 |
| "Nem számít, milyen ellenségesnek tűnik a világ, egy szerető család a biztonság, a védelem és a gondoskodás fészke marad." |
Egy lány, aki szeretetre vágyik
Mindössze csak másfél év telt el azóta, hogy a Cullen család a Szent Anna árvaház ajtaján belépett. De, mintha csak tegnap lett volna.
*Borús napra ébredtem az árvaház falai között, ahol lassan már két éve vagyok bezárva. Míg minden más gyerek, vidáman ugrándozott ki az ágyából, addig én továbbra is csak, úgy járkáltam és mozogtam, mint egy bábu. A tekintetemből, és a szívemből már rég kihunyt az a fajta boldog csillogás, mint amit a többi gyerek szemeiben látni lehet.
Magamban zárkóztam, mert csak így tudtam megvédeni azokat a személyeket, akiket ne talán tán később elveszíthetnék.
Néha – néha irigykedve figyeltem a többieket, akiket örökbe fogadtak.
Ó, hogy hányszor kívántam én is azt, hogy engem is örökbe fogadjanak. Mindegy volt, ha gazdagok, ha szegények. Nem érdekelt, csak az, hogy szeressenek, úgy mintha a saját gyermekük lennék…
Elvégezve a reggeli teendőinket, és rendbe téve az ágyainkat, párban sorakozva álltunk fel az ajtó előtt. Az én párom, Camilla Clarkson volt. Hosszú szőke hajával, tengerkék szemeivel és karcsú alakjával, egy pár év múlva akár modellnek is beállhatna. A többiektől eltérően, ő soha sem adta fel azt, hogy ne próbálkozzon szóra bírni. Akármit csinált, mindig elmesélte nekem. Ha egy olyan könyvet olvasott el, ami nagyon tetszett neki, azt nekem adta, hátha kedvet kapok hozzá.
Ha egy – egy adakozó család, avagy kimagasló rangú személy meglátogatta az árvaházunkat, és játékokkal – ruhákkal, avagy használatos tárgyakkal ajándékozott meg minket, Camilla a kapott ajándékait elsősorban mindig nekem mutatta meg.
Ugyan ez volt a mai napon is. Új adakozó család látogatott meg minket, de különös figyelmet rájuk se fordítottam, csak úgy, mint a többiekre.
Így hát, ahogyan eddig minden alkalommal, a tanuló szoba leghátsó ablakánál foglaltam helyett, a kis sámlin. Felhúzva a térdeimet, a tekintetemmel az udvart, majd a szürke felhőkkel borított égboltot tüntettem ki figyelemmel. Közben, a gondolataim újra a baleset körül forogtak. Akárhogyan próbáltam ki törölni az emlékezetemből annak az estének az emlékét, sehogy sem sikerült.
Mindenki más, úgy tudja és hiszi, hogy egy véletlen autóbaleset volt az egész. Azonban én tudtam az igazságot. Nem a véletlen műve volt az egész, hanem azért a szörnyetegé.
A szemeim viszkettek, azonban egyetlen egy árva könnycsepp se csordult ki. Sírni akartam, hogy legalább a szívemben lakozó fájdalmat ki tudjam adni, de mégse tudtam. Nem voltak már könnyeim.
Miközben még mindig az ablakon át tekintettem ki, hangokat hallottam meg, nem messze tőlem. Tudtam, hogy a hangok az ajtó irányából érkeznek.
- Őt, hogy hívják? –hallottam, meg egy gyönyörűen dallamos női hangot.
Hasonlított, édesanyám hangjához. De mégsem az övé volt, ezt tudtam nagyon is jól.
- Ő, Bella. –válaszolt a kérdésére, Anna nővér, kiről a nevét kapta ez az, árvaház.
- Miért van itt? –csendült fel újra az a hang.
- Mindössze csupán csak tizennégy éves volt szegény, amikor a szüleivel autóbalesetet szenvedett. Amit egyedül csak ő élt túl. Mivel nem voltak más élő rokonai, így ide került. A szülei halála nagyon megviselték szegényt, ugyanis nem barátkozik senkivel sem, és ami a legszomorúbb az… az, hogy az óta a tragédia óta, nem akar megszólalni. –mesélte el röviden a nővér, a történetemet.
- Szegénykém. Még elképzelni is szörnyű, hogy milyen lehet neki. –szólalt meg, egy másik női hang.
Ki inkább fiatalosabbnak tűnt.
- Igen az, kedvesem. –helyeselt a nővér.
Majd hallottam amint tovább folytatják az útjukat.
Még hogy elképzelni szörnyű? Hát, még akkor átélni, milyen érzés volt?! - gondoltam magamban. Amikor, egy finom és kellemes illat csapta meg az orrom.
Oldalra fordítva a fejemet, a világ leggyönyörűbb két szempárjával találtam szembe magam. Aranybarna szemei, elbűvöltek. – Hogy lehet valakinek ennyire… ennyire gyönyörű szemei? –kérdeztem magamtól. Miközben a tekintetemet végig futtattam az arcán. Ami így közelről olyan volt, mint a márvány. Bronzvörös hajtincsei pedig, szanaszét meredezett a fején.
Szabadulni akartam ezektől a meg igéző tekintetektől, de nem tudtam. Nem ment.
- Edward, hát itt vagy. –lépett be, az ajtón egy húszas éveiben járó méz szőke hajú, fiú.
Akinek az arcára pillantva, olyan érzésem volt, mint aki telis – teli lenne fájdalommal.
- Igen itt. –válaszolta rá a fiú.
Kinek a hangjától a hátam megborzongott. Edward. Milyen régies ez a név. De, illik is hozzá. Nem is tudnék, más nevet illeszteni hozzá, mert egyik sem cseng olyan jól, mint az Edward.
- Esme, szeretné kikérni a te véleményedet is. –csupán csak ennyit mondott, a szőke hajú fiú.
Mire az Edward nevezetű srác, bólintott egyet, majd egy féloldalas mosolyt villantva rám, sétált ki az ajtón.
Edward távozása után, valami különös érzés fogott el. De, hogy mi is ez az érzés, nem tudom. Nem tudtam rá válaszolni.
Eddig soha senkinek a pillantása nem ejtett, ennyire rabul, mint az övé. Bizonyára, létezik az életében egy olyan lány, akit szeret. Hiszen kétségtelen, hogy neki nincs barátnője.
De mégis miért foglalkoztat engem ez a dolog? Nem is ismerem, s több valószínű, hogy soha többet nem is fogom őt látni.
A tudat, hogy valóban soha többet nem fogom látni, azokat a gyönyörű aranybarna szemeket, elszomorkodtatott.
- Bella, Bella! – legyezgetett egy kéz előttem.
A kéz tulajdonosa felé fordulva, Camillát láttam magam előtt.
- Már egy félórája, hogy itt szólongatlak téged. De te meg se moccantál. Még pislogni is vagy csak kétszer pislogtál. Már kezdtem megijedni. – szólt rám aggódóan.
Rosszul éreztem magam, amiért megijesztettem azt a személyt, aki annak ellenére, hogy nem kértem belőle, mégis sokat segített nekem. Még, ha ezt ő nem is tudja.
Lehajtottam a fejemet, majd utána újra rá emeltem a tekintetemet. Így tudattam vele, hogy sajnálom, amiért nem figyeltem rá.
- Nem tudom, hogy tudod –e… avagy lehetséges, hogy majd még csak ez után, szólnak majd neked. De, mivel véletlenül meghallottam őket amint erről beszélnek. Minden féleképpen előbb akartam szólni neked. – egy pár percig abba hagyta a mondandóját, majd újra folytatta. – Az a család, aki ma jöttek hozzánk, Anna nővérrel arról tárgyaltak, hogy téged szeretnének örökbe fogadni… Tudom, és érzem, hogy neked ott jobb helyed lesz. Hiányozni fogsz nekem Bells. –fejezte be, majd megölelt.
Most először, viszonoztam az ölelését.
Miután, újra magam maradtam, a gondolataimban Camilla előbb mondottai jutottak az eszembe.
Valóban engem akarnak örökbe fogadni? De mégis miért? Mi okból?
A válaszokat azonban nem értettem, pontosabban nem találtam.
De, mégis valami földöntúli érzés kerített hatalmába, amikor magamban azt a szót ízlelgettem, hogy lesz egy új családom. Akik majd szeretnek, és akiket majd én is szeretni fogok…
…pár órával később…
Amit Camilla, hallott és mondott az mind igaz volt. A Cullen család – mind megtudhattam -, valóban engem fogadtak örökbe.
Az a nő, akinek a hangját hallottam meg, mint kiderült Esme-nek hívják. Kinek, világos barna haja a válláig ért. Arca szív alakú volt pont, mint anyáé. A férjét Carlisle-nak, aki orvos egy Forks nevű kisvárosba. Ő és a férje, a mai napig hét gyermek fogadott szülei voltak, azonban mától már az enyém is.
Anna nővér, nem sokkal azután hogy Camilla-val beszéltem, behívatott az irodájába. Ahol bemutatott a Cullen család tagjainak. A méz szőke hajú fiúról, mint kiderült, Jasper-nek hívják, akinek van egy iker testvére, Rosalie. Akinek a haja, göndör szintén méz szőke. Alakja, sok modelleket megszégyenítően tökéletes volt. Már ha lehet valakinek az alakjára ilyet mondani.
Mellette, egy nagydarab – mackószerű, magas fekete hajú fiú állt. Akinek, az arcán és a tekintetén látszott a gyermeki csibészség.
- Emmett vagyok, s rám mindig számíthatsz húgi. –lépett közelebb hozzám, majd mielőtt észbe kaphattam volna a karjaiba kapott.
- Emmett ne… - szóltak rá a többiek. Mire azonnal a lábaimra állított, s bocsánatkérő tekintettel nézett rám.
Azonban nem tudom, hogy mi vezérelt rá, de közelebb léptem hozzá, és most én öleltem meg őt. Éreztem a testtartásán, a döbbenetet. De az helyet, hogy ellökött volna magától, visszaölelt. Éreztem, hogy mellette és a családja mellett biztonságban lehetek.
Ha tudtam volna sírni, akkor biztosan elsírtam volna magam. Csupán már azért az egy mondatért, amit hozzám intézet. A húgának hívott.
Mindig is szerettem volna egy nagy testvért. Aki védelmezően óvja körém a karjait, s akármi gondom – bajom akadt volna, rá mindig számíthattam volna.
De, végre most itt van rá az esély arra, hogy legyen egy bátyám.
Kibújva az öleléséből, egy alacsony termetű – rövid fekete hajú, lány állt elém. Aki ugyan, kicsit bátortalanul, de tett még egy lépést felém.
Tudtam, hogy meg szeretne ölelni, így bólintva jeleztem neki, a beleegyezésemet.
- Nem mellesleg, Alice-nek hívnak. –mondta, mosolyogva.
Miután elengedtük egymást, a tekintetemet Alice háta mögé emeltem. Valami megmagyarázatlan módon, a szívem nagyot dobbant, amikor újra megpillantottam őt. Nem hittem volna, hogy még láthatom újra két gyönyörű szemét. Amikor észrevette, hogy őt figyelem, ugyanazt a féloldalas mosolyt villantotta rám, mint amit ott a tanuló szobában, távozásakor. Nem tudtam, nem viszonozni a mosolyt.
Saját magam is megdöbbentem a viselkedésemen. Az egyik percben, még ölelkezem az „új” családom tagjaival, a másik percben pedig már mosolygok is.
Amit, hosszú évek óta nem tettem…
Alice, Rosalie és Camilla segítségével, az összes olyan dolgaimat, amik kis korom óta velem voltak, és amit az itt töltött időm alatt kaptam, összepakoltam. Majd miután Anna nővér közölte, a többiekkel, hogy én elhagyom az árvaházat, egy utolsó búcsúölelést a nővéreknek, és Camillának megengedve, fogtam meg Alice felém nyújtó kezét, és együtt távoztunk az ajtón át…*
Amikor Camilla arcán, a könnycseppeket láttam lefolyni, a szívem egy része összeszorult. Ha nem is szóban, de egy búcsúlevélben, köszönetet mondtam neki mind azért, amit tőle kaptam. S, hogy nagyon fog hiányozni nekem.
Ami igaz is. Hiányzik, azaz ezer wattos mosolya, a folytonos csacsogása, és az újabb elolvasott könyvekről való kritikái.
Esme, mára olyan mintha az édesanyám lenne. Ahogyan Carlisle, mintha az apám lenne. Mindannyian nagyon kedvesen és szeretetre méltóan bánnak velem, pont úgy amilyenre mindig is vágytam.
Fél év után, amikor megkezdődött a tanítás, a többiekkel együtt kezdtem el én is az iskolát. S mivel, Edwarddal egy idősek voltunk, így egy osztályba jártunk. Aminek csak is örülni tudtam, mert legalább volt egy személy, akit „ismerek”.
Mindenegyes együtt tanulásnál, egyre közelebb éreztem őt magamhoz. Mellette, nyugodtnak és boldognak éreztem magam. Míg Emmettre és Jasperre, bátyként tekintettem, addig Edwardra máshogy. Eleinte, nem értettem, hogy miért. De, ahogyan egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és látva a többieket, már tudtam, hogy miért.
Beleszerettem, menthetetlenül.
Tudom, hogy nem szabadna így éreznem iránta, de úgy, mint Emmettre és Jas-ra, nem tudok tekinteni.
Minden éjszaka róla álmodom. Egy virágos rét közepén fekszünk, egymást ölelve, és szerelmes pillantásokkal övezzük egymást.
Szinte, mindig csak ugyanezt álmodom.
Valami megoldást kéne arra találnom, hogy miként tudnám kiverni a fejemből Edwardot! –gondoltam, miközben lefele tartottam a lépcsőn, amikor is olyasmit hallottam meg, amit talán nem kellett volna.
- Esmevel, azon gondolkoztunk, hogy… hogy épp itt lenne az ideje annak… hogy elmondjuk Bellának az igazat. –ismertem fel Carlisle hangját.
- És, mi van, ha ki fog akadni azon, amik mi vagyunk? Mi lesz akkor, ha úgy dönt, hogy nem kér többet belőlünk? –kérdezte meg, Emmett tanácstalansággal a hangjában.
Vajon mi lehet az a dolog, amit titkoltak eddig előlem?
- Nem tudjuk fiam. De nem titkolhatjuk el előle tovább azt, hogy vámpírok vagyunk. Előbb – vagy utóbb úgyis feltűnne neki, hogy nem változunk. – válaszolta Esme.
Hogy mi? Nem! Nem, nem lehet. Ők nem lehetnek azok.
Ekkor beléptem be a nappaliba, ahol tizennégy döbbent, és aggódó szempár emelte rám a tekintetét.
- Bella? –kérdezték egyszerre.
A tekintetemet végig futattam mindannyiukon, hátha kiderül, hogy ez az egész csak egy vicc volt. Azonban egyikük sem nevetett. Hanem, félő és aggódó tekintettel néztek rám.
Alig tudtam felfogni, vagyis még igazán nem is tudtam elhinni azt, amit az előbb hallottam
Nem érdekelt, hogy ők azok, akiket ezelőtt párperce még, az igazi családomnak tekintettem.
Hátat fordítva nekik, szaladtam ki a házból egyenesen be az erdőbe.
Nem törődtem azzal, hogy az egész testemet horzsolások fedik. És, hogy a rajtam lévő ruha, itt – ott, el is szakadt.
Majd amikor egy kis tisztásra értem, ami pontosan hasonlított arra a helyre, mint amit az álmomban láttam, megálltam. Térdre rogyva, éreztem amint a könnyeim valami csoda folytán leperegnek az arcomról.
Képtelen voltam, felfogni az előbb hallottakat.
Nem lehet az, hogy pont azok az emberek, akiket ennyire megszerettem, olyan szörnyek legyenek, mint az a férfi.
De, mégis miért titkolták el eddig előlem ezt?
*Talán, mert éppen ettől féltek?! Tartottak attól a reakciódtól, amit az előbb láttak tőled?! – szólalt meg egy hang a fejemben. – Akármi is ők, nem ugyanazok, mint az a férfi. Ha meg akarnának ölni, akkor már azt rég megtették volna.*
S, hogy ez mennyire is igaz. - Értettem egyet, a fejemben megszólaló hanggal. Ők eddig, még egyetlen egy alkalommal sem bántottak soha. Ők nem olyanok, mint az a szörnyeteg.
Bizonyára aggódhatnak már, az eltűnésem miatt. Így, arra mentem vissza amerről jöttem, mind addig, amíg meg nem láttam a Cullen házat. Összeszedve minden bátorságomat, gyors léptekkel tettem meg az utat, a bejáratig. Ahol, Edward kétségbeesett kiabálását hallottam meg.
- Tudtam, hogy így fog rá reagálni. Mégis miért, nem tudtatok volna erről később is tárgyalni velünk, amikor ő nincs hallótávolságon belül?
- Fiam…- Carlisle, próbálta őt lejjebb csillapítani, azonban Edward nem hagyta abba.
- Nem, apa. Ha, bármi baja is esik… én… én… azt nem fogom tudni elviselni. Mindannyian tudjátok nagyon jól, hogy mennyire szeretem őt. Hogy mennyire fontos nekem. De, ha elveszítem őt… én, abba belehalok.
Tehát akkor ezek szerint, ő is ugyanúgy érez irántam. Szeret, s nem csak úgy, mint a többieket, hanem… szerelemmel. A szívem hevesebben vert az örömtől, amiért az érzéseim viszonzásra találnak. Tettem még egy lépést, amikor Rose hangját hallottam meg.
- Nyugodj meg Edward. Nem fogod, nem fogjuk őt elveszíteni. Csak, hagynunk kel, amíg feldolgozza magában ezt a hírt..
- Még is hogyan nyugodjak meg?! Mi van, ha tévedtek?! Ha, ezután nem akar velünk élni?! Te el tudod viselni a hiányát? Vagy ti? Tudnátok élni, úgy hogy ő már nincs velünk?
- Nem! Persze, hogy nem Edward. De, Rose-nak igaza van. –állt Rosalie mellé, Alice.
- Tudom, hogy igaza van… de, én… én nem akarom őt elveszíteni, most amikor végre megtaláltam őt. – mondta, most már halkabbra véve a hangját Edward.
Tudtam, hogy eljött az én időm. Be kell, hogy lépjek azon az ajtón, hogy megnyugtassam őket. S hogy elmondjam nekik, nem érdekel, hogy mik is ők.
Lenyomva a kilincset, léptem be a házba. A nappali felé véve az irányt, mély levegőt véve, köszörültem meg a torkomat. S csak reménykedni tudtam, hogy lesz hangom.
- Bocsánat, amiért így elrohantam. Én… - kezdtem bele, azonban amikor láttam rajtuk, hogy meg akarnak szólalni, csendre intettem őket. Bár a hangom, rekedtesen csengett, mégis folytattam tovább a mondani valómat, amikor az ablakhoz sétáltam. Amin keresztül figyeltem, a rövidesen besötétített erdőt. – Mind tudjátok, hogy én tizennégy évesen kerültem az árvaházba. Mindenki egy szerencsétlen autóbalesetnek hitte a szüleim halálát. Azonban ez nem volt igaz…
Miközben az igazi okot kezdtem el mesélni, a balesetről, annak az estének az emlékei újra lejátszódtak a fejemben. Akármennyire is fájdalmas ez az emlék, tudtam, hogy egyszer úgyis el kell, mondjam valakinek az igazságot. S ezek személyek legyenek inkább, azok az emberek, akiket nagyon szeretek, és akik ugyanabból a fajtából származnak.
- -… késő este volt, amikor hazafele tartottunk, a kórházból. Ahova anyáért mentünk el apával. Anya és apa épp veszekedtek valamin, amikor a kocsink előtt, az út padkán egy fekvő alakot vettünk észre. Anya kérte apát, hogy álljunk meg. Apa így is tett. Engem arra utasítottak, hogy maradjak a kocsiban, de előtte hívjam a mentőket. Amíg ők kiszálltak a kocsiból, addig én hívtam a mentőket. Miután letettem a telefont, láttam amint anya apával, közös erővel fordítják meg testet. Akiről, mint kiderült férfi volt. Amíg anya utasította apát, hogy az orvosi táskáját vigye oda neki, az a férfi egyszer csak megragadta anyát… és… és csak anya éles sikolyát hallottam. Apa a segítségére sietett, azonban az a férfi őt is megtámadta. Apa is felkiáltott, csak úgy, mint anya. Megrémülten, és sírva kiáltottam, hogy: - Anya, Apa! – de, egyikőjük sem válaszolt. Azaz alak, közelebb jött a kocsihoz, aminek az ablakait lezártam. Azonban ő, egy hirtelen mozdulattal, ki törte azokat. Be akart nyúlni értem, de én a másik oldalra húzódtam. És ez így ment perceken keresztül. Közben, pedig könyörögtem neki, hogy „hagyjon békén”, „ne bántson”! – de ő csak nevetett…
Újra hallottam azt az ördögi nevetését. Ami újra félelemmel töltött el. Észrevettem amint Edward felpattant a fotelból, de én megállásra késztettem azzal, hogy tovább folytattam.
- -… reszkettem a félelemtől, amit kiváltott belőlem az a szörnyeteg. Azonban ő megunva az ellenállásomat, felemelte a kocsit, és a fának repített. A fejem hasogatott, ahogyan a mellkasom is. A fejemhez kapva a kezemet, láttam amint vérzik. Még mielőtt, elveszthettem volna az eszméletemet, még hallottam a szörnyeteg diadalittas kacaját, és a szirénákat. Azután se kép, se hang. … Egy héten át altattak, a fejsérülésem miatt. Majd miután felébresztettek, közölték velem, hogy az autóbalesetben, amit szenvedtünk, a szüleim életüket vesztették. Emlékeztem mindenre, de azt hittem, hogy az egészet csak álmodtam. Nem akartam hinni, nekik. De amikor, napokból – hetek lettek, és a szüleim még mindig nem látogattak meg, tudtam, hogy soha többet nem fogom már őket látni. A testemet, apró horzsolások fedték, a fejemet és a mellkasomat kötések. De, egyik se fájt úgy, mint a szüleim elvesztése. Az orvosok várták, hogy megszólaljak, de egyetlen egy hang se jött ki a torkomon. Nem tudtam megszólalni. Nem csak, hogy beszélni nem tudtam, de még sírni sem. Amikor át vittek az árvaházba, senkivel sem voltam hajlandó barátkozni. Minden éjszaka, arra ijedtem, hogy ordítok, és csurom vizes vagyok. Mert minden egyes adandó alkalommal, amikor álomra hajtottam a fejemet, újra és – újra annak az este emlék képei szerepeltek az álmaimban. Akármennyire is szerettem volna elfeledni azt az estét, nem ment. Nem sikerült. És, amikor meghallottam amint arról beszéltek, hogy elmondjátok nekem, mik is vagytok valójában. Rájöttem, hogy az a szörnyeteg is vámpír volt, és épp a szüleim vérét szívta ki, a szemem láttára. Először megijedtem tőletek, azonban rájöttem arra, hogy ha meg akarnátok ölni, akkor már rég megtettétek volna. – befejezésül, feléjük fordultam. – Akármik is vagytok, az nekem nem számít. Mert, ti a családom vagytok, akiket nagyon szeretek.
Láttam rajtuk, amint megpróbálják a történetem annak pontját felfogni, és értelmezni, amikor az árvaházba kerültem.
Az időnként, kicsorduló könnyeimet letörölgettem. Majd, tanácstalan arccal néztem a családom felé.
Először Emmett ocsúdott fel a hallottak után. Felpattanva szerelme mellől, arrébb lökve Edwardot, a karjait óvón körém fonta.
- Ígérem neked, hogy mi sohasem hagyjuk… hogy neked bármi bajod is essék. Mi mindig melletted leszünk.
- Tudom, és köszönöm. –szorítottam magamhoz.
Öt követte párja Rosalie, aki ugyanazokat a szavakat ismételte el amit Emmett.
- Úgy örülök, hogy velünk maradsz. –vette át Rose, helyét Alice és Jasper.
- Szeretünk kicsim, és mindig is szeretni fogunk. –ölelt magához Esme.
- Én is szeretlek titeket, anya. –suttogtam a fülébe. – És, téged is apa. –öleltem magamhoz Carlisle-t is.
Legvégül Edward maradt, akivel tanácstalanul álltunk egymás előtt. Azonban Emmett megunva, a némaságunkat, Edward karjaiba lökött. Majd mielőtt leharaphattam volna a fejét, egy kacsintás közepette, tűnt el a többiekkel a lépcső irányában.
Csak néztük egymást, de egyikünk se szólalt meg. De nem is volt erre szükség. Felvéve azt a féloldalas mosolyát, melybe már az első találkozásunkkor beleszerettem, a karjait – amik eddig az oldalán hevertek – körém fonta. Viszonozva a mosolyát, bújtam bele az ölelésébe.
Hosszú percek elmúltával, Edward a karjaiba kapott, a lépcső irányába ment. Felérve az emeletre, az én szobámba sétált, ami tulajdonképpen az emelet másik végében volt. Az egyik kezével kinyitotta a szobáját, amit később a lábával rúgott be. Lerakott az ágyra, amin egy szempillantásnyi alatt, már ő is elhelyezkedett.
Nem mondom, hogy nem volt szokatlan ez a gyors mozdulata, de jelen pillanatban nem ez foglalkoztatott, hanem az hogy a karjait kitartotta felém, amibe én ismét boldogan fészkeltem bele magam.
- Szeretlek Bella, és akár az életem árán is, de nem hagyom, hogy bárki is bántson téged. –lehelte halkan a fülembe, miközben végig simított az arcomon.
- Én is szeretlek Edward. –könyököltem fel.
A vallomásom után, az arcomat simító keze megállt mozdulatában. Átkaroltuk egymást és megesett az első csók. Marcipán és méz! Együtt nem értek föl ahhoz az édességhez! A tejszínhab a fagylalt tetején sem olyan selymes és jóízű, mint az Ő ajkai voltak! Megtudtam, milyen tűzzel csókolni, milyen emelkedni újra a felszíntől… milyen vággyal, félelemmel, tisztelettel, rajongással, szeretettel, féltéssel… szerelemmel csókolni…
Pár hónappal később…
Edwardot sikerült rávennem arra, hogy átváltoztasson. Ma már bár, még „újszülött”, de mégis vámpírnak mondhatom magam. Bár, az elején tartottam attól, hogy mi lesz, ha nem fogok tudni uralkodni magamon. De, utána sikerült magam megnyugtatnom, hogy mellettem lesznek azok, akiket szeretek, s ők soha nem hagynák, hogy olyasmit tegyek, amit később megbánnék.
Igaz, az átváltozásom nem ment olyan könnyen, ugyanis azon a napon, hirtelen a semmiből felbukkant az a szörnyeteg a Cullen házban. Az első pillantásból fel ismertem őt. Ha akartam volna se tudtam volna, az arcát elfelejteni. Azonban, ahogyan Edwardék megígérték, nem hagyták, hogy bármi bántódásom essen.
Végeztek vele, úgy ahogyan azt ilyen esetben szokás. Széttépték, majd a test részeit apránként elégették.
Ezzel együtt a lelkemben tóduló, félelem véglegesen eltűnt. Ugyan is tudtam, hogy már soha többet nem fog bántani, se engem, sem pedig másokat.
Az álmaim és a vágyaim beteljesültek. Kaptam egy családot, akik a szeretetükkel halmoznak el, amit én is örömmel viszonozni tudok.
Megtapasztalhattam a szerelmet, egy olyas valaki oldalán, aki a világon a legfontosabb számomra. Ő élesztett újjá. Mellette, az lehetek, aki mindig is akartam lenni.
S csak azaz egyetlen egy dolog tesz csak igazán boldoggá, hogy azok mellett lehetek, akiket szeretek…
Vége
