2012. július 29., vasárnap

Story 12

Sziasztok. Íme itt is van az újabb novella amely, szintén pár részes lesz. :) Remélem elnyeri majd a tetszéseiteket, és véleményt is hagytok majd. :)
Kellemes olvasást!
Love
~Dóry~




Történet egy huszonkétéves lányról, akit Kristen Stewart-nak hívnak, és egy huszonhat éves férfiról: Robert Pattinson-ról. Amíg a lány, édesapja nyomdokaiban lépve „tengerészgyalogos” lett, addig a fiú, igencsak híres színész. Kapcsolatuk kezdete, Kristen nővérének az eljegyzési partiján kezdődik. Aki nem mellesleg azon kívül, hogy a férfi egyik legjobb barátja, még a munkatársa is. Természetesen a vonzalom és az a bizonyos szikra megjelenik és érződni is fog köztük. Ám de, Kristen messze sem, olyan lány mint a nővére, avagy a többi vele egykorú. Öntudatos, makacs... és határozottan eldöntötte magában, hogy történjék bármi is... de ő soha nem lesz szerelmes, egy színészbe! Vajon, sikerül –e tartania magát az elhatározásához? Vagy, most az egyszer az esze helyett, a szívére hallgat majd? Lehet –e happy end a történet vége? Vagy mégsem? Ha velem tartasz eme – novella kimeneteléig, megtudhatod a választ. :)

1. rész

(Kristen sz.)

Négy év telt el azóta, hogy apámat követve újra Afganisztánba mentem.  Ahol húsz évesen már be is állhattam mellé, „tengerész gyalogosnak”. Igaz sok megpróbáltatáson kellett végig mennem. De megérte. Megérte mindazon szenvedés, és fájdalom amit elszenvedtem ez idő alatt, mind azért, hogy a hazámat szolgálhassam apám oldalán.Mindig tiszteltem és becsültem őt, amiért az életét kockáztatva védelmezte a a hazáját és más országokat. Kislányként mindig, örömmel töltött el a tudat, amikor hosszú idők elteltével a fenyő zöld színű hátizsákjával a vállán, lépett be a házunk ajtaján. Amikor a küldetéseiről faggattam, csillogó szemekkel hallgattam őt.

Tízenkettő – tizenhárom éves lehettem, amikor úgy döntöttem, hogy én is az szeretnék lenni ami ő. Először féltem attól, hogy ő netán viszakozni fog. Vagy különbözőbbnél - különb érveket fog majd felhozni a döntésem ellen, de meglepő boldogság öntötte el a szívemet. Hogy őt boldoggá tettem a kérésemmel, miszerint hadd lehessen belőlem is „tengerész gyalogos”
Tizennyolc éves voltam amikor apám először magával vitt, Afganisztánba. Ahol keményebbnél – keményebb kiképzések alá kellett vetnem magam. De, nem panaszkodtam. Ugyan is nem szeretettem volna apámnak csalódást okozni. Azt akartam, hogy büszke legyen rám.

És most itt állok, két év után újra a halványbarnára festett kétszárnyú bükk ajtónk előtt. Egy egyszerű fehér vászon nadrágban, piros rövidujjú blúzban és egy szintén fehér színű lapostalpú cipőben. Igaz nem épp egy eljegyzési partihoz illő ruha viselet, de ez is megteszi. Legalábbis remélem, hogy Nikki nem fog kiakadni. Amiért így jelenek meg, élete egyik legfontosabb napján. Nikki az én drága, szeretetre méltó nővérem. Aki egyben a legeslegjobb barátnőm is.  Még mindig alig tudom elhinni, hogy valóban hamarosan férjhez megyen. De, őszintén szólva örülök neki. Lenyomva a kilincset, beléptem a házba. Abba a házba, ahol felnőttem. És ahova annyi oly sok szép, és boldog emlék köt.

Mielőtt csatlakozhattam volna a nővéremhez és vendégeihez a hátsó udvarba, újra feltérképesztem a házat. A bútorok nem változtak, csak a helyük. De nem is vártam mást. Hiszen tudtam, hogy nővéremnek is oly annyira fontosak a családi ereklyéink mint ahogyan nekem és apánknak is.
A szobámba érve, a frissen mosott ágyneműkből fakadó levendula öblítő illata csapta meg az orrom. Végighúztam az ujjam a barna badalchinos ágyamon, a könyveimtől, a cd –imtől, képeimtől hemzsegő tölgyfa szekrényen. Amelyben a levendula, és az orchidea virág mintái voltak bele vésve. Édesanyánk kezei által. Akinek az elvesztését még most is nehezen tudjuk felfogni. De, miatta... csak is miatta, mind a hárman képesek voltunk újra talpra állni. És küzdeni az álmainkért.
Egy pillanatra az ablakhoz léptem, ahonnan kitekintettem az idegen emberektől hemzsegő udvarrunkra.
Majd mély lélegzetet véve, erőt vettem magamon, és kiléptem az udvarra.

Lelépve az utolsó lépcső sorról, hirtelen egy ismerős hang felkiáltását hallottam meg. Aki nem törődve azzal, hogy magassarkú van rajta hiper sebességgel a nyakamba vetette magát.
Percekig csak öleltük egymást, közben hol sírtunk – hol pedig nevettünk, a boldogságtól. Amiért viszont lássuk egymást.
-          Kris... édes istenem. Hát hazajöttél? El sem hiszem. – húzódott el tőlem nővérem, épp csak annyira, hogy tetőtől talpig végig mérhessen. – Annyira hasonlítasz anyára. Úgy örülök, hogy itt vagy. Életem legszebb ajándéka, hogy hazajöttél. – mondta, s újra magához szorított.
-          Itt vagyok, mert a nővérem vagy. Itthon vagyok mert, ez a te napod. És itt vagyok, mert nagyon szeretlek! – csókoltan neg az arcát. – Hiányoztál.
-          Te is nekem. Te is. – mondta, miután elengedett, csak hogy letörölhesse a könnyeit.
Pár perc elteltével, miközben még mindig egymást tüntettük ki a figyelmünkkel, egy torokköszörülésre lettünk figyelmesek.
-          Üdv itthon újra, kislány! – dörmögte, hatalmas mosollyal az ajkain Kellan.
Aki az erős karjai közé fogott, és egy csontropogtató ölelsében részesített.
-          Örülök, hogy újra látlak nagy medve! – engedtem el. – De annak meg mégjobban örülök, hogy ti még mindig együtt vagytok. – mondtam rájuk nézve, amikor nővérem Kellanhoz húzodott.
-          Gyere, hadd mutassalak be téged a többieknek. – ragadta meg a kezemet, Nikki miután egy apró csókot lehelt szerelme szájára, és már befele is húzott a hatalmas tömeg közé.
Voltak ismerős és egyben, idegen arcok is. De, ezen rövid időn belül már változtattunk is.

Az eleinte félelemmel eltöltött aggodalmam, amely arról szólt, hogy esetleg nem sikerül beilleszkednem a társaságba, mindtudatlanul alaptalan volt.
Nikki és Kellan kollégái, mind nagyon jófejeknek tűntek. Akik egyáltalán nem úgy viselkedtek mint akik színészek. Teljesen olyanok voltak mint a normális emberek. És ez nekem csak is kedvezett.
Ugyan is a legtöbb híres karriert befutó ember általában öntelt, beképzelt... és meg sorolhatnám a negatív stílusokat, de még sem teszem. Hiszen a nővéremet is a színészi pálya vonzotta magához, amelyben szerencsés módon sikeresen helyt is áll. Amiért büszke is vagyok rá.

Miután Kellan hivatalosan is mindannyiunk előtt megkérte a nővérem kezét, aki másodjára is igennel felelt, egy pezsgős pohárral a kezemben, sétáltam a medence felé.
A medencéhez széléhez érve, levettem a cípőmet, majd felhajtva a nadrágom szárát, ültem le és a lábamat pedig a langyos vízbe lógattam.
Ezt a pár perces nyugodt, és kellemes hangulatot egy nem várt személy jelenléte zavarta meg. Mindig is rüheltem, amikor a közelemben volt. Pláne meg akkor, amikor nem értette meg a „nem” szót.
-          Helló szépségem. – ült le mellém, mire én arrébb húzódtam. – Na, nem is örülsz nekem? Pedig én csak is miattad jöttem ide. – mondta, s még közelebb csusszant hozzám.
-          Akkor kár volt rám pocsékolnod az idődet. – mondtam nyugodt hangon. Pedig nem voltam nyugodt.
-          Rád időmet, soha sem nevezném pocsékolásnak. Tudom, hogy te is kívánsz engem, ahogyan én téged. De nagyon. – simított végig a karomon. Amelyet, egyből el is rántottam előle. – Most miért vagy ilye merev... csak enged el magad, és hidd el, ez lehet életed legszebb éjszakája.
Suttogta, miközben még közelebb kúszott hozzám. A lélegzetén erősen érződött a temérdek sör elfogyasztánásak a bűze, amitől a gyomrom kis híján felfordult. Elökve a felém közeledő ujjait, pattantam álló helyzetbe.
-          Te pedig azt hidd el nekem, hogy ha nem hagysz békén de azonnal, azt nagyon megkeserülőd. – mondtam, fenyegető éllel a hangomban.
De ő csak vigyorgott mint a tejbetök. Majd felcsámpászkodott, mind addig amíg nem került velem egy szint magasságba.

Már épp azon voltam, hogy kikerülve itt hagyom őt, amikor a karom után kapott, és úgy rántott vissza magához.
-          Eressz el, te barom! – sziszegtem neki kissé mérgesen.
Ugyan is már, kezdet nagyon is feldühíteni ez az undorító féreg. Mit nem lehet érteni azon, hogy nem akarok tőle semmit? Azt eddig is tudtam, hogy egy undorító barom... de hogy ennyire?

(Robert sz.)

Kissé bosszankodva érkeztem meg Stewart rezidenciára, ahogyan a jó öreg Kellan barátom nevezi, „mennyasszonya” lakhelyét. Akármennyire is szerettem volna korrában érezni, az átkozott producerem miatt ne tudtam. De, most egyáltalán nem szeretnék az elmúlt egy órában történtekre gondolni. Helyette amint a taxi leparkolt, Nikkiék háza előtt, boravalót hagyva a sofőrnek az ajándék csomaggal a kezemben közelítettem meg a bejárati ajtót. Amelynek lenyomva a kilincsét, nyitottam be. És a hátsó udvar felé vettem az irányt. Ahol a party már javában telt. Az udvarra ére, sorba köszöntöttem az ismerős arcokat, mind addig amíg az ifjú jegyespárhoz nem értem.
Átadva nekik a gratulációmat, és az ajándékomat csatlakoztam a legközelebbi barátaimhoz. Akikhez nem sokkal később, Kellan is társult.

Épp Kellan egyik idióta viccén nevettem, amikor a pillantásom a medence felé irányult. Abban a pillanatban amikor megpillantottam őt, a nevetésem elhalkult és csak ő rá tudtam öszpontosítani. A fehér nadrág, és a vörös blúz kiemelte gyönyörű idomait. Hosszú barna haja, pedig hullámokban hevert vállán.
Az arca valahonnan ismerős volt, csak azt nem jutott az eszembe, hogy honnan?
Majd egyszer csak azt vettem észre, hogy nem volt egyedül. De amint megpillantottam mellette azt a személyt, akit szívből gyülölök mérhetetlen szomorúságot éreztem a szívemben.

Ám azonban a szomorúságomat, pár perccel később a kárörvendő mosoly váltotta fel. Amikor láttam amint, a gyönyörűséges lány a hasába könyököl, amikor az visszarántotta a karjánál fogva.
-          A francba! – csattant fel közvetlen, mellőlem Kellan.
-          Mi a baj haver? – kérdeztük szinte egyszerre, a fiúkkal.
-          Nem hiszem el, hogy ez a féreg már megint ott legyeskedik Kris körül. Ha nem ma, akkor később... de az egyszer biztos, hogy vagy a kórházban fog ki kötni vagy egyenesen a temetőben, ha így folytattja. – motyogta halkan...saját magának. Legalább is szerintem.
Majd hirtelen csak arra kaptunk észbe, amikor Kellan-t már a medencénél láttuk.
-          Uhh... mi lesz itt? Ezt közelebb is megkell néznem! – dörzsölte össze a két tenyerét, Tom és miközben az egyik karjával engem, addig a másikkal Jack-et, tolt minket egészen a medencéig.

Ahol mégközelebb kerültem ő hozzá. Gyönyörűen ívelt ajkait, mérgesen szorította egymáshoz. Kezeit pedig ökölbe húzta, arra készülve, hogy bármelyik pillanatban telibe találhassa az éppen előtte tántorgó Mike-ot.
-          Na de cica! – szólt hozzá nyájasan, miközben a kezével a lány felé nyúlt.
-          Nem vagyok a cicád, te szemétláda! – morogta mérgesen, és egy jobb horoggal egyenesen állba találta Mike-ot, aki vagy a részegségének, vagy a lány erőteljes ütésének köszönhetően, a hátára esett.
Az ütést követően, Mike hirtelen gyorsasággal pattant fel... és bár lehetetlenül hangzik, még is úgy nézett ki az egyik percről – a másikra, mint aki kijózanodótt. Mielőtt bármit is felfoghattunk volna az előbb történtekből, Mike meglendítette a kezét a lány felé, aki ügyesen kitért az ütés elől. Majd megragadva a kart, úgy fordította magukat, hogy Mike háta ütközött az ő mellkasával. A karját pedig a hátának szorította.
-          És, most szépen fogod magad és elhúzod innen a csikot! Megértetted? – A hangja még így mérgesen, is a leggyönyörűbb hangnak véltem.
Mike bólintva jelezte, hogy megértette azt amit a lány mondott neki, mire a lány elengedte őt.
-          Ezt még nagyon megfogod bánni te kis cafka! – morogta az orra alatt, és utat törve magának elment.
-          Minden oké? – fordult felé Kellan, de érződött a hangjából az enyhe aggodalom, és megkönnyebülés.
-          Persze. – felelte, de az arcát nem láthattam, mert abba az irányba fordította a fejét amerre Mike távozott.
-          Rendben. – mondta Kel, és megrázta a fejét. – Hadd mutassam be neked a banda utolsó tagját, Rob-ot.
Ekkor megfordult, és ebben a pillanatban el is vesztem a „még dühtől” szikrázó, smaragdzöld szemeiben. 

Még életemben nem láttam ilyen gyönyörű szempárokat. Már abban a pillanatban is elbüvőlt, amikor még néhány perccel ezelőtt messziről szemléltem őt, de most még jobban.
-          Kris! Uram isten, jól vagy? Épp az előbb hallottam arról, hogy az a mocsok ismét bepróbálkozott nálad. Ha a kezeim közé kerül, én magam tépem le a golyóit. – termet közénk, hirtelen a semmiből Nikki.
Akit gondolatban néhány melegebb éghajlatra küldtem. Miért kellett neki éppen most idejönnie? Miért, nem egy kicsivel később jött?
-          Nik, jól vagyok. Megtudom magam védeni, hisz ismersz. Nem? Nyugodj meg. – simította meg nyugtatólag Nikki karját.
-          Tudom, de... – kezdett bele, de aztán félbe hagyta a mondatott.
Majd a mondat befejezése helyett, szorosan magához ölelte őt.
-          Gyertek, hagyjuk őket magukra egy kicsit. – szólalt meg Kel, és máris visszafele terelt minket arra a helyre, ahol nem rég álltunk.
-          Ki ez a lány? – tette fel azt a kérdést Tom, amelyre a választ én is nagyon szerettem volna tudni.
-          Ő, Kristen. Nikki húga. – válaszolta.
-          Óh... – hallatszódott el egyszerre mind a hármunktól ez az egyetlen egy szó.
-          Nos igen, óh. Higgyétek el, én is ugyanígy reagáltam először. – nevetett fel barátunk, aki már folytatta is tovább. – Mind tudjátok, Nikkiék apja tengerészgyalogos. – mondta, mire egy bólintással reagáltunk. – Kristen pedig, szintén tengerészgyalogos lett, pont úgy mint az apjuk. Így Kris, miután betöltötte a tizennyolcat, John-nal Afganisztánba ment. És most két év után, az eljegyzésünk alkalmából, eltávot kért, csak hogy a nővérével lehessen. Eléggé kemény öklű, és dió a csaj.... és ha nem avatkoztam volna közbe, akkor Mike-ot a földről kellene most feltakarítanunk... – mondta és csak mondta.

Egyáltalán nem rémített meg amit Kellan barátom mondott arról, hogy valójában mikre is képes Kristen. Bár lehet erős, de számomra mégis olyan törékenynek látszik.
Igaz nem olyan sok információt mesélt Kristenről, - Kristen... milyen szép neve van – de még is elegendő ahhoz, hogy biztosan tudjam... szeretném megismerni őt. A pillantásomat, ismételten a medence felé irányítottam, és miközben a fiúk beszélgetéseit hallgattam, mindvégig csak őt tüntettem ki a tekintettemmel.
És, igen. Megakarom őt ismerni. – gondoltam magamban, határozottan...

to be continued...

2012. július 16., hétfő

Story 11

Sziasztok. 
Először is bocsánatot kérek amiért ilyen sokára hoztam eme novella utolsó részét. De, most itt van. És csak remélni tudom, hogy tetszett nektek. S hogy véleményt is hagytok majd. :) A következő novellát, nem tudom hogy mikor fogom tudni hozni... de amint tudom, hozom.;) Kellemes olvasást kívánok hozzá.

Love
Dóry

Valami most kezdődik el


(Boyce Avenue - Teenag Dream)
(Kris sz.)

Két hónappal későb...

A napok és a hetek bár gyorsan teltek el... még is oly lassúnak tűnt számomra. Ez alatt a két hónap alatt, Robbal egyetlen egy hetet tölthettem el kettesben.
Hiányzik, de még mennyire, hogy hiányzik. De a karrierünkben most értünk el mind a ketten arra a pontra, amikor még jobban bele kell vetnünk magunkat az edzésekbe, és a mérkőzésekbe egyaránt. Ezért is csak egyetlen egy hét jutott kettőnknek. Hiába a telefon, és az email-ek... mégsem ugyanaz... amikor együtt vagyunk.
Búcsúzásunk után, azt hittem, hogy egy avagy két hét múlva újra a karjaiban érezhetem majd magam, de csalódnom kellett... mert csak rá egy hónap után láttam őt, teljes valójában. Ám azt az egyetlen egy hetet, alaposan ki is használtuk...
Gondolataimból, ma már negyedgyére is az émelygő gyomrom zavart fel. És már a számra téve a kezemet, rohantam is a wc-re. Ahol ki is adtam az ebédemet.
Kiöblítve a számat, tértem vissza az öltözőbe. Ahol Ash és Nikki aggódó tekintetével találtam szembe magam.
-          Jól vagy? – kérdezték egyszerre.
-          Nem igazán. – feleltem, miközben leültem a kis padra és a fejemet a térdemre fektettem.
-          Annyira sápadt vagy, és ma már négyszer hogy, hánytál. Ez nem normális. Hívok az orvost. – jelentette ki Ashley, és mikorra felemeltem a fejemet már csak Nikki állt előttem.
-          Remek. – húztam félre a számat.
-          Ne orrolj rá csak azért, mert aggódik érted, ahogyan én is. – ült le mellém barátnőm, majd együtt vártuk, hogy visszatérjen Ashley az orvossal.
Dr. Grey a csapat orvosa, miután végzett a rövidke vizsgálattal, először az edzőnket Jack-et tájékoztatta az eredményekről. Majd végül velem is megosztották, a rosszul létjeim feltételes okát.
-          Kristen, azt hiszem, és mivel a jelek is arra utalnak, hogy...
-          Aj... kérem doki, nyögje már ki, hogy mi a bajom! – szóltam rá.
-          Rendben... ön minden viszonnyal terhes. – mondta ki.
Ön minden viszonnyal terhes... terhes... terhes... –viszhangzottak a fejemben a doki szavai. Nem... nem... az nem lehet. És ha mégis? – kérdezte, egy távoli hang a fejemben. Visszapörgettem az emlékeimet azokra a napokra, amikor én meg Rob egymáséi lettünk... de egyáltalán nem rémlet egyik képben sem, hogy akár valamelyikünk is védekezett volna.
Édes istenem. Egy gyerek. Egy kisbaba, aki a kettőnk szerelméből fakadt. Egyrészről hatalmas boldogsággal öntött el a hír, hogy gyereket várok attól a férfitól, akinek a szerelmemet adtam.
De másrészről pedig félelemmel öntött el. Nem tudom, hogy késznek érzem –e magamat egy gyerekhez. Nem tudom, hogy jó anya lesz –e belőlem. És azt sem tudom, hogy Rob miként fogadja majd a hírt. Örülni fog – e majd neki? Vagy nem?
De várjunk csak! Ha igaz a hír, hogy terhes vagyok... akkor, nem vehetek részt a bajnoksági mérkőzésen, ami két nap múlva lesz... életem egyik legfontosabb mérkőzése lehetne ez a bajnoksági mecs. De, mégis egy kis csöpség növekszik bennem. Akiért felelős vagyok. És, az ő egészsége sokkal fontosabb mint holmi mecs... még akkor is, ha ez a mérkőzés az egyik legnagyobb álmom.
-          Jól vagy Kris? – térített magamhoz, Jack aggódó éllel a hangjában.
-          I.. igen, persze. Csak annyira váratlanul ért a hír, hogy... nem is tudom mi tévő legyek. És, ha valóban igaz, hogy kisbabát várok. Akkor nem vehetek részt a holnaputáni mérkőzésen. Akármennyire is szeretném, de a kisbabám épsége mindennél fontosabb. – néztem, barna szemeibe határozottan.
-          Tudom, és el is fogadom a döntésedet. – mondta, majd megköszönve a Dr. Grey-nek a segítségét, távoztak is.
Pillanatokon belül, Ash és Nikki robbant be az öltözőbe, s kiváncsian tekintettek rám.
-          Dr. Grey azt mondta, hogy több mint valószínű, hogy várandós vagyok. – árultam el nekik.
Miután felfogták a szavaimnak értelmét, vísítva ugrottak a nyakamban, természetesen óvatosak voltak.
Mind a ketten boldogak voltak, és már egyből azt tervezgették, hogy mi mindent fognak majd venni a kicsinek.
Vajon ha igaz a hír, Rob is ennyire fog örülni? – ez az egyetlen egy kérdés foglalkoztatott mindaddig a pillanatig, amíg nem végeztem a nőgyógyásznál. Aki megerősítette a csapatom orvosának a megérzéseit. Valóban egy élet növekszik a szívem alatt, aki az ultrahangos képen csak egy aprócska borsószemként látszódik.
Nem is tudom, hogy miként közöljem Robbal a hírt. Egyetlen egyet tudtam csak, hogy ahhoz mindenképpen találkoznunk kell, személyesen. És mivel tudom, hogy neki is mérkőzése lesz a napokban, így nekem kell elutaznom hozzá.
Igen. Ezt fogom tenni. – határoztam el magamban, miközben az országunk, azaz Portugál hatalmas futball stadionja felé tartottam.
A megszokott fekete kapucnis felsőbe bújtattam bele magamat, és miután lófarokba kötöttem a hajamat, egy baseball sapkát tettem a fejemre, és arra rá pedig a kapucnut húztam fel. Mielőtt kiszálhattam volna a kocsiból, felvettem a ray-ban napszemüvegemet, majd a hátsó bejáraton át mentem az öltözönk felé. Ahol miután mindenkit köszöntöttem, Ash-nek és Nikkinek megmutattam az ultrahangos képet. Mire egy újabb boldog visítás volt a feleletük. A körülöttünk lévők, nem igazán értették az örümünk okát. De, igyekeztünk visszafogni magunkat.
Amikor a mecs kezdetét vette, én a Jack mellett a kispadon foglaltam helyett a csere játékosaink mellett. S így néztem velük együtt a mérközés kimenetelét.
A csapat társaim és mindenki más úgy tudja, hogy egy véletlen gyomorrontás miatt, nem veszek részt a bajnokságon. Ez valamivel hihetőbb kitaláció arra, hogy miért nem játszok. Minthogy bevalottuk volna, mindekinek, hogy terhes vagyok. Addig senki mást nem szeretnék beleavatni ebbe a titokba, amíg Robnak elnem mondtam.
Mielőtt újra arra a kérdésre keresném a választ, hogy vajon Rob miként fog rá reagálni, végett ért az első fél idő. 0:0 – arányban. Úgy látszik, hogy a Német lány csapat csak ugyan olyan erősek, mint a fiú csapat. De a mi csapatunk sem piskóta. Ez fix.
Miközben én is csapatunkkal tartottam vissza fele az öltözőbe, hirtelen újságírók támadtak le.
-          Az a hír járja, hogy ön ma egyáltalán nem mérkőzik Kristen. Ha nem veszi tolakodásnak a kérdésemet, miért? – hallatszódott el ez a kérdés egyszerre vagy öt embertől.
Próbáltam magamat átverekedni köztük, de nem jártam semmi sikerrel.
-          Mint már a mérkőzés elején is bejelentettük, gyomorrontást szenvedtem. De, kérem hagyjanak tovább menni. – kértem őket.
És a hirtelen szerencsémnek köszönhetően, Taylor az egyik biztonsági őrünk menekített ki az újságírók közül. Az öltöző ajtajához érve, köszönetett mondtam neki.
-          Köszönöm Taylor.
-          Nincs mit megkösszönnie Kristen. Ez a feladatom. – mosolygott rám kedvesen. – Azért sajnálom, hogy ma nem játszik a pályán.
-          Én is Taylor. Én is. – feleltem bólogatva, majd beléptem az öltözőbe.
Ahol kész káósz fogadott.
Ugyanis az egyik középp csatárunk, Mia a fél idő utolsó perceiben, súlyos sérülést szerzett a pályán. És nem tud lábbra állni.
Áj! Ez így nem lesz jó. Ugyan is közép csatárunk nincsen a csere játékosaink között. Csak is én.
Egyedül csak én veheteném át a helyét a pályán.
-          Majd én beállok a helyére!  - szólaltam meg.
Mire mindenki felém fordult. Ashley, Nikki és Jack azonnal tiltakozni kezdtek a döntésem ellen.
-          Tudom, hogy féltetek. De ez az egyetlen esélyünk arra, hogy ma győzni tudjunk. Ha együtt dolgozunk össze. Akkor sikerülni fog. Úgy hogy az ellen, hogy játszani fogok, ne vitatkozzunk! – mondtam.
Kissé bizonytalanul, de még is beleegyeztek. Majd miután át vettem a mezemet, - amelyet valami véletlen folytán magammal hoztam, a ”hát ha” – gondolat miatt, megvitattuk a stratégiánkat. S már mentünk is vissza a pályára. Ahova mindenki nagy megdöbbenésére, én is be sétáltam. Mint játékos...
Körülbelül már csak alig tíz percünk van a hosszabításig, és a meccs állása még mindig 0:0. Kevessebbet és lassan futok, mind az megszokott tőlem. Érzem, hogy a legtöbb kamera rám írányítódik. Tudom, hogy mindenki azt latolgatja, hogy mi is lehet valójában a bajom. Mert nem hiszem, bevették volna azt a süket dumát a gyomorrontásomról. Még jó hogy nem veszik be. Hisz én sem hinném el, ha kivülről látnám magamat.
Valamit kezdenem kéne, mert eddig jó formán két jó labda szerzésem és két jó paszom volt az idő alatt, mióta újra a pályán vagyok. De, ha úgyan úgy játszanám ezt a meccsett is ahogyan a többit, akkor félő, hogy valami bajunk esik.
De akkor mégis mitévő legyek? – kérdezi a tudalattim.
Mindtudatlanul, veszek egy nagy mély levegőt és csak is a játékra kocentrálok. Nem hagyhatom, hogy további hosszabításokon kelljen végig mennünk, s azután pedig a tizenegyesek döntsék el, hogy ki nyeri meg a kupát.
Nagy lendülettel szaladok előre. Egy tőlem megszokott sikeres cselezéssel elveszem az ellenfelemtől a labdát, amelyet magam előt tartva vezetem végig a pálya másik oldalára. Amikor észreveszem az engem körbe fogókat, hátra passzolom Ashley-nek. Aki pedig Nikki-nek passzolta tovább. Mostanra ő vezetei a labdát. Mind addig amíg én a tizenhatoson belülre nem érkezem. Először balra, majd jobra rúgja a labdát, majd egy éles kanyart vetve lepasszolja nekem. Mellel veszem le a labdát, amelyet próbálok még egy picivel előrébb vinni azonban amikor a kapura rúgom, a kapus megfogja.
Pár másodpercig vár, majd kirúgja. Én pedig visszafele futok. Látom amint az ellenfél csapatból, a tizenegyes számú játékos akinél a labda van az éppen tőlem alig két méterre álló nyolcasnak passzol. Amikor előtte a labdát, gyorsabb tempóra váltok és a labda elé ugrom. Ám amint a labdát megérintem, egy erős lökést tapasztalok meg, majd előre bukfencezem a lendülettől.
A hasam tájékán egy erő teljes hasító fájdalmat érzek meg. Mitől az arcom összerándul. A testem pedig összegörnyed. És egy hangos kiáltás hagyja el a torkomat, majd hagyom, hogy elnyeljen a mély – gyötredelmes sötétség...

(Rob sz.)

Két hónap után, végül izgatott és egyben boldog mosollyal ültem barátaim mellett, a lelátón. És kíváncsi, de mégis aggódó figyelemmel kísértük a mecset. Amelyet a párjaink játszottak. Igaz, kicsit aggasztott a tudat, amiért a mecs kezdete előtt azt a hírt kaptuk, hogy Kristen nem játszik. És szörnyen aggódtam érte. Megakartam keresni őt, de a srácok arra utasítottak, hogy várjam ki a mérkőzés végét.
Vajon mennyire lehet komolyabb ez a gyomorrontás? Még is miért nem ügyelt jobban az egészségére?
Amikor végülis a pályára lépett, az eddigi bennem lévő aggodalom, csak még erősebbé vált. Lassabban és visszafogottan mozgott, ami nem megszokott tőle. Ennyire beteg lenne? Ha igen, miért nem közölte velem? Miért nem mondta el, amikor felhívtam a minap?
És ekkor hirtelen rosszelőérzetem támadt, s rá nem sokára Kristent a pályán összegörnyedve, pillantottam meg. A csapattársai, a játékvezetők és az orvosok, mind egy szempillantás alatt mellette termettek.
Láttam amint hordágyra fektetik,de ő nem mozdul. A félelem, felülkerekedett rajtam. És nem törődve a körülöttem lévőkkel, rohantam egyenesen a pálya széléig. Ám a sok embertől nem tudtam sehogy sem közelebb férkőzni hozzá. Hallottam amint valaki azt mondja, hogy vigyék a mentőhőz.
-          Mi történik? – ragadtam meg hirtelen, Ashley karját idegesen.
Akinek a szemei könnyfátyolosak voltak.
-          Ne...nem tu... tudom. – zokogta.
Követtük a Kristent szállító embereket, egészen a mentő kocsiig. Amibe miután be is tették, már indított is egyenesen a legközelebbi kórházhoz.
Leintve az egyik álló taxit, gyorsan be is szálltam. És kértem, hogy vigyen a kórházba.
A kórházhoz érve, követtem Kristenék edzőjét, akit a recepciós pultnál értem utól.
-          Jack, kérem mondja el mi a fene folyik itt? Mi történt Krissel?
-          Robert. Még én magam sem tudom igazán. A pályán amikor fellökték,és összegörnyedt. Elájult. Azóta sem tér magához. – válaszolta röviden.
Láttam amint beviszik egy vizsgáló féle szobába. És annak ajtaja előtt álltunk meg Jack-kel, és vártuk, hogy valaki kijöjjön a szobábol. És közölje velünk, a híreket.
Ha valami komolyabb baja esett, én abba beleörülük.
A percek teltek és teltek, és még mindig semmi hírünk. Idegességemben, aggodalmamban, félelmemben föl – alá járkáltam. Még akkor is amikor Ashley –ék is megérkeztek Kellan-ékkal.
-          Tudtok már valamit? – kérdezte Ashley.
-          Nem. – válaszolta Jack.
-          Nyugódj meg haver. Rendbe fog jönni. – tette az egyik kezét Kell, a vállamra nyugtatólag.
-          Még is hogyan nyugódjak meg, amikor... – már épp réakartam förmedni amikor kijött az egyik orvos.
-          Önök a hozzátartozói, Miss Stewart kisasszonynak? – tette fel a kérdést.
-          Igen. – mondták egyszerre a lányok, és az edzőjük.
-          A férje vagyok. – válaszoltam.
Jack döbbent, tekintettel meredt rám. De nem tudtam most vele foglalkozni.
-          Enyhe agyrázkodása van, ugyanis az esésnél beverte a fejét. És egy kis összehuzódása volt. De ebben a kórban, az ilyen várható is. Bár egyáltalán nem helyeslem, hogy részt vett a mérkőzésen ebben az állapotban. De szerencsére, minden a legnagyobb rendben van.
-          Hogy... hogy érti, hogy ilyen kórban és ebben az állapotban? –kérdeztem értetlenül, és egyben megkönnyebülten.
-          Örömmel válaszolnék a kérdésére, de szerintem a felesége még boldogabb lenne, ha ő mondhatná el. Magánál van. Belehet menni hozzá. De, sok pihenésre van szüksége. – mondta.
-          Köszönöm. – néztem rá hálásan, majd be is nyitottam a szobába. Ahol szerelmem, hitetlenkedő tekintetével találtam szembe magam.
Közelebb lépve hozzám, két kezem közé fogtam az arcát. Majd megcsókoltam. Úgy csókoltam mintha az életem múlna rajta. Ebbe a csókba belepréseltem minden érzésemet. Az örömet és a megkönnyebülésemet az iránt, hogy nincsen komolyabb baja. És az iránta érzett szerelmemet.
Ajkaink elválása után, mellé ültem és miközben az egyik kezemet összekulcsoltam az övével, addig a másikkal végig simítottam az arcán.
-          Hogy vagy? – kérdeztem.
-          Most már sokkal jobban. – válaszolta. – De, te hogy kerültél ide?
-          Ma reggel érkeztünk meg a fiúkkal, mert meglepetést akartunk nektek okozni azzal, hogy miután véget ér a meccs köszöntünk majd titeket. De, amikor a pályán felöktek téged... – ennek gondolatára, az ajkaimat összehúztam... de amikor ő megszórította a kezemet... tovább folytattam a magyarázatomat. – átvágtam magamat a tömegen, és taxiba ültem. Akivel idáig a kórházig hozattam magamat. És most itt vagyok.
-          Sajnálom, hogy rátok hoztam a frászt. Nem akartam. – nézett bocsánatkérően a szemembe.
-          Shh... – tettem az ujjamat az ajkára. – Nem a te hibád volt. És, most az a lényeg, hogy minden a legnagyobb rendben van.... tényleg, erről jut eszembe. A doki azt mondta, hogy ő egyáltalán nem helyeseli, hogy ebben az állapotban a pályára léptél. Mit akart evvel mondani? – néztem rá kíváncsian.
-          Uhh... igazság szerint nem így akartam, hogy megtudd... – kezdett bele hezitálva.
-          Kris, kérlek áruld nekem. – kértem őt.
-          Rendben. – mondta, majd egy mély levegőt vett. – Kisbabánk lesz.
Kisbabánk lesz... kisbabánk lesz... – ismételgettem magamban ezt a két szót. Mind addig amíg meg nem értettem.
Hihetetlen boldogság öntötte el a szívemet. A tudat, hogy egy kis csöpség növekszik szerelmem szíve alatt, aki a mi kisbabánk, öröm könnyeket csalt ki a szemeimből.
-          Köszönöm. – suttogtam közel az ajkaihoz, amelyekre az enyémeket tapasztottam. – Köszönöm, hogy vagy nekem. Köszönöm, hogy megajándékozol a szerelmeddel, és egy kisbabával. – minden egyes köszönet mondás után, egy – egy szerelmes csókot leheltem ajkaira.
Ennél boldogabb már nem is lennék. – gondoltam magamban, miközben szerelmemet hamarason elnyomta az álom, a karjaimban.
Egésznek és boldognak éreztem magam, amiért megtaláltam azt a nőt, akit tiszta szívből szeretek.  Amiért hamarosan, kétszeresen is apa lehetek...

Hat és fél hónappal később...

A kilencedik hónap leteltével, végre a karjaimban tarthatom tündéri és meseszép kislányunkat, akit Anastasia-nak neveztünk el. Földöntöli boldogság járja át egész lényemet, amiért a családom elfogadta páromul szerelmemet. Amiért szerelmem, a kislányunk és a fiam bearanyozza a mindennapjaimat.
Tudom, hogy soha sem fogom tudni elégszer megköszönni és meghálálni Kristennek azt, hogy hozzám jött. Azt, hogy szeret. Azt hogy, elfogadott engem és a fiamat. És, hogy egy szerető és boldog családdá hangolt össze minket. De... a határtalan, és a visszavonhatatlan szerelmemmel igyekszem őt, boldoggá tenni, halálomig és a halálom után is...

The End

Anastasia