2012. augusztus 30., csütörtök

Story 13


Csak egy perc

2. rész

(Kristen sz.)

    Az eljegyzési party utáni másnapon, ahogyan már megszokottá vált számomra, a hajnali órákban ébredtem fel. Felülve az ágyamon, amelyen ismételten végig simítottam, magam mellett, az ablakra szegesztem a tekintetemet, amelyen keresztül a holdfény sugarai szűrődtek be.

   Ahhoz képest, hogy az a féreg megint bepróbálkozott nálam, mégis kellemesen telt az estém. Köszönhetően, egyetlen nővéremnek. Akiről mindenegyes percben, csak sugárzik a boldogság. Rég láttam őt, ennyire boldognak. És, a tudat, hogy Kellan mellett biztonságban, és boldognak érzi magát, engem is megnyugtat.

   Nagyott sóhajtva, másztám ki az ágyból, majd a szekrényemhez lépve, kivettem onnan egy szabadidő együttest. Amelyet, egy pár perces tisztálkodás után, magamra is öltöttem, vele együtt a futócipőmet. Értetlenül meredtem a szekrényem belsejébe beépített tükörbe, ahonnan saját magamat láttam visszatekinteni. A szürke, melegeítő és az ujjatlan felső, még most is passzolt rám. A hajamat, mint minden alkalommal most is lófarokba kötöttem, majd elindultam lefele a földszintre.

   Mielőtt elkezdhedtem volna a korai testmozgásaimat, a konyhába mentem, hogy lefőzhessem a mindig friss energiát adó, kávét.

   Miközben arra vártam, hogy lefőjjön a kávé, egy ismerősnek tűnő idegen toppant be a konyhába. Csak ugyan összeöltözve velem. Sötét szöke hajából, zavartan húzta ki a hosszú ujjait, míg a szürkés kék tekintetét az enyémbe fúrta.

   Még életemben nem láttam ilyen gyönyörű két szempárt. – gondoltam magamba.

   Őt láttam tegnap, Kellan-ék társaságában. De, a nevére nem emlékszem. Vagy az is lehet, hogy nem is hallottam. De mintha, Kell bemutatta volna őt nekem. Ahogyan visszább tekertem az emlékeimet, rájöttem, hogy éppen akkor toppant közénk nővérem.

   Hosszúnak tűnő percekig néztünk egymás szemében, amikor a kávé kissé hangos csipogással jelezte, hogy elvégezte a feladatát.

   Elfordítva tőle a tekintetemet, lekapcsoltam a kávéfőzőtt, majd az előttem lévő csészébe töltöttem magamnak.

-          Szabad? – csendült fel a kérdés, nem messze tőlem.

   Ijedten fordultam hátra. A hangja, simogató és kellemesen hangzott. Vajon tényleg hozzám szólt? Vagy csak képzelődöm, csupán?

   Amikor megfordultam, ő a kávéra mutatott, mire zavartan, csak bólintani tudtam. Elállva az útjából, figyelemmel kisértem minden egyes mozzanatát. Közelebbről is megszemlélve őt, alighanem a levegőm a tüdőmbe szorult. Kellemes és bódító, mandula illata az orromba kúszott. Közelsége megrészegített. Oly annyira, hogy magam is elcsodálkozom azon, hogy még a lábaimon állok.

   Hogy képes akár egy pillanat allat, megrészegítenie? – tettem a fel a kérdést magamban, miközben azt néztem, amint mellettem megtámaszkodik a konyhapulton, és kínzó lasússággal szörtyölgetni kezdi a kávét.

   Ah... azok az ajkak. Annyira szeretném, ha megízlelhetném őket.

   Atya ég! Még is mikről nem ábrándozok én? Egy számomra tök idegen, férfi csókjaira áhítozom. Mi történik velem? Azonnal szükséged lesz arra a futásra, kislány! – szögeztem le azonnal.

   Az utolsó kortyot is lenyelvén, elöblítettem a csészét. Majd némán, elhagytam a konyhát és a hátsó kapun át kilépve, először lassú majd időnként fel – fel gyorsult kocogásba kezdtem.

   Akármennyire is nem akartam, a konyhában a fejemben lezajlott ábránd képekre gondolni, nem jártam semmi sikerrel.

   Ki ő? Miért, lopta be magát a gondolataimba egyetlen egy pillantásával?

   Azt azért meg kell, hogy valljam. Igazán helyes. Sőt mi több, nála helyesebb férfit még életemben nem láttam. A gyönyörű szemei... óh, azok az elbüvölő tekintetek. És az illata? Kábítóan, szédítő hatással voltak rám, amikor a közelemben volt.

   Bizonyára, minden nőre ilyen hatással van. És az is lehet, hogy az egyiköjük az a személy, aki büszkén állíthassa azt magáról, hogy ővé ezaz adonisz.
De még is miért önt el keserűséggel ez a feltevés?

   Egyszerűen csak arra vársz, hogy végül olyan is felfigyeljen rád. Akire te is felfigyelsz! – szólalt meg az ismerős idegesítő kis hangocska a fejemben.

   Lehetségese volna?

   De még mennyire, hogy lehetséges!

   Gondolataim közepette megálltam azon kis park előtt, ahová kislányként apa mindig kihozott minket. Lelasítva a kocogásomat, az egyik közelebre eső padra ültem. És mi közben felhúztam a lábaimat, amelyekre rátámasztottam a fejemet, a gyerekkori emlékeim bukkantak fel a szemeim előtt. Amelyek során, éreztem amint kibuggyannak az első könnycseppjeim amit követnek a többiek is.

   Annyira boldogok voltunk mi együtt négyen. Miért kellett akkor az egyik napról a másikra, elvesztenünk őt? Őt aki életet adott nekünk?

   Lépteket hallottam mellőlem, de nem néztem fel. Még akkor sem amikor az illető leült mellém. Éreztem amint magához von, és úgy simogatja a hátamat nyugtatólag. Egyből fel ismertem őt, amikor az illatát megéreztem. Nyugtatólag hatott rám, a simogatása és az ölelése egyaránt. Azt kívántam bár, így maradhatnánk örökre. De, még is el kellett, hogy szakadjak tőle.

   Talán azért, mert utáltam ha mások ilyen állapotban látnak. Anya halála után, egyetlen egyszer sem törtem össze. Legalábbis mások előtt nem. Nem akartam, hogy összetörten, megsebezve lássanak. Erősnek mutattam magamat, még akkor is ha nem voltam az.

   Kibújtatva magamat az öleléséből, a kézfejemmel töröltem le a könnyeimet az arcomról.

-          Köszönöm. – suttogtam halkan, a szemeibe nézve, miközben fel álltam.

   Azonban mielőtt ismételten hátat fordíthattam volna neki, ő a kezeim után kapott és visszahúzott. Mind addig amíg a mellkasába nem ütköztem.

   Mielőtt akár egyetlen egy szó is elhagyhatta volna a számat, az ajkait az enyémeken éreztem. Annyira hirtelen és váratlanul ért az egész, hogy azon kaptam magam, hogy a nyaka köré kulcsolom a karjaimat. Majd az ujjaimmal a hajába túrva vonom őt még közelebb magamhoz, és vizonzom lágy - finom, és tűzelő csókját.

   Nem tudom, hogy mi ütött belém.

   Ez nem én vagyok. Én soha nem adnám magamat csak úgy oda, főleg meg nem egy idegennek. Akitől ha akarnék se tudnék el szakadni, jelen pillanatban.

   De hogy is nem. Igen is te vagy. Csak ez egy másik éned. Aki most nem gondolkozik, ha nem cselekszik. Végre az vagy akit mind ez idáig elnyomtál magadban. És most hála, ennek a jóképű adonisznak,most felszínre tőr az igazi éned. -  hitegetett a kis hangocska.

   Nem is tőrödtem tovább az aggályaimmal, és semmi mással. Csak az engemet, szenvedélyesen csókoló férfira.

   Megszakítva csókunkat, lihegve támasztottuk egymásnak a homlokunkat. Majd egy hirtelen ötlettől fogva, megragadtam az egyik kezét, és együtt visszaszaladva a házunkig, húztam fel őt magam után a szobámba.

   Amelybe betérve, most én voltam az aki a csókot kezdeményezte.

   Amikor a kezei a csípőmre simultak, felrugaszkodva a talajról, a lábaimat a dereka köré kulcsoltam. Az ágyamhoz lépett velem együtt, amelyre óvatos gyengédséggel le döntött. Az ajkai az enyémekről, a nyakamra tévedtek. Lassan szívogatni kezdte az érzékeny bőrt, miközben a kezeivel a felsőm alját tűrte feljebb, mind addig amíg el nem érte a melltartóm szegélyét. Onnan pedig a mellett a tenyerébe véve lágy, maszírozásba kezdett. A torkomból, egyre sűrűbben törtek fel a halk sikolyok, amelyeket legszívesebben teljesen kieresztettem volna, ha nem tartózkodna a nővérem, és a leendő sógorom a házban.

    A tenyere helyét, az ajkaival vette birtokba melleimet. Ahogyan az érzékeny bőrt szívogatta,  teljesen extázisba kerültem. Még soha ezelőtt, nem volt részem ilyenben. De nem is bánom. Vagy még is?
   Mi van akkor, ha rájön, hogy én... hogy én még ezelőtt, soha sem voltam... úgy senkivel?! Nincs kizárva, hogy fogja magát és bosszúsan magamra hagy.
Erre a gondolatra, egy keserű gombóc keletkezett a torkomba. És mielőtt tovább is mehettünk volna, lefogtam a kezeit.

-          Állj! – jelentettem ki, hirtelen.

   Meghökkenve és értetlenül emelte fel rám a tekintetét. Amelyben mostan némi sötéttebb szikra is lappangott. Tehát ez lenne a vágy? Azt látom a szemeiben?

   Nem! Nem és nem! – szóltam magamra, bár tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért.

-          Bocsáss meg! – leheltem.

   Majd lelökve a kezeit magamról, felültem, majd az ajtómhoz lépve, kitártam azt. Hallottam, bosszús és egyben csalódott sóhaját, amikor ő is fel kellt az ágyról. És mielőtt kiléphetett volna a szobából, végig simított az arcomon. De egy szót sem szólt. Helyette elvette a tenyerét az arcomról, majd amikor átlépett a küsszöbbön. Becsuktam az ajtót, aminek a hátamat neki döntöttem, majd azon mentén lejebb csúsztam.

   A lábaimat ismét feljebb húztam, és elkesereddetten, csalódottan fogtam két kezem közé az arcomat.

   Még is mi a fenét műveltem én? Hagyom, hogy megcsókoljon. Aztán felráncigálom a szobámba, ahol rávetem magamat. Majd aztán néhány perc elteltével, leállítom. És csak annyit mondok, hogy: - Bocsáss meg!

   Én egy idióta, és egyben hülye liba vagyok.

   Nem értem, hogy mi történik velem, ahogyan azt sem értem, hogy mit és miért tettem?!  

  Annyira zavaros minden a fejemben, hogy képtelen vagyok ésszerűen gondolkozni.

  Hátha egy langyos zuhany, felfrissít, és ki tisztja valamennyire a fejemet! – gondoltam. Így ehhez tartva magamat, felpattantam a parkettáról, és a szekrényhez érve előkaptam onnan, egy rövid sárga shortot és felsőt, amellyel együtt mentem be a fürdőszobámba.

   Ha azt hittem, hogy a zuhanyzás segít rajtam, és a gondolataimon, akkor nagyon de nagyon tévedtem. Semmivel sem lett jobb. Egyfolytában csak is, a nem rég történtek pillanatai jártak a fejemben. És akármennyire is szeretném meg nem történnté tenni, nem tudom. Legszívesebben, mostan egy törölközőt csavarnék magamra, hogy aztán megkeresve őt, újra megízlelhessem, méz édes ajkait.

   De, mégsem teszem. Helyette, nagyot sóhajtok, és a csempének támasztom a fejemet.

   Pár perc elteltével, hirtelen két kart érzek meg a csípőm köré tekeredni, és egy puha ajkat a nyakamhoz érni. Elfolytva egy újabb sóhajt, megfordulok. És a világ legszebb szürkés kék szemeivel találom szembe magam, aki nem tétlekenve tovább, az ajkait az enyémekre helyezi, és úgy csókol, mint ha most tehetné meg ezt utoljára......