Story 11

Sziasztok. 
Először is bocsánatot kérek amiért ilyen sokára hoztam eme novella utolsó részét. De, most itt van. És csak remélni tudom, hogy tetszett nektek. S hogy véleményt is hagytok majd. :) A következő novellát, nem tudom hogy mikor fogom tudni hozni... de amint tudom, hozom.;) Kellemes olvasást kívánok hozzá.

Love

Dóry

Valami most kezdődik el


(Boyce Avenue - Teenag Dream)

(Kris sz.)

Két hónappal későb...

A napok és a hetek bár gyorsan teltek el... még is oly lassúnak tűnt számomra. Ez alatt a két hónap alatt, Robbal egyetlen egy hetet tölthettem el kettesben.

Hiányzik, de még mennyire, hogy hiányzik. De a karrierünkben most értünk el mind a ketten arra a pontra, amikor még jobban bele kell vetnünk magunkat az edzésekbe, és a mérkőzésekbe egyaránt. Ezért is csak egyetlen egy hét jutott kettőnknek. Hiába a telefon, és az email-ek... mégsem ugyanaz... amikor együtt vagyunk.

Búcsúzásunk után, azt hittem, hogy egy avagy két hét múlva újra a karjaiban érezhetem majd magam, de csalódnom kellett... mert csak rá egy hónap után láttam őt, teljes valójában. Ám azt az egyetlen egy hetet, alaposan ki is használtuk...

Gondolataimból, ma már negyedgyére is az émelygő gyomrom zavart fel. És már a számra téve a kezemet, rohantam is a wc-re. Ahol ki is adtam az ebédemet.

Kiöblítve a számat, tértem vissza az öltözőbe. Ahol Ash és Nikki aggódó tekintetével találtam szembe magam.

-          Jól vagy? – kérdezték egyszerre.

-          Nem igazán. – feleltem, miközben leültem a kis padra és a fejemet a térdemre fektettem.

-          Annyira sápadt vagy, és ma már négyszer hogy, hánytál. Ez nem normális. Hívok az orvost. – jelentette ki Ashley, és mikorra felemeltem a fejemet már csak Nikki állt előttem.

-          Remek. – húztam félre a számat.

-          Ne orrolj rá csak azért, mert aggódik érted, ahogyan én is. – ült le mellém barátnőm, majd együtt vártuk, hogy visszatérjen Ashley az orvossal.

Dr. Grey a csapat orvosa, miután végzett a rövidke vizsgálattal, először az edzőnket Jack-et tájékoztatta az eredményekről. Majd végül velem is megosztották, a rosszul létjeim feltételes okát.

-          Kristen, azt hiszem, és mivel a jelek is arra utalnak, hogy...

-          Aj... kérem doki, nyögje már ki, hogy mi a bajom! – szóltam rá.

-          Rendben... ön minden viszonnyal terhes. – mondta ki.

Ön minden viszonnyal terhes... terhes... terhes... –viszhangzottak a fejemben a doki szavai. Nem... nem... az nem lehet. És ha mégis? – kérdezte, egy távoli hang a fejemben. Visszapörgettem az emlékeimet azokra a napokra, amikor én meg Rob egymáséi lettünk... de egyáltalán nem rémlet egyik képben sem, hogy akár valamelyikünk is védekezett volna.

Édes istenem. Egy gyerek. Egy kisbaba, aki a kettőnk szerelméből fakadt. Egyrészről hatalmas boldogsággal öntött el a hír, hogy gyereket várok attól a férfitól, akinek a szerelmemet adtam.

De másrészről pedig félelemmel öntött el. Nem tudom, hogy késznek érzem –e magamat egy gyerekhez. Nem tudom, hogy jó anya lesz –e belőlem. És azt sem tudom, hogy Rob miként fogadja majd a hírt. Örülni fog – e majd neki? Vagy nem?

De várjunk csak! Ha igaz a hír, hogy terhes vagyok... akkor, nem vehetek részt a bajnoksági mérkőzésen, ami két nap múlva lesz... életem egyik legfontosabb mérkőzése lehetne ez a bajnoksági mecs. De, mégis egy kis csöpség növekszik bennem. Akiért felelős vagyok. És, az ő egészsége sokkal fontosabb mint holmi mecs... még akkor is, ha ez a mérkőzés az egyik legnagyobb álmom.

-          Jól vagy Kris? – térített magamhoz, Jack aggódó éllel a hangjában.

-          I.. igen, persze. Csak annyira váratlanul ért a hír, hogy... nem is tudom mi tévő legyek. És, ha valóban igaz, hogy kisbabát várok. Akkor nem vehetek részt a holnaputáni mérkőzésen. Akármennyire is szeretném, de a kisbabám épsége mindennél fontosabb. – néztem, barna szemeibe határozottan.

-          Tudom, és el is fogadom a döntésedet. – mondta, majd megköszönve a Dr. Grey-nek a segítségét, távoztak is.

Pillanatokon belül, Ash és Nikki robbant be az öltözőbe, s kiváncsian tekintettek rám.

-          Dr. Grey azt mondta, hogy több mint valószínű, hogy várandós vagyok. – árultam el nekik.

Miután felfogták a szavaimnak értelmét, vísítva ugrottak a nyakamban, természetesen óvatosak voltak.

Mind a ketten boldogak voltak, és már egyből azt tervezgették, hogy mi mindent fognak majd venni a kicsinek.

Vajon ha igaz a hír, Rob is ennyire fog örülni? – ez az egyetlen egy kérdés foglalkoztatott mindaddig a pillanatig, amíg nem végeztem a nőgyógyásznál. Aki megerősítette a csapatom orvosának a megérzéseit. Valóban egy élet növekszik a szívem alatt, aki az ultrahangos képen csak egy aprócska borsószemként látszódik.

Nem is tudom, hogy miként közöljem Robbal a hírt. Egyetlen egyet tudtam csak, hogy ahhoz mindenképpen találkoznunk kell, személyesen. És mivel tudom, hogy neki is mérkőzése lesz a napokban, így nekem kell elutaznom hozzá.

Igen. Ezt fogom tenni. – határoztam el magamban, miközben az országunk, azaz Portugál hatalmas futball stadionja felé tartottam.

A megszokott fekete kapucnis felsőbe bújtattam bele magamat, és miután lófarokba kötöttem a hajamat, egy baseball sapkát tettem a fejemre, és arra rá pedig a kapucnut húztam fel. Mielőtt kiszálhattam volna a kocsiból, felvettem a ray-ban napszemüvegemet, majd a hátsó bejáraton át mentem az öltözönk felé. Ahol miután mindenkit köszöntöttem, Ash-nek és Nikkinek megmutattam az ultrahangos képet. Mire egy újabb boldog visítás volt a feleletük. A körülöttünk lévők, nem igazán értették az örümünk okát. De, igyekeztünk visszafogni magunkat.

Amikor a mecs kezdetét vette, én a Jack mellett a kispadon foglaltam helyett a csere játékosaink mellett. S így néztem velük együtt a mérközés kimenetelét.

A csapat társaim és mindenki más úgy tudja, hogy egy véletlen gyomorrontás miatt, nem veszek részt a bajnokságon. Ez valamivel hihetőbb kitaláció arra, hogy miért nem játszok. Minthogy bevalottuk volna, mindekinek, hogy terhes vagyok. Addig senki mást nem szeretnék beleavatni ebbe a titokba, amíg Robnak elnem mondtam.

Mielőtt újra arra a kérdésre keresném a választ, hogy vajon Rob miként fog rá reagálni, végett ért az első fél idő. 0:0 – arányban. Úgy látszik, hogy a Német lány csapat csak ugyan olyan erősek, mint a fiú csapat. De a mi csapatunk sem piskóta. Ez fix.

Miközben én is csapatunkkal tartottam vissza fele az öltözőbe, hirtelen újságírók támadtak le.

-          Az a hír járja, hogy ön ma egyáltalán nem mérkőzik Kristen. Ha nem veszi tolakodásnak a kérdésemet, miért? – hallatszódott el ez a kérdés egyszerre vagy öt embertől.

Próbáltam magamat átverekedni köztük, de nem jártam semmi sikerrel.

-          Mint már a mérkőzés elején is bejelentettük, gyomorrontást szenvedtem. De, kérem hagyjanak tovább menni. – kértem őket.

És a hirtelen szerencsémnek köszönhetően, Taylor az egyik biztonsági őrünk menekített ki az újságírók közül. Az öltöző ajtajához érve, köszönetett mondtam neki.

-          Köszönöm Taylor.

-          Nincs mit megkösszönnie Kristen. Ez a feladatom. – mosolygott rám kedvesen. – Azért sajnálom, hogy ma nem játszik a pályán.

-          Én is Taylor. Én is. – feleltem bólogatva, majd beléptem az öltözőbe.

Ahol kész káósz fogadott.

Ugyanis az egyik középp csatárunk, Mia a fél idő utolsó perceiben, súlyos sérülést szerzett a pályán. És nem tud lábbra állni.

Áj! Ez így nem lesz jó. Ugyan is közép csatárunk nincsen a csere játékosaink között. Csak is én.

Egyedül csak én veheteném át a helyét a pályán.

-          Majd én beállok a helyére!  - szólaltam meg.

Mire mindenki felém fordult. Ashley, Nikki és Jack azonnal tiltakozni kezdtek a döntésem ellen.

-          Tudom, hogy féltetek. De ez az egyetlen esélyünk arra, hogy ma győzni tudjunk. Ha együtt dolgozunk össze. Akkor sikerülni fog. Úgy hogy az ellen, hogy játszani fogok, ne vitatkozzunk! – mondtam.

Kissé bizonytalanul, de még is beleegyeztek. Majd miután át vettem a mezemet, - amelyet valami véletlen folytán magammal hoztam, a ”hát ha” – gondolat miatt, megvitattuk a stratégiánkat. S már mentünk is vissza a pályára. Ahova mindenki nagy megdöbbenésére, én is be sétáltam. Mint játékos...

Körülbelül már csak alig tíz percünk van a hosszabításig, és a meccs állása még mindig 0:0. Kevessebbet és lassan futok, mind az megszokott tőlem. Érzem, hogy a legtöbb kamera rám írányítódik. Tudom, hogy mindenki azt latolgatja, hogy mi is lehet valójában a bajom. Mert nem hiszem, bevették volna azt a süket dumát a gyomorrontásomról. Még jó hogy nem veszik be. Hisz én sem hinném el, ha kivülről látnám magamat.

Valamit kezdenem kéne, mert eddig jó formán két jó labda szerzésem és két jó paszom volt az idő alatt, mióta újra a pályán vagyok. De, ha úgyan úgy játszanám ezt a meccsett is ahogyan a többit, akkor félő, hogy valami bajunk esik.

De akkor mégis mitévő legyek? – kérdezi a tudalattim.

Mindtudatlanul, veszek egy nagy mély levegőt és csak is a játékra kocentrálok. Nem hagyhatom, hogy további hosszabításokon kelljen végig mennünk, s azután pedig a tizenegyesek döntsék el, hogy ki nyeri meg a kupát.

Nagy lendülettel szaladok előre. Egy tőlem megszokott sikeres cselezéssel elveszem az ellenfelemtől a labdát, amelyet magam előt tartva vezetem végig a pálya másik oldalára. Amikor észreveszem az engem körbe fogókat, hátra passzolom Ashley-nek. Aki pedig Nikki-nek passzolta tovább. Mostanra ő vezetei a labdát. Mind addig amíg én a tizenhatoson belülre nem érkezem. Először balra, majd jobra rúgja a labdát, majd egy éles kanyart vetve lepasszolja nekem. Mellel veszem le a labdát, amelyet próbálok még egy picivel előrébb vinni azonban amikor a kapura rúgom, a kapus megfogja.

Pár másodpercig vár, majd kirúgja. Én pedig visszafele futok. Látom amint az ellenfél csapatból, a tizenegyes számú játékos akinél a labda van az éppen tőlem alig két méterre álló nyolcasnak passzol. Amikor előtte a labdát, gyorsabb tempóra váltok és a labda elé ugrom. Ám amint a labdát megérintem, egy erős lökést tapasztalok meg, majd előre bukfencezem a lendülettől.

A hasam tájékán egy erő teljes hasító fájdalmat érzek meg. Mitől az arcom összerándul. A testem pedig összegörnyed. És egy hangos kiáltás hagyja el a torkomat, majd hagyom, hogy elnyeljen a mély – gyötredelmes sötétség...

(Rob sz.)

Két hónap után, végül izgatott és egyben boldog mosollyal ültem barátaim mellett, a lelátón. És kíváncsi, de mégis aggódó figyelemmel kísértük a mecset. Amelyet a párjaink játszottak. Igaz, kicsit aggasztott a tudat, amiért a mecs kezdete előtt azt a hírt kaptuk, hogy Kristen nem játszik. És szörnyen aggódtam érte. Megakartam keresni őt, de a srácok arra utasítottak, hogy várjam ki a mérkőzés végét.

Vajon mennyire lehet komolyabb ez a gyomorrontás? Még is miért nem ügyelt jobban az egészségére?

Amikor végülis a pályára lépett, az eddigi bennem lévő aggodalom, csak még erősebbé vált. Lassabban és visszafogottan mozgott, ami nem megszokott tőle. Ennyire beteg lenne? Ha igen, miért nem közölte velem? Miért nem mondta el, amikor felhívtam a minap?

És ekkor hirtelen rosszelőérzetem támadt, s rá nem sokára Kristent a pályán összegörnyedve, pillantottam meg. A csapattársai, a játékvezetők és az orvosok, mind egy szempillantás alatt mellette termettek.

Láttam amint hordágyra fektetik,de ő nem mozdul. A félelem, felülkerekedett rajtam. És nem törődve a körülöttem lévőkkel, rohantam egyenesen a pálya széléig. Ám a sok embertől nem tudtam sehogy sem közelebb férkőzni hozzá. Hallottam amint valaki azt mondja, hogy vigyék a mentőhőz.

-          Mi történik? – ragadtam meg hirtelen, Ashley karját idegesen.

Akinek a szemei könnyfátyolosak voltak.

-          Ne...nem tu... tudom. – zokogta.

Követtük a Kristent szállító embereket, egészen a mentő kocsiig. Amibe miután be is tették, már indított is egyenesen a legközelebbi kórházhoz.

Leintve az egyik álló taxit, gyorsan be is szálltam. És kértem, hogy vigyen a kórházba.

A kórházhoz érve, követtem Kristenék edzőjét, akit a recepciós pultnál értem utól.

-          Jack, kérem mondja el mi a fene folyik itt? Mi történt Krissel?

-          Robert. Még én magam sem tudom igazán. A pályán amikor fellökték,és összegörnyedt. Elájult. Azóta sem tér magához. – válaszolta röviden.

Láttam amint beviszik egy vizsgáló féle szobába. És annak ajtaja előtt álltunk meg Jack-kel, és vártuk, hogy valaki kijöjjön a szobábol. És közölje velünk, a híreket.

Ha valami komolyabb baja esett, én abba beleörülük.

A percek teltek és teltek, és még mindig semmi hírünk. Idegességemben, aggodalmamban, félelmemben föl – alá járkáltam. Még akkor is amikor Ashley –ék is megérkeztek Kellan-ékkal.

-          Tudtok már valamit? – kérdezte Ashley.

-          Nem. – válaszolta Jack.

-          Nyugódj meg haver. Rendbe fog jönni. – tette az egyik kezét Kell, a vállamra nyugtatólag.

-          Még is hogyan nyugódjak meg, amikor... – már épp réakartam förmedni amikor kijött az egyik orvos.

-          Önök a hozzátartozói, Miss Stewart kisasszonynak? – tette fel a kérdést.

-          Igen. – mondták egyszerre a lányok, és az edzőjük.

-          A férje vagyok. – válaszoltam.

Jack döbbent, tekintettel meredt rám. De nem tudtam most vele foglalkozni.

-          Enyhe agyrázkodása van, ugyanis az esésnél beverte a fejét. És egy kis összehuzódása volt. De ebben a kórban, az ilyen várható is. Bár egyáltalán nem helyeslem, hogy részt vett a mérkőzésen ebben az állapotban. De szerencsére, minden a legnagyobb rendben van.

-          Hogy... hogy érti, hogy ilyen kórban és ebben az állapotban? –kérdeztem értetlenül, és egyben megkönnyebülten.

-          Örömmel válaszolnék a kérdésére, de szerintem a felesége még boldogabb lenne, ha ő mondhatná el. Magánál van. Belehet menni hozzá. De, sok pihenésre van szüksége. – mondta.

-          Köszönöm. – néztem rá hálásan, majd be is nyitottam a szobába. Ahol szerelmem, hitetlenkedő tekintetével találtam szembe magam.

Közelebb lépve hozzám, két kezem közé fogtam az arcát. Majd megcsókoltam. Úgy csókoltam mintha az életem múlna rajta. Ebbe a csókba belepréseltem minden érzésemet. Az örömet és a megkönnyebülésemet az iránt, hogy nincsen komolyabb baja. És az iránta érzett szerelmemet.

Ajkaink elválása után, mellé ültem és miközben az egyik kezemet összekulcsoltam az övével, addig a másikkal végig simítottam az arcán.

-          Hogy vagy? – kérdeztem.

-          Most már sokkal jobban. – válaszolta. – De, te hogy kerültél ide?

-          Ma reggel érkeztünk meg a fiúkkal, mert meglepetést akartunk nektek okozni azzal, hogy miután véget ér a meccs köszöntünk majd titeket. De, amikor a pályán felöktek téged... – ennek gondolatára, az ajkaimat összehúztam... de amikor ő megszórította a kezemet... tovább folytattam a magyarázatomat. – átvágtam magamat a tömegen, és taxiba ültem. Akivel idáig a kórházig hozattam magamat. És most itt vagyok.

-          Sajnálom, hogy rátok hoztam a frászt. Nem akartam. – nézett bocsánatkérően a szemembe.

-          Shh... – tettem az ujjamat az ajkára. – Nem a te hibád volt. És, most az a lényeg, hogy minden a legnagyobb rendben van.... tényleg, erről jut eszembe. A doki azt mondta, hogy ő egyáltalán nem helyeseli, hogy ebben az állapotban a pályára léptél. Mit akart evvel mondani? – néztem rá kíváncsian.

-          Uhh... igazság szerint nem így akartam, hogy megtudd... – kezdett bele hezitálva.

-          Kris, kérlek áruld nekem. – kértem őt.

-          Rendben. – mondta, majd egy mély levegőt vett. – Kisbabánk lesz.

Kisbabánk lesz... kisbabánk lesz... – ismételgettem magamban ezt a két szót. Mind addig amíg meg nem értettem.

Hihetetlen boldogság öntötte el a szívemet. A tudat, hogy egy kis csöpség növekszik szerelmem szíve alatt, aki a mi kisbabánk, öröm könnyeket csalt ki a szemeimből.

-          Köszönöm. – suttogtam közel az ajkaihoz, amelyekre az enyémeket tapasztottam. – Köszönöm, hogy vagy nekem. Köszönöm, hogy megajándékozol a szerelmeddel, és egy kisbabával. – minden egyes köszönet mondás után, egy – egy szerelmes csókot leheltem ajkaira.

Ennél boldogabb már nem is lennék. – gondoltam magamban, miközben szerelmemet hamarason elnyomta az álom, a karjaimban.

Egésznek és boldognak éreztem magam, amiért megtaláltam azt a nőt, akit tiszta szívből szeretek.  Amiért hamarosan, kétszeresen is apa lehetek...

Hat és fél hónappal később...

A kilencedik hónap leteltével, végre a karjaimban tarthatom tündéri és meseszép kislányunkat, akit Anastasia-nak neveztünk el. Földöntöli boldogság járja át egész lényemet, amiért a családom elfogadta páromul szerelmemet. Amiért szerelmem, a kislányunk és a fiam bearanyozza a mindennapjaimat.

Tudom, hogy soha sem fogom tudni elégszer megköszönni és meghálálni Kristennek azt, hogy hozzám jött. Azt, hogy szeret. Azt hogy, elfogadott engem és a fiamat. És, hogy egy szerető és boldog családdá hangolt össze minket. De... a határtalan, és a visszavonhatatlan szerelmemmel igyekszem őt, boldoggá tenni, halálomig és a halálom után is...

The End

Anastasia