Sziasztok. A novella negyedik részéhez írt, kommenteket és kattintásokat nagyon szépen köszönöm. :) A novella folytatása pedig hamarosan kész lesz, és akkor fel is fogom tenni. Ami igencsak elég hosszú lesz. Bár lehet, hogy majd ketté fogom szedni, de ez még nem biztos. :) Amit most olvashatni tudtok, az két nappal ezelőtt fogalmazódott bennem. Amikor is nem éppen voltam valami jó passzban, de még hangulatban sem. :$
Kellemes estét, és hetet nektek.
Love
~Dóry~
Üresség
Üresség.
Ez az egyetlen egy szó, jelképezi azt, amit érzek.
Ami egykoron még élénken élt bennem, az már csak a múlté.
Mostanra olyan, mint ha nem is lett volna. Kihalt belőlem, ahogyan minden más
is.
Se remény.
Se boldogság.
Se hit.
Sem pedig érzelem.
Mindent magával vitt. Kivéve engem. Pedig ő volt a mindenem.
Senki sem volt nála fontosabb. Érte bármire képes lettem volna. Igaz nem volt
egy minta apa. Sem pedig tökéletes. De, mégis ő volt az, aki felnevelt. Aki
óvodába, iskolába járatott. Aki gondoskodott rólam, és testvéreimről.
Ő volt az, aki
megtanított az élet egyéb értelmeire.
A szavai olykor fájdalmat szítottak a szívemben és lelkemben
egyaránt. Pedig tudtam, hogy nem gondolta komolyan azokat, amiket kimondott.
Tudtam, hogy megbánta, és hogy neki is ugyanúgy fájt, mint nekem, ha nem
jobban. Az arcán kigördülő sós könnyek, elárulták őt. Elárultak azt, hogy igen
is érző szíve van. Nem pedig kő. Ahogyan ő ezt mindig is állította.
Amikor beteg lett, minden szó nélkül tettem azt, amit helyesnek
gondoltam, és amit tennem kellett. Ápoltam őt, és a gondját viseltem.
Pedig tudtam, hogy ő az eddig leélt életévei után, nem erre
számított. Nem számított erre, és nem is szerette volna, hogy őt valaki
gondozza, és ápolja. Főleg meg nem, a saját gyermeke. Akinek túl korán kellett
felnőnie.
És ezt őt oly sokszor el is keserítette. Mert nem ilyen
életet, szánt sem nekem, sem pedig a testvéreimnek.
De a sors kifürkészhetetlen. Már ha létezik.
Ő elment, s min tudatlan egy olyan titkot őrizve, amelyet
csak a halála után tudódott ki.
Amikor másnap reggel felébredtem, ő nem ült a foteljában,
amelyben minden reggel megpillanthattam. Az ágyában feküdt, kinyújtott
lábbakkal. Az egyik keze a feje mellett, míg a másik a szíve fölött hevert.
Arca békésnek tűnt. Szemhéjai pedig le voltak csukódva.
Azt hittem, még mindig alszik. Vagy csak, pihenget. Éppen
ezért, halkan és csendesebben tengetődtem a házban, egészen délutánig. Amikor
már a bátyám is hazatért a munkahelyéről.
De, amikor már délután sem ébredt fel, és a testhelyzete sem
változott meg. Az aggodalom, és a félelem érzete kerített hatalmába. Az a fajta
rosszelőérzet, amelyet egész nap éreztem a zsigereimben, most még szorosabbá –
erősebbé vált.
Újra az ágyához léptem, és egy puszit leheltem kissé borostás
arcára. Amint az ajkaim az arcára értek, megijedtem. Ugyan is a várt melegség
helyett, hidegséget éreztem.
Szólongattam, rázogattam, de semmi életjelet nem adott
magáról. Szóltam a bátyámnak is, aki ugyan úgy tett, mint ahogyan én, de ő sem
ért el semmit. Ekkor alig pár háztömbnyire lakó, háziorvosunknak szóltunk.
Aki sajnálattal közölte velünk, hogy meghalt.
Meghalt.
Mind csupán ez az egyetlen egy szó, visszhangzott a
fejemben. Nem érzékeltem semmit.
Nem tudtam felfogni azt, ami megtörtént. Amelyet soha sem
akartam, hogy megtörténjen. Nem hittem neki, ezért újból szólongatni és
rázogatni kezdtem őt. De, ahogyan először, úgy most sem jártam sikerrel. Nem
reagált, sem a szavaimra, sem pedig az érintéseimre. A könnyeim utat törve
maguknak kezdtek el, végig folyni az arcomon. A kezeimmel pedig az ő felső
testét karoltam át. Miközben, sírva könyörögtem neki, hogy kelljen fel, és hogy
ne hagyjon el.
Amikor idegen férfiak akartak tőle elszakítani, ordítva
közöltem velük, hogy:
-
Hagyjanak békén!
Ne merjenek hozzá érni!
Annyira belé kapaszkodtam, hogy hárman alig tudtak elvinni
onnan.
Ordítottam kegyetlenül. Sírtam, úgy, mint ahogyan eddig soha
sem. Ütöttem és rúg kapálóztam a szorosan fogva tartó vaskarmok között.
Követelve tőlük, hogy eresszenek. És, hogy ne vegyék el őt tőlem.
A sírástól, a lábaim elernyedtek, és ha valaki nem tart meg,
akkor összeestem volna. De jelen pillanatban nem érdekelt volna az sem. Tovább
folytattam az ordítozást, amikor egyszer csak egy szúrás éreztem meg a nyakam
egyik pontjánál. Majd a szemeim az egyik pillanatról a másikra leragadtak…
Amikor a szemeimet kinyitottam, és körbe néztem abban a
szobában, ahol már hosszúk éve hajtottam álomra a fejem. Először azt hittem,
hogy minden rossz, amit átéltem, az csak egy rémálom volt. Ekkor a szobába
éppen belépő, kisírt szemű nővéremet pillantottam meg, aki, amint észrevette,
hogy felébredtem, azon nyomban közelebb iramodott hozzám.
-
Hol van? – tettem
fel a kérdést. Amire válaszként csak is abban bíztam, és reménykedtem, hogy azt
mondja „Kint van!”.
Nem válaszolt. Helyette a karjait körém fonta, majd fel –
felzokogott. Erre az én könnyeim is utat törtek maguknak. Kiszakítva magamat,
nővérem öleléséből, szaladtam ki a szobából. Őt keresve. Szólongattam hát
ismét, de nem jött elő. És nem is válaszolt vissza.
Nem tudtam, és nem is akartam felfogni a történteket…
Az idő eltelt, bár én nem érzékeltem. Így azt sem tudtam,
hogy milyen napot élünk.
A temetésnek vége lévén, térdre rogyva döntöttem magamat a
fából készült fejfának, miközben gondtalanul magam elé meredtem. Csak néztem a
jelen lévő emberek, távolodó alakját. Néztem, ahogyan nővérem a férje vállára
hajtja a fejét. Néztem, ahogyan a bátyám anyámat öleli át. Közben fogadva az
emberek résztvétjeit.
Sírni akartam, de nem tudtam. A könnyeim két nap után
elapadtak. Hang egy szál sem jött ki a torkomon, az óta a nap óta. Nem volt
kedvem sem megszólalni, sem pedig máshoz. Csak is a halálhoz…
Egy újabb nap elérkeztében meghoztam életemben egy olyan
döntést, amelyet igyekeztem minél hamarabb véghez is vinni.
A mai nap először nyitottam szólásra a számat, de csak is
annyira, hogy szeretnék még egyszer utoljára visszamenni abba a házba, ahol
minden ő rá emlékeztetett. Egyedül létre hivatkozva, egyedül mentem oda.
Benyitva a házba, magam előtt láttam őt. Hallottam
nevetését. Amelyet annyira szerettem. Láttam magam előtt világoskék szemeit.
Amelyeket, mindig is szerettem volna a magaménak tudni.
Leültem abba a fotelbe, amelyben ő ült mindig. Majd a sötét
szobába burkolózva, a zsebeimből előhalásztam a gyógyszeres üvegeket. Amelyeket
minden egyes kortyot követően, lenyeltem.
-
Miért? –
kérdeztem, bár tudtam, hogy feleletet és magyarázatot, többé már nem fogok
kapni tőle. – Azt hitted, hogy azzal, ha nem mondod el, könnyebb lesz? –
éreztem amint, az arcomon újra végig futnak a sós könnyek. – Hát tévedtél.
Semmivel sem lett könnyebb. De, nem is baj. Hiszen megmondtam, hogy mi lesz. Ha
te már nem leszel itt velem. Utánad megyek, apám!
Majd azzal az utolsó szemeket és az utolsó kortyot lenyelve,
dőltem hátra a fotelban. Éreztem a végtagjaimban lévő zsibbadást. Éreztem,
amint az utcáról beszűrődő hangok elhalkulnak. És éreztem, amint a mély
sötétség lassan, a börtönébe zár.
Tudom, ostoba tett, ami tettem. De nem számított. Nekem nem.
Hiszen, úgyis mindig egyedül éreztem magam. Hiába voltak testvéreim, ha egyikük
sem kérte, hogy beszéljem ki magamból az érzelmeimet. Hiába volt anyám, ha nem
is érdekeltem őt. Igaz barátaim, csak is régen voltak. Így nem fogok hiányozni
senkinek sem. Ha meg még is, idővel majd belenyugszanak. És elfogadják a
döntésemet. Vagy sem.
Nevezhetik önzőségnek a tettemet, amiért így képes vagyok eldobni
magamtól az életet. De nekem ez nem élet. Soha nem is volt az.
Nem akartam több szenvedést és csalódást az élettől.
Szenvedtem már eleget. Amelyet többet már nem akarok. Mert nem is bírom,
legalábbis lelkiekben biztos, hogy nem.
Nem éreztem és nem is hallottam semmit sem. Tudtam, hogy a végzet,
amelybe önként vetettem bele magamat, elért.
És csak ez az egyetlen egy mondat fogalmazódott bennem
utoljára mind tudatlan:
„Mindig is ezt a
szabadságot akartam: hogy meghalhassak.”