Story 16

Sziasztok! Tudom, hogy már régóta nem volt ezen a blogon egyetlen egy új novella avagy rész. De, hamarosan újra lesznek novellák ... azaz kisebb történetek, RobSten párosunk személyeiben. Hogy be lesz -e fejezve a Csak egy perc c. kis történet, nem tudom biztosan, ugyan is már nem igazán emlékszem arra, hogy mit szerettem volna kihozni belőle, de törni fogom rajta a fejem, és akármilyen irányba is forduljon, de megírom, és fel is teszem majd. :)

Addig is egyenlőre egy karácsonyi novellát hoztam most nektek, amelyet egyébként már a RobSten - Két vérző szív egymásra lel c. blogomon már olvashattátok is, csak mivel ez egy novellás blog így gondoltam, hogy nem ártana, ha ide is felraknám. :)

Kellemes olvasást kívánok hozzá, és jó szórakozást!

Igyekszem minél hamarabb jelentkezni az újabb novellával!

Na és akkor lássuk is azt a novellát:

RobSten Karácsonyi novella

Váratlan találkozás

A

z utca zsúfolásig tele volt, egész nap hömpölygött a tömeg, ám a kis kávézóba december 23 – án már alig tévedt be valaki. A máskor megszokott laptopos menedzserhad elmaradt, helyettük vásárlásban megfáradt családok ugrottak be egy – egy bögre kakaóra, forró csokira, forralt borra, és a karácsonyt külön töltő szeretők rövid titkos találkáikra...

Odakint lassan sötétedett, kigyúltak az ünnepi fények.

Kristen szórakozottan nézett az órájára: már csak 58 perc volt hátra a nyitvatartási időből. A szeme megakadt egy rózsaszín dzsekis, mosolygó kislányon, aki széles gesztusokkal magyarázott és ugrándozott az apukája előtt... Már majdnem elöntötte a jól ismert szomorúság, amiért az idén is egyedül tölti az ünnepeket, – (mint amelyet, lassan már két éve is tesz, miután egy tragikus balesetben elvesztette a szüleit, és egyetlen kis húgát, Jenna-t. Nélkülük olyan egyedülinek, és magányosnak érezte magát Los Angelesben, hogy úgy döntött, New York-ba költözik, ahol maga mögött hagyta az otthonát, és a barátait. Bevallása szerint, szörnyen hiányoznak neki azok az idők amelyeket a családjával és a barátaival együtt tölthetett  beleértve az ünnepeket is.) – amikor váratlanul kinyílt az ajtó.

A magas férfi apró toppantásokkal leverte cipőjéről a havat, majd lehúzta a sapkáját, amitől összekócolódott félhosszú, szőkés barna haja. Határozott léptekkel megcélozta az ablak melletti asztalkát, és kényelmesen elhelyezkedett.

Kristen nagyot nyelve és mély levegőt véve, vette rá magát arra, hogy megközelítse azt az asztalt ahol a férfi foglalt helyett.

-          Jó estét uram, mivel szolgálhatók? – kérdezte meg tőle, kedvesen mosolyogva, amely egy hozzá hasonló alkalmazottnak szükséges feladat volt.

-          Köszönöm, de még várok valakit – mosolygott a férfi, csábítóan féloldalas mosolyával, amelytől a lány lélegzete egy pillanatra elakadt.

Kristen miután sikerült összeszednie magát biccentett, és visszasétált a pult mögé.

Elkezdte kipakolni a mosogatógépből a kávéscsészéket, közben lopva a jóképű idegenre sandított. Megkell hagyni, nagyon sármos a három napos borostájával. Vajon miféle nő lehet a barátnője? – találgatta magában, és kétsége sem volt afelől, hogy egy újabb románcnak lesz a szemtanúja.

Amikor felnézett, elkapta a férfi pillantását.

Zavarukban mindketten kibámultak az ablakon, ahol egy Mikulás – ruhába öltözött ember épp megcsúszott. Olyan látványos piruettet adott elő a jégen, hogy Kristen és a vendég is hangosan felnevetett.

-          Ne haragudjon, meggondoltam magam. Kaphatnék mégis egy kapucsínót  – kérdezte a férfi, aki szemmel láthatóan felengedett, mert nyomban hozzátette: - Sikerült már elintéznie a karácsonyi bevásárlást, vagy a holnapi őrületben fog nekilátni?

Kristent meglepte a váratlan közvetlenség, de miközben mindkettőjüknek készített egy italt, válaszolt a kérdésre, aztán leölt a jóképű vendéggel szemben.

Egy átlagos hétköznapon soha nem tett volna ilyet, hiszen ideje és lehetősége sem lett volna rá, de ma órákon át unatkozott a kávézóban egyedül.

A férfi mosolyogva dőlt előre, és elmesélte, hogyan gyűlt meg a baja épp az előbb egy értetlen eladóval a szomszédos plázában. Ahogy cifrázta a történetet, Kristennek szabályosan potyogtak a könnyei a nevetéstől...

***

Szinte észre sem vették, hogy a kapucsínó elfogyott, és hat óra is elmúlt már. De, egyikőjük sem foglalkozott most az idővel, mert mind a ketten jól éreztek magukat, egymással.

Összerezzentek, amikor megszólalt a férfi telefonja.

-          Ühüm... Rendben... Nem, nem baj...! – hallgatta Kristen a szűkszavú beszélgetést.

Belesajdult a szíve a gondolatba, hogy ez a helyes és vicces pasi valaki másé...

-          Bocsánat. A gyerekkori barátom volt az. Ma már nem jön, de ha jól látom, amúgy is záróra van. Azt mondja, a karácsony miatt mégis megpróbálják helyrehozni a házasságukat a feleségével, mostanáig beszélgettek, és megfeledkezett az időről. – Látva viszont, Kristen megkönnyebbült mosolyát, hozzátette: - Így viszont felszabadult a holnap délelőttöm is. Mit szólna egy puncshoz, mielőtt bezár a karácsonyi vásár?

A lány, csak pislogott a kérdés hallatán, de hevesen dobogó szívvel, és boldog mosollyal mondott igent az idegennek. Aki örömmel konstatálta, hogy mégsem lesz olyan magányos a holnapi napja, mint amilyenre ő számolt.

Türelmesen megvárta, amíg a lány mindent a helyére téve, lecsukja a hangulatos kis kávézóban a lámpákat, és bekapcsolja a riasztott, amely után kulccsal be is zárja az ajtót.

Taxi helyett, mind a ketten a séta mellett töltöttek, de az helyett, hogy a férfi hazatért volna, felajánlotta Kristennek: hogy hazáig kiséri. Aminek, a lány nagyon örült is. Olyan mint ha egy álmom válna valóra most. – gondolta magában, miközben mosolyogva pislantott fel a mellette lépkedő férfira.

Milyen szép a mosolya... – jegyezte meg magában a férfi, amikor ő is a lányra sandított.

A lány otthonáig vezető úton  tovább szórakoztak az egymással megosztott vicces régi emlékeken. Amikor megérkeztek a Melrose Pleas-re, mind a ketten szomorúan és elkeseredve vették tudomásul, hogy el kell búcsúzniuk egymástól, de mellette öröm izgatottsággal várták, hogy elérkezzen a holnap délelőtt.

A jóképű idegen, búcsúzóként egy apró – lágy csókot lehelt a lány arcára, majd vissza indult arra, amerről jöttek. Mielőtt azonban végleg eltűnhetett volna a lány látóköréből, az egy kiáltással megállásra késztette őt.

-          Várj! – az idegen ijedten megtorpant. Félt, hogy esetleg a lány rájött arra, hogy ki is ő valójában. Félt, hogyha megtudja ki is ő, másként fog vele viselkedni, mint a többi nő a társaságában. Pedig most először érezte azt igazán, hogy végre egy olyan lánnyal találkozott, aki nem azért csatlakozott hozzá, mert ő egy ismert ember. – Még a nevedet sem tudom.

Egy fajta megkönnyebbülés járta át a férfi testét, hogy a lány még sem ismerte fel őt. De mellette, volt benne egy kis félsz is, mert nem tudta, hogy mi lesz akkor, ha megtudja a lány, a valódi kilétét. Így hát, a sajátja helyett,  a barátja nevét mondta, akivel a minap lett volna a találkozó a kávézóban.

-          Tom.

-          Örvendtem a találkozásnak Tom. Az én nevem Kristen. – feleli mosolyogva a lány, amelytől a férfi arcára is mosoly kúszik. – Jó éjszakát!

-          Neked is jó éjszakát, Kristen. – búcsúzik el újra a férfi tőle, immár visszatekintés nélkül.

Kristen, amint szem elől tévesztette a férfit, széles mosollyal és a boldogságtól csillogó szemekkel, csukta be magat mögött az otthona ajtaját, amelybe belépve fel is oltotta a lámpát. A háza nem volt nagy, de kicsinek sem mondható: egy szobából + egy fürdőből + egy konyhából és egy nappaliból állt az otthona, amelyet lassan két éve, tudhat a magáénak.

Lerúgva magáról a csizmáját, bújt ki a kabátjából amelyet az ajtó melletti lévő fogasra akasztott fel a sapkájával, és a sáljával együtt. Bekapcsolva a tv – jét lépett be a konyhába, ahol a hűtőbe benyúlva elővette a tegnapi napról marad húslevest, amit be is tett a mikróba melegedni.

Alig másfél perc múlva a mikró hangos csipogással jelezte, hogy elvégezte a munkáját, amely során Kristen kivette a leveses tányért, mellé pedig egy kanalat is elő vett, majd helyett foglalt a tv előtt lévő kanapén.

A tv – ben épp a híradót hallgatta – ugyan is a gondolatai teljesen másfele jártak, vagy inkább más körül, akit „állítólag” Tom – nak hívnak – amikor, a tekintete megakadt a képernyőn. Köhögve köpte ki a levest, miközben a szemeivel a a tv – képernyőjére meredt, ahonnan az idegen jóképű férfi tekintett vissza rá.

-          A twitteren, a híres Bad Girls együttes, egyik tagja azt a hírt posztolta ki a saját oldalára, hogy csapattársuk, Robert Pattinson tíz évnyi sikeres együtt zenélés után, kilép a bandából. Ezzel a hírrel próbáltuk felvenni a kapcsolatot, a szívtipró Roberttel, de sajnálatosan sehogy sem tudtuk elérni őt. De mint ahogyan én is, úgy sokan bízunk és reménykedünk abban, hogy mégsem lép ki az együttesből, és továbbra is hallgathatunk majd közös dalokat tőlük. Debra Donovan riportját hallották...

A lány megkövülten ült a kanapéján, az előbb elhangzottakat megemésztve... vajon miért hazudott nekem a nevéről? – kérdezte magától csalódottan. – Vagy én is csak egy lány vagyok, a sok közül akiket hülyíteni szokott?De miért? Mire volt jó ez neki?

Kristen úgy érezte, hogy egy világ dőlt össze benne azalatt az idő alatt, amikor meghallotta az előbbi riportot. Nem értette, hogy miért megint őt verik át, amikor ő mindenkivel barátságos és kedves volt mindig is. Erre pedig, folyton – folyvást őt érik a hazugságok, és a fájdalmak.

Pedig hosszú idő után, a mai délutánt tartotta élete eddigi legszebb korszaknak. Végre tudott, szívből nevetni, és kifele nyitni.

Elhatározta, hogy a holnapi napon, amikor találkozni fog az idegen férfival, először megkérdi tőle: miért is hazudott neki...

... másnap délelőtt 9 órakor a vásár helyszínén...

Kristen idegesen toporgott a vásár azon részén, ahol a forralt bort osztották, amiből ő is vett egy pohárral. Miközben a bort kortyolgatta a tekintete körbe – körbe járt, hátha megpillantsa majd valahol az idegen férfit, akiben nagyot csalódott, és aki miatt szinte alig tudta lehunyni a szemét.

Épp egy szerelmest párt figyelt enyhe irigykedéssel, amikor két tenyér hirtelen eltakarja a szemét. Ijedtségében kiejtette a poharat a kezéből, amihez egy halk kuncogás is társult a váratlan személytől, akinek felismerni vélte a nevetése dallamát.

Amikor szembe fordult az idegennel, egy pillanatra ismét elállt a lélegzete, az elé táruló látványtól. A férfi szürkéskék szempárjai, csillogtak a viszontlátás örömétől, míg az ajkai szédületes féloldalas mosolyra húzódtak.

Ha nem hallotta és nem látta volna a tegnapi riportot, akkor mostanra már ő is visszamosolygott volna, de most nem tudta megtenni.

-          Szia! Örülök, hogy eljöttél. – köszönti őt vidáman az idegen.

A férfi az arcáról egyből lehervadt a mosoly, amikor meglátta a lány csalódott és egyben szomorú tekintetét. Nem értette, és nem is tudott rájönni, hogy mi lelhette őt. Már épp feltenni készült egy kérdést, amikor a lány megelőzte.

-          Szia Rob! Vagy szólítsalak inkább Tom-nak? – a hangjában cinizmust vélt hallani, ami során a férfi ledermedt.

Tehát tudja.  De még is honnan, és mióta tudja? Nem lehet, hogy már eleve tudott a kilétemről vagy még is? Nem hiszem, mert akkor eleve visszautasított volna, még az este miután bemutatkoztunk egymásnak. Ezt aztán most jól elcseszted Rob!

Zavartan dermedt a lányra, azon gondolkodva, hogy mit is mondjon. Nem akart mentegetőzni, de hazudni sem akart neki. Így hát összeszedve magát, megvallta a lánynak az igazat!

-          Sajnálom, hogy nem az igazi nevemen mutatkoztam be, de féltem, hogyha elmondom az igazat, akkor másként fogsz majd viselkedni velem. Egyszer az ég világon nem az a Robert Pattinson akartam lenni, aki énekes és híres, ha nem csak egy normális srác, aki úgy töltheti el a szabadidejét ahogyan azt csak akarja. – miközben az igazat mondja, mindvégig a lány szemébe nézett. – Bár visszafordíthatnám az időt, csak hogy a valódi nevemen mutatkozhassak be neked, de nem tudom.

Kristen csak állt mereven, el nem szakadva a férfi gyönyörű szép tekintetétől, amelyben az őszinteséget  és a bocsánatkérést vélte látni. Hol szeretett volna dühöngeni, hol pedig egyszerűen csak megszerette volna ölelni az előtte álló Robertet. Sajnálta, és egy kicsit bántotta is őt a dolog, hogy a férfi azt hitte róla, másként fog vele viselkedni, ha megtudja róla az igazat, de másrészről pedig megtudta érteni őt. Robert helyében, ő is ugyan így cselekedett volna. – gondolta magában.

-          Igen. Rosszul tetted, hogy nem a valódi nevedet árultad el, de azt hiszem, hogy én is ugyan így tettem volna, szóval most már értelek.

-          Köszönöm. – felelte Robert. – Akkor most, mi...

-          Mi most azt csináljuk, amiért ide jöttünk, ahogyan azt tegnap elterveztük. – válaszolt mosolyogva Kristen, és belekarolt Robert-be, majd belevetették magukat a vásárlók tömegébe...

„ Mindig hallgasd meg a másikat, mielőtt bármi rosszat is feltételeznél, mert soha sem tudhatod, hogy mikor – mi fog történni. Lehet, hogy rossz, de lehet, hogy valami jó. De egy esély, mindenkinek jár...”

Szeretettel: Love_Day

Story 15

Sziasztok. Bocsánat, hogy csak most hoztam a novella folytatását. De, csak most volt rá időm, befejezni a részt. 

Remélem tetszeni fog nektek. :S

Love_Day

Csak egy perc

4. rész

(Kristen)

   Ha azt hittem, hogy a délutáni vásárlás alatt, megfogom úszni a nővérem kérdéseit, Robbal kapcsolatosan, akkor orbitálisan nagyot tévedtem.  Nem is Nikki lett volna az, aki nem vette volna észre azt ami köztünk folyik az egyik legjobb barátjával.

   Végül is, ő az egyetlen olyan személy az életemben, akinek bármit elmondhatok. És, így kétség kívül daloltam neki mint egy kis madár.

   Miután elmeséltem neki reggel történteket, beültünk a régi kedvenc cukrászdánkban. Ahol még a mai napig is a legfrissebb, és a legfinomabb süteményeket lehet kapni.

-          Szóval, akkor te és Rob vonzódtok egymáshoz. S a szavaidból kivéve, nem is kicsit. – jelentette ki.

-          Igen.. legalább is azt hiszem. – motyogtam zavartan.

-          Hm.... – hümmögött egyet, majd gondolkozó arcot vágva, maga elé nézett.

   Ajaj... remélem, semmi olyasmit nem akar tervezni ami alapján és Rob összejöhetnénk. Főleg meg úgy, hogy még én magam sem tudom –e igazán, hogy érdemes lenne –e őt meg ismernem.

   Hiszen, én eleve kikötöttem, hogy soha nem leszek szerelmes egyetlen egy színészbe. Jézusom, már is a szerelemről beszélek, amikor még azt sem tudom, hogy milyen érzés is a szerelem!  Nem lehet köztem és Rob között semmi, mert annak nem lenne jó vége.

   Nem tudnám el viselni a tudatot, hogy egy másik nőt csókol és ölel. Ahogyan azt sem tudnám el viselni, hogy más nőnek valljon szerelmet. Még akkor sem, ha éppen egy film szerep kedvéért teszi is ezt.  Főleg meg nem akkor, ha előtte nekem mondja azt, hogy szeret.

-          Tudom, hogy magadban azt határoztad el, hogy soha nem leszel szerelmes egy színészbe. De, azt tudnod kell, hogy néha a szerelemnek nem lehet parancsolni. – a merengésemből, nővérem hangja térít vissza.

-          Tudom. De, miért is jössz most ezzel? – kérdeztem értetlenül.

-          Azért drága húgocskám, mert ami most köztetek zajlik, abból még nem biztos, hogy szerelem is lesz. Bár, én nagyon örülnék neki, ha végre te is, meg Rob is megtalálnátok és meg ismernétek az igaz szerelmet, együtt. 

-          Nik, ez... tudod, hogy számomra lehetetlenségnek hangzik. Én nem...

-          Aj... mi lenne ha élveznéd az életet is egy kicsit? Csak annyit tegyél meg kérlek, hogy megpróbálod meg ismerni Robot, avagy valaki mást. Aki nem Mike, persze. – az utóbbinak említésére, az arcom keserű fintorba rándult. – Nem arra kérlek, hogy hagyj fel a gyalogsággal, és azonnal menj férjhez. Csak arra, hogy most ne mással foglalkozz, ha nem saját magaddal. Próbálj meg élni, és élvezni az életet. Megígéred? – fogja meg az egyik kezemet, s reménykedést vélek kiolvasni a világos barna szemeiből.

-          Ígérem, hogy megpróbálom. – adtam meg magamat.

-          Köszönöm. – felelte mosolyogva, amelyet nem tudtam nem viszonozni.

   A cukrászdát elhagyva, haza mentünk. Ahol Nikki-vel tovább folytatva a csajos napunkat, a tv elé ültünk, és a tegnapiról megmaradt házilag sütött almás, túrós és meggyes pitét fogyasztottuk el.

   Nem sokkal később, Kellan is hazajött, de nem egyedül... vele jött Rob is, és egy szőke hajú, gyönyörű lány. Aki mindvégig Rob karjába kapaszkodott.

   Esetleg a barátnője?

   Még is, miért érzem –e kérdésnek a keserűségét a számban?

   És, ha még is igaz, hogy ez a gyönyörű lány a barátnője, akkor még is, mi a fene volt az reggel, amit csinált?

  

   A gondolat, hogy csalja a barátnőjét, elborzasztott.

   De, ha van barátnője, akkor még is miért beszélt nekem arról Nikki, hogy Rob nem olyan mint a többi pasi?

   Még is, hogy lehettem akkor idióta liba, hogy abban reménykedtem... esetleg legközelebb nem utasítom vissza a közeledését, amikor... amikor barátnője van?!

   Hogy magamra haragudtam –e legjobban, vagy esetleg Rob-ra, azt nem tudtam eldönteni jelen pillanatban. S talán lehetséges éppen ez volt az oka annak, hogy minden szó nélkül, felpattantam a kanapéról, és elhaladva Kellan mellett, kiszaladtam a házból.

   Nem törődve azzal, hogy értetlenül utánam kiáltanak.

   Csak futottam, és futottam megállás nélkül, mind addig amíg újra azon parkban nem találtam magam, ahol minap is megállásra késztettem magam.

   Ahogyan reggel, ugyan úgy most is leültem az egyik padra, és a lábaimat felhúzva a térdemre borultam... és azon gondolkoztam, hogy most éppen miért tettem azt amit tettem?!

   Nem kétség: Én nem vagyok normális!

   Miért rohantam el? Magam sem értem, magamat. Annyira idiótán viselkedtem az imént.

   Ha az a lány a barátnője, akkor azt nekem elkel fogadnom. És nem szabad arra gondolnom, ami reggel történt. De még is, miért olyan nehéz – ez? Annyira nehéz, nem arra gondolni amikor az ajkaimon, a nyakamon éreztem, perzselő – puha ajkait. És ujjai lágy simogatását.

   Istenem, még is hogyan fogok tudni, nem gondolni arra, hogy milyen lenne újra csókolni és érezni őt, ha... ha nap mint nap összefogok futni vele?

   Esetleg, térjek vissza Afganisztánba  az apámhoz? Nem! Ezt nem tehetem meg Nikki-vel. Nem mehetek el az egyik napról – a másikra, amikor már olyan régóta arra vártunk mind a ketten, hogy hazajöjjek. És, nem futamodhatok meg egy aprócska dolog miatt, sem.

   Éppen ezért az lesz a legjobb megoldás, ha kiverem a fejemből a Robbal töltött pillanatokat, és megpróbálom élvezni ezt a két hét szabad el távot – amit kaptam - , ahogyan azt csak lehet.

   Eme elhatározásomat, követvén letöröltem az arcomról az időközben kicsordult könnyeimet. Majd amikor felálltam a padról, és épp távozni készültem a parkból, akkor egy kemény testbe ütköztem.

   Azonban mielőtt hanyatt vágódhattam volna, két erős kar fonódott a derekam köré, amely nem hagyta, hogy el essek.

   Felpillantva az engem még mindig szorosan tartó illetőre, a tekintetem két gyönyörű tengerkék szempárba kapcsolódott  De messze sem hasonlítható, Rob örvényként beszipolyozó szemeihez.

   Na tessék, már megint csak ő jár az eszembe!

-          Jézusom! Ne haragudj. Csak észrevettem, hogy itt vagy, és megakartam kérdezni, hogy minden rendben –e?! – a hangja, kicsit érdes volt. De még is barátságosan hallatszott.

-          Pe... persze, minden rendben. – válaszoltam, megilletődve, miközben kibújtam az öleléséből.

-          Örülök neki. – mondta, és kedvesen rám mosolygott. – Egyként, Garrett Hedlund.

-          Kristen Stewart.

-          Nikki Stewart a testvéred? – kérdezi felhúzott szemöldökkel.

-          Igen. – felelem. – Ennyire felkeltette a nővérem az emberek figyelmét, hogy ilyen ismerősen cseng a vezeték nevünk?

-          Is – is. Vagyis, valóban elismerésre való tehetséges színésznő. És, a munkánk révén volt alkalmunk személyesen is megismerkednünk egymással. – feleli, és zavartan a szőkés barna hajába túr.

-          Áh... akkor te is színész vagy. Ugyebár? – kérdezek vissza, kissé lehangoltan.

-          Öm, de. Miért?

-          Semmi – semmi. De nekem most már mennem kell, a nővéremék biztosan aggódnak már értem.

-          Értem. Esetleg nem lenne kedved meginni velem valamit, valamelyik nap?

-          Miért is ne?

-          Mondjuk pénteken, a Criminal – ban, este 7 - kor?

-          Nekem megfelel. Akkor pénteken. Szia. – mosolyogva köszönök el tőle.

-          Már alig várom. Viszlát szépségem!

   Köszön el ő is, majd amíg ő a másik irányba indul, addig én a házunkhoz vezető visszaút felé indulok.

   Remek! Egyedül is csak én lehetek ekkora szerencsétlen, hogy hirtelen az egyik percről a másikra, színészekbe botlok. – morgom magamban, miközben szembe találom magamat egy másik színész palántával, akinek pár óra alatt sikerült felforgatnia eddigi kacifántos életemet.

-          Kristen, hál istennek, hogy meg vagy. Még is miért rohantál el? A nővéred halálra aggódta magát miattad, ahogyan mi is. – lépett közelebb hozzám.

-          Már minden rendben. Csak egy kis egyedül létre vágytam. – felelem, és kikerülve őt tovább folytatom az utamat.

   De épp hogy egy pár lépést tettem, Rob a karomat megragadva visszarántott, és maga felé fordítva, a kezei közé fogta az arcomat.

-          De még is miért rohantál el? – kérdezi újra.

-          Nem mindegy?

-          Nekem nem. Kérlek válaszolj!

-          Nem tartozom neked magyarázattal. És aki itt egyébként is magyarázattal tartozik az te vagy. Legalább is a barátnődnek biztosan. Akit, minden bűntudat nélkül te megcsalsz. – vágtam dühösen az arcába. – És ajánlom, hogy engedj el, vagy ennek nem lesz jó vége!

    Ellökve őt magamtól, ismételten megpróbálkozom az út tovább folytatását. De ő ismét megragad és, a szemközti falnak dönt.

-          Én nem csalok meg senkit, sem! – sziszegi a fogai között. – A lány akit nálatok láttál velem, a nővérem.

    A nővérem! A nővérem.... – visszhangzott a fülemben. És amikor kezdtem felfogni a szavait, mélységes bűntudat támadt rám, az előbbi hamis vádjaim miatt. Megvádoltam őt egy olyan dologgal, amelyet nem is követett el.

   Óh, hogy én mekkora marha vagyok!

-          Óh... én... – annyira sajnálom! – akartam mondani, de ő az ajkaival azon nyomban elhallgattatott.

   Folyton ez a mániája, hogy az ajkaival hallgattat el? – kérdezem magamtól, de a vérpezsdítő csókját rögvest viszonozom is....

(Robert)

   Meg nem szakítva a csókunkat, a lábaimat a derekam köré emeli, amelyet össze is kulcsolt. Amikor az ajkaim-mal a nyaka csókolgatására tértem át, az ujjaival a hajamba túrva szorított még közelebb magához.

   Mielőtt tovább mehettünk volna, elhajolt előlem.

-          Ne itt. – suttogta, halkan.

-          Oké.  De, biztosan akarom tudni, hogy ezúttal nem –e fogsz ellökni magadtól. – néztem mélyen a szemeibe.

-          Ígérem. – válaszolta, és hogy el is higgyem, csókkal nyomosította is az ígéretét.

   Elengedve őt, a kezeinket összekulcsoltam, majd kitérve a főútra, az éppen arra járó taxist leintve, beszálltunk a kocsiba. Akinek a címemet bemondva, már hajtott is a lakásom felé...

   A lakásomhoz érve, kifizettem a sofőrt. Majd az ujjaimat újra Kristenével össze fűzve, szálltunk be a liftbe. És amikor a harmadik-ra értünk, és némi bénázás után amikorra sikerült kinyitnom a lakásom ajtaját, nem bírva a Kristen iránt érzett fellobbanó vágyaimmal, az ajkaira tapadtam. Majd felkapva a karjaimba a szobám felé botladozva  mosolyogva hallgattam Kristen, gyönyörű kacagását, amelyet a kicsinyke bénázásom miatt hallhattam... 

Story 14

Sziasztok. Most is csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom... hogy ennyit késtem a novella újabb részével. És csak remélni tudom, hogy ez is tetszeni fog majd nektek. Az előzőhöz írt kommenteket, és kattintásokat nagyon szépen köszönöm. :)

Kellemes olvasást kívánok hozzá!

Love

~Dóry

3. fejezet

(Kristen) 

   Csókja felemelőbb, mint ezelőtt pár perce. Érintései, amelyeket a testemen visz végbe, lávaként olvaszt szét.

   Még soha sem tapasztalt, érzések kerítenek hatalom alá. Amelyek alól, ha akarnék se tudnék elmenekülni.

   Nem.

   Mert annyira jó ezaz érzés. Mert azt akarom, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat. Annyira mámorítóan – tűzesen égeti csókjai az ajkaimat, hogy nem tudom megállni, hogy újra ne húzzam fel egy újabb szenvedélytől fűtött csókra.

   Belemosolygok a csókba, amikor a számba nyögve, belemarkol a fenekembe. Ám, a mosolyt rövidesen kisebb sóhajok váltják fel. Próbálom halkabbra fogni a hangomat, de képtelen vagyok rá. Ennyi új érzés, és fokozott tapasztalatok közepette.

   Ő csak féloldalasan elmosolyodik, amely miatta, a lábaim kocsonyaként csuklik össze. De mielőtt elcsúszhattam volna, ő szorosan meg tart, miközben a nyakamra hajol. És hol apró csókokkal – hol pedig apró harapásokkal, kényeszteti a nyakamat.

   Egy újabb halk nyögés hagyja el torkomat, miközben az ujjaimmal lehámozom róla az elázott felsőjét, és amint végig simítok enyhe szőrrel fedett, kockás hasán és mellein.

   Örömmel konstalálom, hogy hagyja amint az ujjaim során az ajkaimmal is feltérképezem felső testét, és hogy - eme tettem során, gerjesztő apró morgások, és elnyomott sóhajok szakadnak fel belőle.

   Mielőtt elérhettem volna a nadrágja széléhez, amelytől megszabadítani kívánkoztam őt, nővérem hangja térít fel a kábulatból, amibe beleestem.

-          Kris, arra gondoltam, hogy esetleg nem lenne –e kedved ma bejönni velem a városba. Egy kicsit vásárolgatnánk, közben beülnék egy cukrázdába, és beszélgetnénk. Úgy mint régen. Na mit szólsz hozzá? – kérdezi, s kiérzem a hangjából a reménykedést.

   Kissé ijedten nézek a még mindig engemet ölelő, félmeztelen fél istenre, aki ugyan úgy tekint vissza rám. Közben a szemeim az ajkaira vándorol, amelyeket nem rég az enyéimen, és bőrőmön éreztem. Ajkaimba harapva, igyekszek elnyomni egy újabb feltörni kívánkozó nyögést. 

-          Kris? Hallottad amit az előbb kérdeztem? – teszi fel, ismételten a kérdését nővérem.

   S mivel, nem igazán figyeltem rá az előbb, megkérem, hogy ismételje el.

-          Miért is ne?! – felelem, kételkedéssel a hangomban, és elzárom a csapot. – Beadnád a törölközőt? – kérem. – Köszönöm. – mondom, miután benyújta a kisrésnyire szét húzott kabin ajtaját, majd miután magamköré tekerem, kilépek úgy, hogy még véletlenül se lássa meg, partneremet. – Amint elkészültem, mehetünk is. – mondom még, amikor kikísérem őt.

-          Renben. Lent várlak. – mondja, vidáman és távozik a szobámból.

   Amelynek a becsukva az ajtaját, a hátamat neki döntőm, és egy megkönnyebült sóhaj hagyja el ajkaimat, amiért nem buktunk le.

   Majd tekintetem, az éppen a haját megtörölő jóképű adonisz-ra siklik, aki a fürfőszobámból lépett ki.

   Észreveszem, hogy felém közeledik, és ez során a két tenyeremet magam elé teszem, védekezésképpen. Ezzel megállásra kényszerítve őt. Próbálok valamilyen ésszerű magyarázatot adni, avagy mondani valamit... de annyira kúszák a gondolatok a fejemben, és ráadásul sikerült annyira összezavarnia, hogy nem tudom mit kéne tennem, jelen pillanatban.

-          Azt hiszem, most az lesz a legjobb ha... ha, most elhagyod a – a szobámat. – mondom, amikor valemelyest kezdenek összerázódni a gondolataim a fejemben. – És... az ami köztünk történt... nos, tegyünk meg nem történté. – ajánlom.

   Bár, magam sem hiszem, hogy ez megvalósulhat. De... azt hiszem, helyesen cselekszem.Ki-tárom a szobám ajtaját, és arra invitálom őt, hogy távozzon.

   Azonban mielőtt elhagyhatta volna a szobámat, két tenyere közé fogja az arcomat, és egy lágy csókot lehel ajkaimra. Éreztetve velem, hogy nem fogja feladni. És ezt nem sokkal később, a szavaival is bizonyította.

-          Valóban ezt szeretnéd? Meg nem történtté tenni, mind azt ami köztünk történt? – kérdezi. – Nem hiszem, hogy valóban ezt szeretnéd. És azt sem hiszem, hogy sikerül megnem történté tenni azt, ami már megtörtént. – mondja, és a hüvelykujjával végig simít alsó ajkamon. A lélegzetem felgyorsult. – A tested, másként gondolja. Ahogyan én is. Éppen ezért, nem fogom feladni. Küzdeni fogok azért, hogy végre önmagad légy, Kristen. – suttogja, és egy apró puszit lehel szám szegletére, majd maga után becsukva azt ajtót, elment.

   Az ujjaimmal végig simítok az ajkaimon, és hagyom, hogy a számat elhagyja egy felkívánkozó sóhaj.

-          Mi történténik velem? – kérdeztem, magam elé nézve.

   Ám amikor nem kaptam választ a kérdésemre, megráztam fejemet, hátha kitisztul valamennyire, majd a szekrényemhez lépve kikaptam egy kék farmert, és egy hozzá illő kék felsőt. Amelyhez, egy régi ám de még is jó állapotban lévő converse cípőmet választottam ki.

   Amint felöltőztem, a hajamat egy csattal hátra fogtam, majd kilépve a szobámból a földszinte mentem. Ahol, nővérem és leendő sógorom társaságában megpillantottam őt.

   Őt, aki a szemét azóta rajtam tartja amióta megjelentem az alsó lépcsőfokokon. Észrevettem amint tetőtöl – talpig végig mér. Pillantása során, érzem amint az arcomba szökig a lehető legtöbb vér. Perzselő pillantása miatt, kénytelenül az ajkaimba harapok, amit ő észre is vesz. Mert szája arra a féloldalas mosolyra húzódik, amelyet nem régen a fürdőmben vetett rám.

-          Á... végre, hogy kész vagy. – szólalt meg mosolyogva, Nikki amint észrevette az én jelenlétemet is. – Még nem volt alkalmam bemutatni neked, a banda utolsó tagját. – húzott maga mellé. – Kris, ő itt Rob. Rob, ő pedig itt a húgom. – mutatott be minket egymásnak.

  Ekkor ő, kit Rob – nak hívnak, felém tartotta a jobb kezét. Amelybe belecsúsztattam az enyémet, és miközben kezet ráztunk. Éreztem, amint egy picivel erősebben szórítja meg az enyémet. És miközben a tekintetünk találkozik, egy rövid idő erejéig elveszek gyönyörű szürkéskék szemeiben.

-          Khm... khm... – a szemkontaktusunkat, nővérem kegyetlen torok köszörülése zavarja meg. Ami folytán, egy hirtelen mozdulattal ki is rántottam a kezemet, Robéból. – Na végre... öm... huhh... akkor izé,... szóval, jobb lesz ha mi most megyünk, Kris. – dadogja nővértem zavartan. – Majd jövünk. – motyogja oda, Kellan –nak, akinek az ajkára nyom egy puszit.

   Majd a táskáját felkapva a kanapéról, belém karolva húzz ki maga után a házból.

   Szótlanul, ül be a kocsijába, amelybe miután én is beszállok, elindítja...

(Robert)

   Ki ez a lány? Miért nem tudom kiverni a fejemből? Miért, kívánom őt minden egyes pillanatban, amikor csak rá gondolok? - kérdések sokai tolonganak a fejemben, amelyet a Stewart rezidencia egyik vendégszobájának az ajtajába verek.

   Miért támadtam le őt, ma már kétszer is? Amikor én nem is ilyen vagyok?!

   Amióta megpillantottam őt, csak is rá tudok gondolni. Amióta, bekúszott az orromba, finom frézia illata, csak is arra vágyom, hogy még tovább érezhessem. Amióta beletekintettem gyönyörű smaragdzöld szemeibe, elvesztem. Rabul ejtett.

   Ajkai ízét érezve, az ujjaimmal végig simítok a sajátomon. És amikor az érintéseire gondolok, érzem amint a vágy érzése újra fellobbanni készül bennem, és csak egy erős késztetés tart vissza attól, hogy visszamenjek hozzá.

   Még soha senki nem váltott ki belőlem ilyen erős érzéseket, mint amilyent Kristen vált ki belőlem. Hol - ott, még csak tegnap találkoztunk először.

   Van benne valami, ami annyira csábít és vonz egyszerre, hogy egyszerűen képtelen vagyok őt kiverni a fejemből. Nem megy. Még ha akarnám se tudnám. Ő teljesen, más mint az eddigi barátnőim, avagy csak barátnő jelöltek.

   Hogy mivel is másabb ő, mint a többi lány?

   Nehéz erre választ találnom... de a bátorsága, a mozzanatai teljesen lenyűgöz. És az a kép amelyet elénk tár, az nem tévkép, és se nem illuzió.

   Azonban, lénye egy részét mélységesen elnyomta magában. Amelyet, csak is arra következtethetek, hogy az anyja halála miatti veszteség miatt nyomja el. Nem akarja, hogy mások őt törékenynek és sebezhetőnek lássa. Helyette elhiteti mindenkivel, hogy ő erős és magabiztos.

   Hogy honnan veszem ezt?

   Amikor rátaláltam reggel a házhoz legközelebbi parkban, amint az egyik padon, sír. Akkor jöttem rá arra, hogy ő is csak egy védtelen lány, akiben temérdek érzelem játszódik.

   Nem is gondolkodtam, hanem azon nyomban megszaporáztam a lépéseimet, és a karjaimba vontam. És vigasztalóan, simogattam hátát...

   Emlékeimből és gondolataimból egyaránt, egy halk kopogás zavart föl. Amelyet, még is meghallottam. Kitárva az ajtót, Kellan – nal találtam szembe magam.

-          Azt hittem, már vissza aludtál a reggeli a futás után. Vagy ne tán most akartál futni indulni. – mutatott a szerelésemre.

   Magamra nézve, észrevettem, hogy még mindig egy szál melegítő alsóban vagyok. Amely csúrom vízesen tapadt még mindig rám.

-          Már voltam. Épp most készültem átöltözni. – válaszoltam.

-          Oké. Csak azért jöttem, hogy nem – e vinnél el az apámhoz, a céghez? Csak hogy egyeztetni tudjam vele a hétvégi cégi összejövetelt... – mondta, egy fintorgás közepette. - ... ugyan is, Nikki elkérte a kocsimat, mert szeretné ezt a napot Kris-sel tölteni. Tudod, a húgával, aki tegnap érkezett meg.

   Persze, hogy tudom ki az a Kristen. Ő az a nő, akit sehogysem tudok kiverni a fejemből. – akartam mondani, de aztán mégsem mondtam.

-          De, csak átöltözöm. Aztán mehetünk. – válaszoltam.

   Majd, miután Kel magamra hagyott, ahogyan terveztem is, átöltöztem.

   Miután elkészültem, csatlakoztam a nappaliban tartozkodó ifjú jegyespárhoz. Amikor Kel és Nikki duruzsmolását hallgattam, valami arra sugalt, hogy nézzek a lépcső felé. Ahonnan ő lépkedett lefele. A kék farmer, rátapadt formás combjaira. Ahogyan a kék színű felső is igencsak kiemelte kicsi ám de mégis tökéletes felső idomait.

   Ezután Nikki bemutatott minket, bár majdnem kinyögtem, hogy már találkoztunk. És a találkozásunk igencsak eléggé közeli testhelyzetben végződött. De... még épp időben, észhez térítettem magamat. Mert egyikünket sem akartam kényes helyzetbe hozni.

   Majd Nikki távozása után mi is beszálltunk a hívott taxi-ba, amely miután hazavitt benünket hozzám, beültünk a kocsimba és már szálguldottunk is  Lutz vállalathoz....

Story 13

Csak egy perc

2. rész

(Kristen sz.)

    Az eljegyzési party utáni másnapon, ahogyan már megszokottá vált számomra, a hajnali órákban ébredtem fel. Felülve az ágyamon, amelyen ismételten végig simítottam, magam mellett, az ablakra szegesztem a tekintetemet, amelyen keresztül a holdfény sugarai szűrődtek be.

   Ahhoz képest, hogy az a féreg megint bepróbálkozott nálam, mégis kellemesen telt az estém. Köszönhetően, egyetlen nővéremnek. Akiről mindenegyes percben, csak sugárzik a boldogság. Rég láttam őt, ennyire boldognak. És, a tudat, hogy Kellan mellett biztonságban, és boldognak érzi magát, engem is megnyugtat.

   Nagyott sóhajtva, másztám ki az ágyból, majd a szekrényemhez lépve, kivettem onnan egy szabadidő együttest. Amelyet, egy pár perces tisztálkodás után, magamra is öltöttem, vele együtt a futócipőmet. Értetlenül meredtem a szekrényem belsejébe beépített tükörbe, ahonnan saját magamat láttam visszatekinteni. A szürke, melegeítő és az ujjatlan felső, még most is passzolt rám. A hajamat, mint minden alkalommal most is lófarokba kötöttem, majd elindultam lefele a földszintre.

   Mielőtt elkezdhedtem volna a korai testmozgásaimat, a konyhába mentem, hogy lefőzhessem a mindig friss energiát adó, kávét.

   Miközben arra vártam, hogy lefőjjön a kávé, egy ismerősnek tűnő idegen toppant be a konyhába. Csak ugyan összeöltözve velem. Sötét szöke hajából, zavartan húzta ki a hosszú ujjait, míg a szürkés kék tekintetét az enyémbe fúrta.

   Még életemben nem láttam ilyen gyönyörű két szempárt. – gondoltam magamba.

   Őt láttam tegnap, Kellan-ék társaságában. De, a nevére nem emlékszem. Vagy az is lehet, hogy nem is hallottam. De mintha, Kell bemutatta volna őt nekem. Ahogyan visszább tekertem az emlékeimet, rájöttem, hogy éppen akkor toppant közénk nővérem.

   Hosszúnak tűnő percekig néztünk egymás szemében, amikor a kávé kissé hangos csipogással jelezte, hogy elvégezte a feladatát.

   Elfordítva tőle a tekintetemet, lekapcsoltam a kávéfőzőtt, majd az előttem lévő csészébe töltöttem magamnak.

-          Szabad? – csendült fel a kérdés, nem messze tőlem.

   Ijedten fordultam hátra. A hangja, simogató és kellemesen hangzott. Vajon tényleg hozzám szólt? Vagy csak képzelődöm, csupán?

   Amikor megfordultam, ő a kávéra mutatott, mire zavartan, csak bólintani tudtam. Elállva az útjából, figyelemmel kisértem minden egyes mozzanatát. Közelebbről is megszemlélve őt, alighanem a levegőm a tüdőmbe szorult. Kellemes és bódító, mandula illata az orromba kúszott. Közelsége megrészegített. Oly annyira, hogy magam is elcsodálkozom azon, hogy még a lábaimon állok.

   Hogy képes akár egy pillanat allat, megrészegítenie? – tettem a fel a kérdést magamban, miközben azt néztem, amint mellettem megtámaszkodik a konyhapulton, és kínzó lasússággal szörtyölgetni kezdi a kávét.

   Ah... azok az ajkak. Annyira szeretném, ha megízlelhetném őket.

   Atya ég! Még is mikről nem ábrándozok én? Egy számomra tök idegen, férfi csókjaira áhítozom. Mi történik velem? Azonnal szükséged lesz arra a futásra, kislány! – szögeztem le azonnal.

   Az utolsó kortyot is lenyelvén, elöblítettem a csészét. Majd némán, elhagytam a konyhát és a hátsó kapun át kilépve, először lassú majd időnként fel – fel gyorsult kocogásba kezdtem.

   Akármennyire is nem akartam, a konyhában a fejemben lezajlott ábránd képekre gondolni, nem jártam semmi sikerrel.

   Ki ő? Miért, lopta be magát a gondolataimba egyetlen egy pillantásával?

   Azt azért meg kell, hogy valljam. Igazán helyes. Sőt mi több, nála helyesebb férfit még életemben nem láttam. A gyönyörű szemei... óh, azok az elbüvölő tekintetek. És az illata? Kábítóan, szédítő hatással voltak rám, amikor a közelemben volt.

   Bizonyára, minden nőre ilyen hatással van. És az is lehet, hogy az egyiköjük az a személy, aki büszkén állíthassa azt magáról, hogy ővé ezaz adonisz.

De még is miért önt el keserűséggel ez a feltevés?

   Egyszerűen csak arra vársz, hogy végül olyan is felfigyeljen rád. Akire te is felfigyelsz! – szólalt meg az ismerős idegesítő kis hangocska a fejemben.

   Lehetségese volna?

   De még mennyire, hogy lehetséges!

   Gondolataim közepette megálltam azon kis park előtt, ahová kislányként apa mindig kihozott minket. Lelasítva a kocogásomat, az egyik közelebre eső padra ültem. És mi közben felhúztam a lábaimat, amelyekre rátámasztottam a fejemet, a gyerekkori emlékeim bukkantak fel a szemeim előtt. Amelyek során, éreztem amint kibuggyannak az első könnycseppjeim amit követnek a többiek is.

   Annyira boldogok voltunk mi együtt négyen. Miért kellett akkor az egyik napról a másikra, elvesztenünk őt? Őt aki életet adott nekünk?

   Lépteket hallottam mellőlem, de nem néztem fel. Még akkor sem amikor az illető leült mellém. Éreztem amint magához von, és úgy simogatja a hátamat nyugtatólag. Egyből fel ismertem őt, amikor az illatát megéreztem. Nyugtatólag hatott rám, a simogatása és az ölelése egyaránt. Azt kívántam bár, így maradhatnánk örökre. De, még is el kellett, hogy szakadjak tőle.

   Talán azért, mert utáltam ha mások ilyen állapotban látnak. Anya halála után, egyetlen egyszer sem törtem össze. Legalábbis mások előtt nem. Nem akartam, hogy összetörten, megsebezve lássanak. Erősnek mutattam magamat, még akkor is ha nem voltam az.

   Kibújtatva magamat az öleléséből, a kézfejemmel töröltem le a könnyeimet az arcomról.

-          Köszönöm. – suttogtam halkan, a szemeibe nézve, miközben fel álltam.

   Azonban mielőtt ismételten hátat fordíthattam volna neki, ő a kezeim után kapott és visszahúzott. Mind addig amíg a mellkasába nem ütköztem.

   Mielőtt akár egyetlen egy szó is elhagyhatta volna a számat, az ajkait az enyémeken éreztem. Annyira hirtelen és váratlanul ért az egész, hogy azon kaptam magam, hogy a nyaka köré kulcsolom a karjaimat. Majd az ujjaimmal a hajába túrva vonom őt még közelebb magamhoz, és vizonzom lágy - finom, és tűzelő csókját.

   Nem tudom, hogy mi ütött belém.

   Ez nem én vagyok. Én soha nem adnám magamat csak úgy oda, főleg meg nem egy idegennek. Akitől ha akarnék se tudnék el szakadni, jelen pillanatban.

   De hogy is nem. Igen is te vagy. Csak ez egy másik éned. Aki most nem gondolkozik, ha nem cselekszik. Végre az vagy akit mind ez idáig elnyomtál magadban. És most hála, ennek a jóképű adonisznak,most felszínre tőr az igazi éned. -  hitegetett a kis hangocska.

   Nem is tőrödtem tovább az aggályaimmal, és semmi mással. Csak az engemet, szenvedélyesen csókoló férfira.

   Megszakítva csókunkat, lihegve támasztottuk egymásnak a homlokunkat. Majd egy hirtelen ötlettől fogva, megragadtam az egyik kezét, és együtt visszaszaladva a házunkig, húztam fel őt magam után a szobámba.

   Amelybe betérve, most én voltam az aki a csókot kezdeményezte.

   Amikor a kezei a csípőmre simultak, felrugaszkodva a talajról, a lábaimat a dereka köré kulcsoltam. Az ágyamhoz lépett velem együtt, amelyre óvatos gyengédséggel le döntött. Az ajkai az enyémekről, a nyakamra tévedtek. Lassan szívogatni kezdte az érzékeny bőrt, miközben a kezeivel a felsőm alját tűrte feljebb, mind addig amíg el nem érte a melltartóm szegélyét. Onnan pedig a mellett a tenyerébe véve lágy, maszírozásba kezdett. A torkomból, egyre sűrűbben törtek fel a halk sikolyok, amelyeket legszívesebben teljesen kieresztettem volna, ha nem tartózkodna a nővérem, és a leendő sógorom a házban.

    A tenyere helyét, az ajkaival vette birtokba melleimet. Ahogyan az érzékeny bőrt szívogatta,  teljesen extázisba kerültem. Még soha ezelőtt, nem volt részem ilyenben. De nem is bánom. Vagy még is?

   Mi van akkor, ha rájön, hogy én... hogy én még ezelőtt, soha sem voltam... úgy senkivel?! Nincs kizárva, hogy fogja magát és bosszúsan magamra hagy.

Erre a gondolatra, egy keserű gombóc keletkezett a torkomba. És mielőtt tovább is mehettünk volna, lefogtam a kezeit.

-          Állj! – jelentettem ki, hirtelen.

   Meghökkenve és értetlenül emelte fel rám a tekintetét. Amelyben mostan némi sötéttebb szikra is lappangott. Tehát ez lenne a vágy? Azt látom a szemeiben?

   Nem! Nem és nem! – szóltam magamra, bár tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért.

-          Bocsáss meg! – leheltem.

   Majd lelökve a kezeit magamról, felültem, majd az ajtómhoz lépve, kitártam azt. Hallottam, bosszús és egyben csalódott sóhaját, amikor ő is fel kellt az ágyról. És mielőtt kiléphetett volna a szobából, végig simított az arcomon. De egy szót sem szólt. Helyette elvette a tenyerét az arcomról, majd amikor átlépett a küsszöbbön. Becsuktam az ajtót, aminek a hátamat neki döntöttem, majd azon mentén lejebb csúsztam.

   A lábaimat ismét feljebb húztam, és elkesereddetten, csalódottan fogtam két kezem közé az arcomat.

   Még is mi a fenét műveltem én? Hagyom, hogy megcsókoljon. Aztán felráncigálom a szobámba, ahol rávetem magamat. Majd aztán néhány perc elteltével, leállítom. És csak annyit mondok, hogy: - Bocsáss meg! –

   Én egy idióta, és egyben hülye liba vagyok.

   Nem értem, hogy mi történik velem, ahogyan azt sem értem, hogy mit és miért tettem?!  

  Annyira zavaros minden a fejemben, hogy képtelen vagyok ésszerűen gondolkozni.

  Hátha egy langyos zuhany, felfrissít, és ki tisztja valamennyire a fejemet! – gondoltam. Így ehhez tartva magamat, felpattantam a parkettáról, és a szekrényhez érve előkaptam onnan, egy rövid sárga shortot és felsőt, amellyel együtt mentem be a fürdőszobámba.

   Ha azt hittem, hogy a zuhanyzás segít rajtam, és a gondolataimon, akkor nagyon de nagyon tévedtem. Semmivel sem lett jobb. Egyfolytában csak is, a nem rég történtek pillanatai jártak a fejemben. És akármennyire is szeretném meg nem történnté tenni, nem tudom. Legszívesebben, mostan egy törölközőt csavarnék magamra, hogy aztán megkeresve őt, újra megízlelhessem, méz édes ajkait.

   De, mégsem teszem. Helyette, nagyot sóhajtok, és a csempének támasztom a fejemet.

   Pár perc elteltével, hirtelen két kart érzek meg a csípőm köré tekeredni, és egy puha ajkat a nyakamhoz érni. Elfolytva egy újabb sóhajt, megfordulok. És a világ legszebb szürkés kék szemeivel találom szembe magam, aki nem tétlekenve tovább, az ajkait az enyémekre helyezi, és úgy csókol, mint ha most tehetné meg ezt utoljára......