Story 10

Sziasztok. A novella negyedik részéhez írt, kommenteket és kattintásokat nagyon szépen köszönöm. :) A novella folytatása pedig hamarosan kész lesz, és akkor fel is fogom tenni. Ami igencsak elég hosszú lesz. Bár lehet, hogy majd ketté fogom szedni, de ez még nem biztos. :) Amit most olvashatni tudtok, az két nappal ezelőtt fogalmazódott bennem. Amikor is nem éppen voltam valami jó passzban, de még hangulatban sem. :$

Kellemes estét, és hetet nektek.

Love

~Dóry~

Üresség

Üresség.

Ez az egyetlen egy szó, jelképezi azt, amit érzek.

Ami egykoron még élénken élt bennem, az már csak a múlté. Mostanra olyan, mint ha nem is lett volna. Kihalt belőlem, ahogyan minden más is.

Se remény.

Se boldogság.

Se hit.

Sem pedig érzelem.

Mindent magával vitt. Kivéve engem. Pedig ő volt a mindenem. Senki sem volt nála fontosabb. Érte bármire képes lettem volna. Igaz nem volt egy minta apa. Sem pedig tökéletes. De, mégis ő volt az, aki felnevelt. Aki óvodába, iskolába járatott. Aki gondoskodott rólam, és testvéreimről.

Ő volt az, aki megtanított az élet egyéb értelmeire.

A szavai olykor fájdalmat szítottak a szívemben és lelkemben egyaránt. Pedig tudtam, hogy nem gondolta komolyan azokat, amiket kimondott. Tudtam, hogy megbánta, és hogy neki is ugyanúgy fájt, mint nekem, ha nem jobban. Az arcán kigördülő sós könnyek, elárulták őt. Elárultak azt, hogy igen is érző szíve van. Nem pedig kő. Ahogyan ő ezt mindig is állította.

Amikor beteg lett, minden szó nélkül tettem azt, amit helyesnek gondoltam, és amit tennem kellett. Ápoltam őt, és a gondját viseltem.

Pedig tudtam, hogy ő az eddig leélt életévei után, nem erre számított. Nem számított erre, és nem is szerette volna, hogy őt valaki gondozza, és ápolja. Főleg meg nem, a saját gyermeke. Akinek túl korán kellett felnőnie.

És ezt őt oly sokszor el is keserítette. Mert nem ilyen életet, szánt sem nekem, sem pedig a testvéreimnek.

De a sors kifürkészhetetlen. Már ha létezik.

Ő elment, s min tudatlan egy olyan titkot őrizve, amelyet csak a halála után tudódott ki.

Amikor másnap reggel felébredtem, ő nem ült a foteljában, amelyben minden reggel megpillanthattam. Az ágyában feküdt, kinyújtott lábbakkal. Az egyik keze a feje mellett, míg a másik a szíve fölött hevert. Arca békésnek tűnt. Szemhéjai pedig le voltak csukódva.

Azt hittem, még mindig alszik. Vagy csak, pihenget. Éppen ezért, halkan és csendesebben tengetődtem a házban, egészen délutánig. Amikor már a bátyám is hazatért a munkahelyéről.

De, amikor már délután sem ébredt fel, és a testhelyzete sem változott meg. Az aggodalom, és a félelem érzete kerített hatalmába. Az a fajta rosszelőérzet, amelyet egész nap éreztem a zsigereimben, most még szorosabbá – erősebbé vált.

Újra az ágyához léptem, és egy puszit leheltem kissé borostás arcára. Amint az ajkaim az arcára értek, megijedtem. Ugyan is a várt melegség helyett, hidegséget éreztem.

Szólongattam, rázogattam, de semmi életjelet nem adott magáról. Szóltam a bátyámnak is, aki ugyan úgy tett, mint ahogyan én, de ő sem ért el semmit. Ekkor alig pár háztömbnyire lakó, háziorvosunknak szóltunk.

Aki sajnálattal közölte velünk, hogy meghalt.

Meghalt.

Mind csupán ez az egyetlen egy szó, visszhangzott a fejemben. Nem érzékeltem semmit.

Nem tudtam felfogni azt, ami megtörtént. Amelyet soha sem akartam, hogy megtörténjen. Nem hittem neki, ezért újból szólongatni és rázogatni kezdtem őt. De, ahogyan először, úgy most sem jártam sikerrel. Nem reagált, sem a szavaimra, sem pedig az érintéseimre. A könnyeim utat törve maguknak kezdtek el, végig folyni az arcomon. A kezeimmel pedig az ő felső testét karoltam át. Miközben, sírva könyörögtem neki, hogy kelljen fel, és hogy ne hagyjon el.

Amikor idegen férfiak akartak tőle elszakítani, ordítva közöltem velük, hogy:

-         Hagyjanak békén! Ne merjenek hozzá érni!

Annyira belé kapaszkodtam, hogy hárman alig tudtak elvinni onnan.

Ordítottam kegyetlenül. Sírtam, úgy, mint ahogyan eddig soha sem. Ütöttem és rúg kapálóztam a szorosan fogva tartó vaskarmok között. Követelve tőlük, hogy eresszenek. És, hogy ne vegyék el őt tőlem.

A sírástól, a lábaim elernyedtek, és ha valaki nem tart meg, akkor összeestem volna. De jelen pillanatban nem érdekelt volna az sem. Tovább folytattam az ordítozást, amikor egyszer csak egy szúrás éreztem meg a nyakam egyik pontjánál. Majd a szemeim az egyik pillanatról a másikra leragadtak…

Amikor a szemeimet kinyitottam, és körbe néztem abban a szobában, ahol már hosszúk éve hajtottam álomra a fejem. Először azt hittem, hogy minden rossz, amit átéltem, az csak egy rémálom volt. Ekkor a szobába éppen belépő, kisírt szemű nővéremet pillantottam meg, aki, amint észrevette, hogy felébredtem, azon nyomban közelebb iramodott hozzám.

-         Hol van? – tettem fel a kérdést. Amire válaszként csak is abban bíztam, és reménykedtem, hogy azt mondja „Kint van!”.

Nem válaszolt. Helyette a karjait körém fonta, majd fel – felzokogott. Erre az én könnyeim is utat törtek maguknak. Kiszakítva magamat, nővérem öleléséből, szaladtam ki a szobából. Őt keresve. Szólongattam hát ismét, de nem jött elő. És nem is válaszolt vissza.

Nem tudtam, és nem is akartam felfogni a történteket…

Az idő eltelt, bár én nem érzékeltem. Így azt sem tudtam, hogy milyen napot élünk.

A temetésnek vége lévén, térdre rogyva döntöttem magamat a fából készült fejfának, miközben gondtalanul magam elé meredtem. Csak néztem a jelen lévő emberek, távolodó alakját. Néztem, ahogyan nővérem a férje vállára hajtja a fejét. Néztem, ahogyan a bátyám anyámat öleli át. Közben fogadva az emberek résztvétjeit.

Sírni akartam, de nem tudtam. A könnyeim két nap után elapadtak. Hang egy szál sem jött ki a torkomon, az óta a nap óta. Nem volt kedvem sem megszólalni, sem pedig máshoz. Csak is a halálhoz…

Egy újabb nap elérkeztében meghoztam életemben egy olyan döntést, amelyet igyekeztem minél hamarabb véghez is vinni.

A mai nap először nyitottam szólásra a számat, de csak is annyira, hogy szeretnék még egyszer utoljára visszamenni abba a házba, ahol minden ő rá emlékeztetett. Egyedül létre hivatkozva, egyedül mentem oda.

Benyitva a házba, magam előtt láttam őt. Hallottam nevetését. Amelyet annyira szerettem. Láttam magam előtt világoskék szemeit. Amelyeket, mindig is szerettem volna a magaménak tudni.

Leültem abba a fotelbe, amelyben ő ült mindig. Majd a sötét szobába burkolózva, a zsebeimből előhalásztam a gyógyszeres üvegeket. Amelyeket minden egyes kortyot követően, lenyeltem.

-         Miért? – kérdeztem, bár tudtam, hogy feleletet és magyarázatot, többé már nem fogok kapni tőle. – Azt hitted, hogy azzal, ha nem mondod el, könnyebb lesz? – éreztem amint, az arcomon újra végig futnak a sós könnyek. – Hát tévedtél. Semmivel sem lett könnyebb. De, nem is baj. Hiszen megmondtam, hogy mi lesz. Ha te már nem leszel itt velem. Utánad megyek, apám!

Majd azzal az utolsó szemeket és az utolsó kortyot lenyelve, dőltem hátra a fotelban. Éreztem a végtagjaimban lévő zsibbadást. Éreztem, amint az utcáról beszűrődő hangok elhalkulnak. És éreztem, amint a mély sötétség lassan, a börtönébe zár.

Tudom, ostoba tett, ami tettem. De nem számított. Nekem nem. Hiszen, úgyis mindig egyedül éreztem magam. Hiába voltak testvéreim, ha egyikük sem kérte, hogy beszéljem ki magamból az érzelmeimet. Hiába volt anyám, ha nem is érdekeltem őt. Igaz barátaim, csak is régen voltak. Így nem fogok hiányozni senkinek sem. Ha meg még is, idővel majd belenyugszanak. És elfogadják a döntésemet. Vagy sem.

Nevezhetik önzőségnek a tettemet, amiért így képes vagyok eldobni magamtól az életet. De nekem ez nem élet. Soha nem is volt az.

Nem akartam több szenvedést és csalódást az élettől. Szenvedtem már eleget. Amelyet többet már nem akarok. Mert nem is bírom, legalábbis lelkiekben biztos, hogy nem.

Nem éreztem és nem is hallottam semmit sem. Tudtam, hogy a végzet, amelybe önként vetettem bele magamat, elért.

És csak ez az egyetlen egy mondat fogalmazódott bennem utoljára mind tudatlan:

„Mindig is ezt a szabadságot akartam: hogy meghalhassak.”