.
Csak tudnám, hogy honnan!
-         Aj, de udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. – csapott a fejére. – Robert Pattinson, ő pedig itt, Cristiano. – mutatkozott be ö maga, és egyben a kisfiát is bemutatta.
-         Csak nem a híres, rongy lábú focistához van szerencsém? –kérdeztem vissza hirtelen, amikor már eszembe jutott, hogy honnan is volt nekem ilyen ismerős az arca.
A csapat társaim, mind odáig vannak érte. S ráadásul, az arcképe pedig óriás plakátként szerepel az öltözőnk egyik falán.
-         De… - mondta, miközben elhúzta a száját. Áh, csak nem utálja, ha valahol felismerik? –ezt inkább magamtól kérdeztem, mint sem tőle.
-         Öm, én pedig Kristen. Kristen Stewart. – mutatkoztam be én is.
-         Várj, nem te voltál az a lány, aki győzelemre vezette az Angeles City női csapatát, két nappal ezelőtt, Barcelona ellen? – kérdezte, döbbenten.
-         De, igen. Én voltam az. –feleltem egy kínos mosoly kíséretében.
-         Minden elismerésem a tiéd. Az a fajta elszántság, amit nálad láttam a játék elejétől kezdve a végéig, teljesen lenyűgözött. – mondta, elismerően.
Ami, igazán jól esett. Pláne, meg egy olyan nagy profi, és híres játékostól, mint amilyen ő.
Ezután egy pincérnő, kihozta a kávénkat és, a kis Chrisnek-nek az össze turmix - olt, gyümölcs kelyhet. Amit az apukája segítségével fogyasztott el. Az elém táruló jelenet, mosolyt csalt az arcomra. Elbűvölő, ahogyan bánik a kisfiával. Látszik, hogy nagyon szereti őt.
-         És, az anyukája? –tettem fel a kérdést, kíváncsian.
-         Ő, most New York-ban van. Modell, és hát… hogy is mondjam. Azaz élete. –komorult el az arca.
-         Óh, sajnálom. –hajtottam le a fejem.
Gratulálok Kris. Sikerült, elrontanod egy kedves, aranyos és nem mellesleg észvesztő pasinak a kedvét. De, hát mégis honnan tudhattam volna, hogy ez a téma őt rosszul érinti?
-         Semmi baj. – mosolygott rám újra. – Meddig tartózkodsz itt Barcelonában? –kérdezte, témát váltva.
-         Csak vasárnapig. Azután pedig irány London, a Chelsea ellen. –válaszoltam grimaszolva.
-         Aha. Chelsea… nos, az biztos, hogy a Londoni csapatok igen erős játékosok. –bólintott, egyetértően.
S mivel, egyikünk sem igazán szeretett volna a fociról tovább beszélni, így másról kezdtünk el beszélgetni. Na, igen. Két focista egymással szemben ülnek, akiknek az életük a foci. De mégsem szeretnek róla beszélni. Ez egy kicsit vicces.
Egymást bombáztuk a kérdéseinkkel, mint pl.: a kedvenc filmről/filmekről, kedvenc zenékről – énekesről – színészekről, együttesekről. Kedvenc ételről, italról, és amit ki nem hagyhattunk, az édességről. Kedvenc városról, avagy országról, színekről. Kedvenc hobbitöltéseinkről. És, még ezekhez hasonló kérdések is szóba kerültek.
Majd, mikor rá pillantottam az órájára, ami lassan fél tizenkettőt mutatott, kénytelen voltam elbúcsúzni tőle és a tündéri kisfiától. Aki egyszerűen imádni való.
-         Örültem, hogy személyesen is megismerhettelek Kristen. – állt fel, hogy egy búcsúölelésben részesítsen. Amikor magához ölelt, mélyen beszippantottam az illatát. Amelyet, igyekeztem mélyen elraktározni magamban, ahogyan a szívdöglesztő mosolyát is. Emlékül.
-         Én is örültem, hogy találkozhattam veled, és a kicsi Chrissel. –akinek az arcára, egy apró puszit leheltem, miközben megfogtam egy pillanatra az aprócska ujjait. Ő csak angyalian felkacagott, amit nem tudtam nem meg mosolyogni.
-         Sok szerencsét, a Londoni mérkőzésen… Remélem, még találkozunk. –mondta, remény teljesen a szemeimbe nézve.
-         Én is remélem, hogy igen. Köszönöm. Nektek is sok szerencsét, a Barcelona –iak ellen. – mondtam, majd hátat fordítva neki, távoztam a kávézóból.
Miközben az ajtó felé lépkedtem, éreztem a hátamat fürkésző pillantást. Mielőtt azonban kiléphettem volna az ajtón, még egy pillanatra hátra fordultam. S majd amikor észrevettem, hogy még mindig engem néz. Mosolyogva, intettem nekik egyet. Amit ők viszonoztak.
Az arcomon lévő boldog mosollyal tértem vissza a szállodába. A csajokat természetesen nagyon is érdekelte, a mosolyom okát. Hiszen, apa halála után, csak ritkán láttak engem mosolyogni.
Mivel tudtam, hogy addig úgy sem fognak leakadni rólam, amíg el nem mesélem nekik az öröm mivoltát, így ebéd közben beavattam őket a történtekbe.
Természetesen, amikor megtudták, hogy kivel találkoztam, s hogy kivel ültem egy asztalnál és bájcsevegtem egy kávézóban, a szálloda éttermi részlege a mi asztalunktól volt hangos. A lányok, örömujjongásaiktól.
Visszatérve a szobáinkba, a hatalmas ágyra huppanva a délelőtt történtek körül forogtak a gondolataim.
Nem tudom, hogy miért. De a mai nap folyamán teljesen máshogy gondoltam rá, mint ezelőtt bármikor. Na, mert ezelőtt nem is ismertem őt igazán, csak a médián keresztül. Amelyek vagy igazat mondanak, vagy sem.
Teljesen más lett a róla megalkotott képem. A mai napig, azt hittem róla, hogy egy nagyképű, magától elszálló focista. Azonban, ez a kép mindössze csak egy tévhit volt.
Ő más. Egy felelősség teljes, apa. Aki imádja a fiát, ahogyan azt, amit csinál. Kedves, humoros. És nem mellesleg nagyon is szimpatikus ember. Akit ha valaki, személyesen is meg ismer, ugyan olyan pozitívan fog csalódni, mint ahogyan én is. Már ha esetleg, valakinek nem lenne szimpatikus ő.
De, senkit sem lehet azért hibáztatni, ha esetleg nem kedvelné őt vagy hozzá hasonlókat. Mert mindenkinek megvan a saját véleménye, amit ha akar – akár meg is változtathat. De, ha nem akkor nem.
Éreztem amint a szemeim lassan leragadni készülődnek. S éppen ezért, előtte vettem egy gyors zuhanyt. Ami után, újra az ágyra feküdve, bújtam be a takaró alá. Majd Rob gyönyörű szürkéskék szemeinek és a féloldalas mosolyának az emlékére gondolva, nyomott el az álom…

to be continued...

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon tetszik !! alig várom a folytatást :D A kis fiú nagyon édes :D
    puszi

    VálaszTörlés
  2. Hali! Nagyon jó lett! Várom nagyon a folytatást!!! :)

    VálaszTörlés