2012. március 20., kedd

Story 1


Egy régi szerelem, újra fellobbanhat?

( Mira szemszög)

H
osszas gondolkodás, után mégis Stocholmot választottam. Hiszen, mégis csak azaz igazi otthonom. Bár hova is mennék, soha sem érezném magam úgy, mint ott. Nem hiába szól is úgy a mondás, hogy:”Minden hol jó, de legjobb otthon.”...
Gondolataimból, a meg álló lovas hintó térített vissza a jelenbe.  Mikor lemásztam róla, a peron úszott a kedves sárgás-barna fenyőillat tengerében. S én csak falatoztam a részegítő pára bonbonjából. Átöltözött a falucska, mióta utoljára láttam: Zöld sortját vörös szövetkabátra cserélte, és leeresztette fátyolos függönyét Felhő ország pincéjére.
A sípra riadok vissza a valóság valótlanságába: Előttem az utca. Az utca, amelyen milliószor végigbaktattam esőben, hóban, napsütésben, jégverésben. S eddig mindig egyforma volt.
De ma nem köveken jártam. Összefolyt a falu ütőere, s úgy dobogott, mintha a sajátom lenne.
A kopaszodó fák emlékekkel teltek meg, s minden lépésemnél falevélként hulltak elém az utcára.
Az utcára, melyen milliószor végigbaktattam...
Ismerős arcok formálódtak ki napszemüvegem horizontján. Megjelent a nagyi, az öreg nádpálcás szomszéd bácsi és annak felesége, egy sereg gyerkőccel, akikkel a forradalmi emlékműhez igyekeztek.
Cunamiként zúdult gyerekkorom szemhéjaim közé. A házak most is épp úgy formálódtak előttem, mintha gyurmából lennének, a cipőfűzők is úgy lógtak kötetlenül, mint nekem hajdanán…
S ekkor az egyik kisfiú egy "Csókolómmal!" Köszönt nekem. Feleszméltem, elmosolyodtam.
Eszembe jutott,
hogy hányszor köszöntem a magasabbaknak én is így.
Én csak szótlanul mosolyogtam. Már én is csak egy vagyok a nagyok közül. Megálltam az utca végén, az utcán, melyen milliószor végigbaktattam.  - Ahol a nagyi büszkén mosolyogva integetett nekem ki a kapujából. -
Köszöntve a nagyit, mosolyogva – s nagyot sóhajtva öleltem át. S tudtam:
Hazaértem…
Már két hete, hogy Kaliforniából haza jöttem, ide Stocholmba. Minden olyan, mint régen volt, semmi sem változott. Az épületek, az emberek és a társaságok még most is ugyan olyan egységben álnak, mint öt évvel ezelőtt. Pedig öt év, az nem kis idő. Pláne meg nem egy visszatéréshez.  Bár, kilátástalannak hittem azt, hogy visszatérjek ide. Ahonnan egykoron elmenekültem. Elmenekültem, az emlékektől a boldogságtól, és a fájdalomtól. De legesleginkább az ő emlékétől. Még a mai napig is tisztán él bennem, azaz este, melyet utoljára kettesben töltöttünk. Ami nem épp egy romantikus együtt létre sikeredett, hanem egy visszavonhatatlan veszekedésre.
Nem akarok rá gondolni, nem akarok róla tudni semmit sem. Azt akarom, hogy ő csak egy jelentéktelen személy legyen az én életembe. De… sajnos, ez lehetetlen. Mert teljesen beégette magát a szívembe. Próbáltam őt gyűlölni, megvetni… még se tudtam. Mert ő már része volt az életemnek, s ha akarnám, se tudnám őt onnan kiszakítani. Pedig milyen egyszerű lenne…
A nagyival együtt töltött napokat, pillanatokat mindig is szerettem. Ő hozzá mindig bármikor – bármiben fordulhattam. Úgy, mint régen, most is együtt csináltunk mindent. De a legeslegjobban a konyhai tevékenységeket kedveltem...

- Mira Sloan! Már két hete, hogy hazatértél és még felém se dugtad azt a csinos kis pofikádat? Hm? Mire véljem én ezt? –lépett be a szobámba, Addison, kivel a legeslegjobb barátnők voltunk. –Jesszusom, hogy megváltoztál. Alig ismerek rád.
- Addison! Ne haragudj, hogy eddig nem kerestelek. De szerettem volna újra a nagyival lenni. De előbb vagy –utóbb úgyis felkerestelek volna. –mondtam, kitárva a karjaimat, melybe boldogan vonta bele magát.
- Mesélj, mit csináltál öt éven keresztül. –kért rá.

Melyet, nem tudtam nem teljesíteni. Elmeséltem, a költözésem utáni napokat és heteket, hogy szinte ki sem mozdultam a lakásból. S hogy másból se álltak azok a napok, mint sírásból és dühöngésből. Hogy mi váltotta ki belőlem ezeket a kitöréseket, nem kellett, hogy elmondjam. Hiszen ő tudta, mindent tudott rólam.
Majd, a mesélést egy számunkra igencsak emlékezetes és kedves helyen folytattam. Mégpedig a Café44 –be. Ahol voltak szintén ismerős arcok, és egyben új arcok is. Az ismerős arcok meleg szívvel fogadtak, míg az újak kedvesen.
Leülve a sarokban lévő kis puffba, a forró csókinkat iszogatva, folytattam ott ahol abba hagytam. Meséltem, a „modellbéli” szakmámról is, melynek az ajánlata sokat változtatott rajtam. Bár, soha sem találtam magam túlzottan szépnek, még is büszke vagyok arra, amit az elmúlt években elértem ezzel a szakmával.

....4 és fél évvel korábban....

*Rápillantva a mobil készülék kijelzőjére, az időpontban delet mutatott. Gondolva egyet, kimásztam az ágyamból, majd a gardróbomhoz lépve elővettem egy fehér farmernadrágot, hozzá egy fehér blúzt, majd a szintén fehér színben pompázó balerina cipőmet és mellényemet. Amit miután magamon tudhattam, igyekeztem egy jobb és frissebb kinézetett varázsolnom magamra. Miután negyed óra alatt elkészülődtem, a zsebembe csúsztattam a tárcámat, majd kilépve a lakásom ajtaján zártam kulcsra azt. Kilépve az utcára, a friss szellő csapta meg az arcomat, mely egy jól eső sóhajt csalt ki belőlem. Tovább lépdelve a tömegtől zajos utcákon, azon gondolkodtam, hogy valamit kezdenem is kéne az életemmel. Hiszen, mégse ülhetek csak úgy a kis lakásomban arra várva, hogy mikor fordul jóra az életem. Beülve az ép előttem lévő kis kávézóba, fogyasztottam el az „utó” ebédemet. A szomszédos asztalokra pillantva, újra annak a személynek az arca jelent meg előttem, ki hatalmas sebet vájt a szívemben. S amely tán, soha se fog majd begyógyulni. Ki kell őt űznöm a szívemből! Nem szenvedhetek tovább miatta!- győzködtem magam.

- Elnézést, szabad ez a hely? –kérdezte meg tőlem egy harmincas éveiben járó, vörös hajú nő.
- Öm… persze. Csak nyugodtan. –mosolyogtam rá.
- Köszönöm. –viszonozta a mosolyom. –Ne haragudj, hogy megkérdezem. De nem –e lenne kedved modellkedni?
- Mi? Mármint én modelkedjek? –kérdeztem vissza meghökkenve.
- Igen, azt kérdeztem, hogy nem akarsz –e modell lenni? Mert, én nekem van egy modell ügynökségem. S azért vagyok most itt, hogy megfigyelhessem ki vagy kik lehetnének azok a lányok, kikkel szívesen együtt működnék ebben a munkában. S mivel neked megvan hozzá az a kisugárzás, azaz alakod, és tekinteted, ami nekem megfelel, gondoltam hogy megkérdezem elvállalnád –e az ajánlatomat.
- Huhh… nem is tudom, hogy mit mondjak. Eléggé kecsegtető ez az ajánlat. De… nem hiszem, hogy nekem való lenne ez. –mondtam hezitálva.
- Ha a pénz miatt mondod, azt hogy ez nem neked való munka lenne, akkor megnyugtatlak, hogy azzal nem lesz semmi gondod. Hidd, el annyi pénzt fogsz majd keresni, amennyiről még álmodni sem mertél. Egy-két év, és máris te leszel a világ legszebb modellje.
Ezer- és ezer gondolat cikázott a fejemben. Elfogadjam, vagy ne fogadjam el? Ha elfogadom, akkor egy olyan életre teszek, majd szert melyről sokan mások csak álmodoznak. De, én nekem nem a modelkedés az álmom. Hanem... hanem... Mi is? Mi is az én álmom? /Az éneklés. Közös tervünk volt együtt. Az volt a mi nagy álmunk, hogy másokat teszünk boldoggá a dalainkkal./
De, azaz álom már nem lesz többé. Mert elveszett. Romba dőlt.
Itt van ez a nagyszerű ajánlat mellyel, ha nem is teljesen, de egy új életet tudnék kezdeni.

- Rendben. Elfogadom az ajánlatát, ...
- Rebeca. Rebeka Sanchez. –mutatkozott be. –Örülök, hogy elfogadtad. Nem fogod meg bánni.
- Mira Sloan. Köszönöm.

A beszélgetésünket követően egy hét múlva Rebeca behívatott az ügynökségéhez ahol, idővel kezdetét vette a modelkedés első fázisai. Melyek a kecses járásokkal; magas sarkú cipőkben lévő járásokkal; és az egyenes testtartásokkal kihangsúlyozottakkal kezdődtek.
S ahogyan Rebeca meg is jósolta, a tanulásokkal eltöltött egy év letelte után, a modellségi karrierben én lettem a modellek legszebbike.
Ami szerintem nem volt igaz, hiszen az összes lány kikkel együtt modelkedtem ugyan olyan szépek voltak, mint én... vagy ha nem szebbek voltak, mint én... De a lényeg, tudtam mit kezdeni magammal ezekben az években. Nem kellett azon agyalnom, hogy mihez is kezdjek vagy, hogy mit csináljak.*

...a jelenben...

- Tyűha… hát ez nem semmi. Komolyan modelkedtél? Alig hiszem el. –hüledezet barátnőm, kinek a viselkedésén csak jót derültem. –Habár, nem is csodálkozom ezen annyira. Ugyan is minden adottságod megvan hozzá.

Elfogyasztva a forró csokinkat, egymásba karolva sétáltunk végig Stockholm utcáin, melyet az utcai lámpák világítottak meg a sötétség leple alatt.
Séta közben, úgy ahogyan barátnőm engem, én is pont úgy kifaggattam őt mindenről, amit az elmúlt öt évben történt vele. Néha –csak hüledezve, de volt, hogy csak nevetve hallgattam a beszédét.

- Addison, te nem változtál semmit sem. –mondtam nevetve.
- Tudod… nem is szeretnék változni. Minek? Ez én vagyok. Senki kedvéért se lennék hajlandó megváltozni. –mondta magabiztosan.

Ezt szerettem, és tiszteltem is benne. Ő soha nem akart, és nem is tett más kedvéért azt, amit nem akart. És soha nem is hátrált meg semmitől.
Mindig azt kívántam ilyenkor, bár én is ilyen erős lennék, mint ő.

- Figyelj csak. Holnap lesz egy HALLOWEN esti buli a Princ klubban. Nem megyünk el? –kérdezte, kis kölyökkutya szemekkel.
- Miért is ne?! Elmehetünk. –beleegyezően válaszoltam, mire ismételten a nyakamon éreztem, őt amint csimpaszkodik.

Komolyan mondom, mintha egy csimpánz lenne. Ettől a gondolattól, hangos nevetés tört fel belőlem.

- Mi az? Mit nevetsz? –kérdezte értetlenül.
- Én… csak… –miután kissé lejjebb csillapodott a nevetésem, kinyögtem a válaszomat a kérdésére. –azt gondoltam magamban, mikor a nyakamba csimpaszkodtál, hogy olyan, vagy mint egy csimpánz.

Kissé morcosan tekintett rám, majd pár perccel később ő is csak nevetett az elnevezésemen.
Mivel már elég későre járt az idő, elköszönve egymástól hazafelé vettük az irányt.
Miután hazaértem, bezárva magam után a ház ajtaját –a közben levetett kabátomat- a fogasra akasztottam, majd levéve a cipőmet csoszogtam be a nagyi szobájába, ki már aludni látszott. Közelebb lépve az ágyához, betakargattam majd egy jó éjt-puszit nyomva a homlokára, tértem a szobámba. Az ágyra kirakott pizsama szettemet a kezembe véve indultam el a fürdőszoba irányába.. ahol miután a meleg víz megnyugtatott, tértem vissza a szobámba. Majd lefáradva rogytam le az ágyra, melyen-pillanatokon belül elnyomott az álom.
Reggel kissé kialvatlannak éreztem magam, s ez meg is látszódott, ugyan is a nagyi szóvá is tette reggelizés közben.
Már másfél éve, hogy az álmaimban nem ő szerepelt. De a múlt éjszaka folyamán, ismét ő játszott főszerepet az álmomban.
Vajon, mi lehet ennek az oka? –tűnődtem el magamban, miközben Addison vártam a szobámba, hogy megérkezzen. Nem tudom miért, de rossz előérzetem van az estével kapcsolatosan..

...de ekkor még nem is sejtettem, hogy a megérzéseim most se hagynak cserben...

....este a „Princ klubban”....

Hihetetlen, hogy mire rá nem vett barátnőm. Oké, arra gondoltam, hogy a HALLOWEN party az jelmezt is képvisel, de.. hogy pont én legyek a boszorka jelmezben, na, arra nem számítottam. De, hála a modellkedési karrieremnek, és Nick-nek megtanultam az alap sminkelések titkait. Ezt a képességemet felhasználva, egy kissé ijesztő boszorkány kinézetet varázsoltam magamra, míg Addison-ra egy zombi képmást.
Mikor elindultunk, szegény nagyikámra sikerült ráhoznunk a frászt. Melyen még most is nevettünk –miközben a klubhoz igyekeztünk.
A klubhoz érve, sokfajta ijesztőnek tűnő emberkék nyüzsögtek bent, de számunkra csak viccesek voltak, ahogyan másokat próbáltak ijesztgetni a kinézetükkel. Voltak, akik kannibáloknak, zombiknak, kaszásoknak, és még sorolhatnám, hogy miknek öltöztek be.
A puncsos asztalhoz lépve, töltöttem magamnak és Addison-nak is a puncsból egy-egy pohárba. Lehetséges, hogy nem puncsnak néz ki, hanem inkább vérnek –de mivel, már volt alkalmunk egy ilyen HallOwen-es partiban lenni, így tudtuk, hogy ez nem vér –hanem puncs. Megízlelve a puncsot, jócskán megéreztem benne a vodkát. De mivel, két hete, hogy újra itthon vagyok így hátra dobva az érveimet, ürítettem ki a pohár tartalmát.
Mikor újra akartam tölteni a poharamat egy kannibál kinézetű srác lépett mellém.

- Helló, kis boszi. Nem járunk egy boszi-kannibál táncot? –kérdezte meg mély hangon.
- De. –feleltem csupán, majd elfogadva a felém nyújtott kezét, álltam be a már táncoló párosok közé.

Szerencsémre a srác, nem nyomult túlságosan is, így feltétlenül élvezhettem a táncot. Bevallom, jól esett a törődése is, amit nyújtott tánc közben. Rég éreztem már ilyen törődést és kedvességet. S az illata pedig, olyan volt, mint az „övé”. Na, jó.. úgy látszik, egy kicsit megrészegített az a puncs, hogy ilyeneket feltételezek.
Mivel, egy kicsit kimelegedtem és el is fáradtam a sok tánctól így úgy döntöttem, hogy megkeresem Addisont. Kit a puncsos asztalnál leltem meg.

- Nincs meleged kis zombi? –kérdeztem meg, mire sikerült meg ijesztenem.
- Basszus. Ne ijeszges. –ripakodott rám nevetve.

Mire, csak egy nyelvöltögetés volt a válaszom.
Épp a punccsal teli lévő poharat emeltem a számhoz, amikor is egy madárijesztő jelmezbe bújt srác lépett a színpadon lévő mikrofonhoz.

- Helló – Helló, HALLOWENESEK. Köszöntünk mindenkit. Remélem, mindenki borzongósan jól érzi magát, mert én nagyon is. –mire, egyhangú igen volt a bekiáltás. –Köszöntjük hát nagy szeretettel, hazánk leghírlettebb dalos pacsirtáját, Mr. Populart!

Majd, hatalmas tapsvihar, füttyögések és ujjongások hallatszódtak. Az én homlokom ráncba szaladt, hiszen nem tudtam rájönni, hogy ki is lehet az a Popular. S hazai énekes? Ki lehet az? Épp rá akartam kérdezni barátnőmnél, hogy ki is lehet ő, mikor is megjelent egy kannibál kinézetű srác a mikrofonnál. Mintha, ő vele táncoltam volna nem is olyan régen.
Mira, mégis honnan veszed azt, hogy vele táncoltál? Hiszen, nem csak ő az egyedüli, aki zombinak öltözött be! –ripakodtam, magamra.
A magamban fojtatott eszmecseréből, a felcsendülő akkordok zendítettek ki. A dal mellé, rövid időn belül egy hang is társult.
Mely, ismerős volt –de még sem az. Nem lehet, hogy ő az! De ha mégis ő az? Hiszen, lehetséges, hogy ő az. Ugyan is öt év alatt, mélyülhet a hangja. De akkor is benne van az a hang, melyet soha nem tudtam elfeledni. Miközben próbáltam elfelejteni.
A szemeim előtt újra leperegtek, az utolsó együtt töltött pillanatok..

*Gyönyörű, verőfényes napra ébredtem. Az ablakon besütött a Nap sugara. Oldalra pillantva, kissé kétségbeesettem vettem észre, hogy Eric nem fekszik mellettem. Kimászva az ágyból, a padlóra pillantva, csak a saját ruháimat leltem. A testem köré csavarva a plédet, épp szerelmem keresésére indultam volna, amikor is a szemem megakadt egy kettéhajtott papírlapon, a kis szekrényen. A szekrényhez lépve, kezembe vettem a lapot, amit kettéhajtva Eric kézírását ismertem fel rajta. Értetlenül állva a lap felett, úgy döntöttem, hogy elolvasom: mi áll benne?!

Kicsim!

Sajnálom, hogy nem lehettem melletted, amint felébredsz. Pedig szívesen néztelek volna még, ahogyan édesen alszol.
De apa hívott, hogy szeretne velem „valami” fontos ügyről beszélni. S ellen vetést pedig nem tűr. Így képtelen vagyok itt hagyni téged.
Mivel, már reggelizni együtt, úgy sem tudunk, ezért kérlek, ebédeljünk együtt, a szokott helyen.
Pontban, délben, ott foglak várni.

Szeretlek!

Eric

Az órára pillantva, a mutató éppen fél tizenegyet ütött. Remek, akkor még van két órám, hogy elkészülődjek, és oda érjek az étterembe.
A fürdőbe mentem, ahol lecsavarva magamról a plédet, álltam be a zuhanykabinba.
Mivel, nem akartam sok időt a zuhany alatt tölteni, így elzártam a csapot, majd kilépve a kabinból, a törölközőért nyúltam, amit magam köré tekertem. Visszacsoszogva a szobába, a gardróbhoz lépve, valami ruhát keresgéltem.
Egyet tudtam csak, hogy ne legyen túl kihívó és ne legyen az a túl lapos se. Így a választásom egy krémszínű barna –nyakba kötős ruhára- esett, melyhez a fehér balerina cipőmet vettem elő.
Felöltözvén, az arcomra enyhe sminket kentem, majd kikefélve a szőke hajamat, pillantottam ismét az órára. Mely azt mutatta, hogy már csak félórám maradt.
Miközben, a kistáskámmal együtt a kocsimba ültem, az jutott az eszembe, hogy: Mikor az ember azon van, hogy időben elkészülődjön –annál lassabban készülődik el-. S ez pont igaz is rám. Hiszen egy órámba tellett, mire elkészülődtem, pedig ez nálam azért nagyszó. Ugyanis nem szoktam sok időt tölteni, azzal hogy most mit vegyek fel, és mit ne.
A „Blue Rose” étteremhez érve, leparkoltam szerelmem kocsija mellett. Beletúrva a hajamba, nyitottam ki a kocsim ajtaját, amit miután kiszálltam be is csuktam. A kocsim be riasztózása után, boldog mosollyal az arcomon sétáltam be az étterem ajtajához.
De, amint beléptem azon az ajtón, egy olyan látvány tárult a szemeim elé, ami azt a boldog mosolyt –mely az arcomon volt, percekkel ezelőtt-, egyből lehervadt.

Soha, még egy pillanatra sem hittem volna, hogy ezt tényleg megmerte velem tenni. Idehívat, hogy ebédeljünk együtt, majd eközben egy másik lányt csókol.
Azt se tudtam jelen pillanatban, hogy mi tévő legyek. Sírjak, vagy dühöngjek. Visszatartva a könnyeimet, léptem az asztalukhoz. Miután Eric, és a számomra idegen szőkeség ajkai elváltak egymástól, Eric döbbent és kétségbe esett arccal pillantott rám.

- Miért? –tettem fel ezt az egyetlen kérdést.

Ugyan is, azt se tudtam, hogy mit kérdezzek, és mit mondjak.

- Még is, hogy tehetted ezt velem? –tettem fel egy újabb kérdést.

- Kicsim, ez… nem az, aminek látszott. Én, én nem akartam ezt a csókot. –állt fel Eric az asztalhoz majd megpróbált közelíteni felém.

- Akkor még is mi volt ez? És, még hogy te nem akartad ezt a csókot? –nevettem fel keserűen. –Ha, nem akartad volna, akkor azon nyomban véget vetettél volna ennek a csóknak.

- Hadd, magyarázzam meg...- meg akart érinteni, de nem hagytam, hogy megérintsen. Ezek után már nem.

- Még is mit akarsz ezen meg magyarázni? ... S, én meg voltam olyan naiv, hogy kettőnk között minden rendben van. Mekkora bolond is vagyok. Daniel, pedig még figyelmeztetett, hogy csak játszol velem. De bezzeg, én meg nem hittem el neki egyetlen szavát. S még téged védtelek.

- Persze, ismét Daniel. Így Daniel, meg úgy Daniel. Cöhh... Mindig róla van szó. Már kezd egy kicsit elegem lenni belőle. Csak, nem beengedted őt is az ágyadba? –kérdezte, dühtől tajtékozva.

Mégis, mit képzel ő rólam?

- Képtelen lettem volna, megcsalni téged. –csattant egy pofon az arcán, a tenyerem által. –De, te még is tetted azt, amire soha nem számítottam. Csak egy kérdésem lenne: Szerettél is engem, akár egy kicsit is?

- Még most is ugyan úgy szeretlek, mint amikor először szerelmet vallottunk egymásnak. –mondta őszintén.

Őszintén? Mi van akkor, ha ez nem egy őszinte vallomás volt? Hiszen, a szemem láttára csókolózott egy másik lánnyal. S ráadásul, olyan feltételezéssel állt nekem elő az imént, hogy megcsaltam őt.

- Ha igazán szeretnél, akkor nem tetted volna ezt velem. –majd sarkon fordultam, és elindultam az ajtó irányába, hátra fordulva a szemeibe nézve, még két szót intéztem hozzá.. - Ég veled!

Az ajtóhoz érve már épp lenyomni készültem a kilincset, amikor is Eric megragadta a másik karomat.

- Szerelmem, ne tedd, ezt kérlek.
- Engedj el! –utasítottam, de mindhiába.

Kirántva a karomat a kezéből, léptem ki az étterem ajtaján, majd a kocsimhoz érve, ültem be a kocsimba. Beindítva a motort, Eric a kocsi elé állt, s úgy kért, hogy beszéljük meg, s hogy ne így váljunk el. Letörölve a könnyeimet, tolattam hátra, majd megfordulva hajtottam el..*

Visszatérve a jelenbe, a zene elhalkult s vele együtt a dal is. És a társaság éljenezve tapsviharba kezdtek. A szememet az énekesen tartva, kétségek gyötörtek. Nem lehet, hogy ő az. Nem akarom, hogy ő legyen.

- Addison kérlek, mondd azt, hogy ő nem Eric! –néztem barátnőmre.

Ki mikor a szemembe nézett, nem mosolygott tovább. Bocsánatkérő tekintettel fordult a színpad irányába, ahonnan ő tartott mi felénk.


Ahogyan egyre közeledett, az arcát borító maszktól megvált. Így az arca, számomra és a körülöttem lévők számára is meglátszódott. A haja, most hogy levette a maszkot, kicsit összekócolódott, a csokoládé barna szemei még most is elvarázsoltak. De az arcán, észrevehető volt, hogy bizony az elmúlt öt év rajta is sokat változtatott. Ugyan is nem hogy férfiasabb lett, de még – még jobb képű lett.
Amint, megállt közvetlenül velem szemben, mind a ketten egymás szemeibe nézve, néztük egymást.
Egyrészről, jó érzés őt látni, más részről pedig nem. Ugyan is, még mindig szeretem. Akármennyire, is megbántott attól függetlenül, az iránta érzett szerelmem még a mai napig is bennem él.

- Mira! –ejtette ki a nevemet, miközben végig simított arcomon.

Még most is megborzongtam az érintésétől.

- Eric! –mondtam én is ki a nevét.

- Nem beszélhetnénk? –kérdezte meg.

Mire, magamat meglepvén beleegyező bólintással válaszoltam.   Ki érve a klubból, egymás mellett lépkedtünk, szótlanul, néma csendben.
Kicsit, kezdett ez a csend kínossá válni. Ugyan is, egyikünk se szólalt még meg. Valahol legbelül, tudtam… legalábbis éreztem, hogy egyszer ennek a pillanatnak is el kell majd jönni, de hogy miként és hogyan azt nem tudtam.
Hogy ez most jó –e, vagy rossz, ki tudja?!

- Sokat változtál. Azaz, azt akarom mondani, hogy: Még gyönyörűbb lettél, mióta.. tudod, utoljára láttalak. –szólalt, meg kis idő után, mikor már javában elhagytuk a klubbot.

- Köszönöm.  Te is sokat változtál. Még helyesebb lettél, mint anno. –mondtam, mire mindketten elnevettük egymást.

Útközben, megálltunk a parkban, ahol leülve az egyik padra, tértem rá az engem jelen pillanatban foglalkoztató kérdésre.

- Nos, elárulnád, hogy miről szeretnél velem beszélni?

- Arról, hogy.. Még mindig szeretlek, Mira! Az nap, mikor az étteremben akartam veled együtt ebédelni, épp egy fontos kérdést akartam neked feltenni, amikor is megjelent Nicol. Ki az apámnak, a munkatársának, a lánya. És mióta apám az ő apjával dolgozik együtt, azóta Nicol minden egyes adódó alkalommal próbált elcsábítani. Megmondom, nem járt soha sikerrel. Hiszen, ott voltál te. Az életem szerelme voltál.   És amikor megcsókolt, azért nem löktem el, hirtelen magamtól, mert váratlanul ért a csókja.   Tudom, egy barom voltam, mikor azt feltételeztem rólad, hogy megcsaltál. De, mikor nem hagytad, hogy megmagyarázzam a történteket, és felemlítetted Daniel nevét, az agyam elborult. Amikor ott hagytál, utánad mentem, de nem értelek utol. Kerestelek a nagymamádnál, és Addison-nál is. De nem találtalak. Négy héten át, minden egyes napon kerestelek téged, de mindig annyit mondtak Addison-ék, hogy nem akarsz látni, és hogy adjak neked egy kis időt. Viszont amikor letelt ez a négyhét, kértem Addisont szinte könyörögtem neki, hogy hadd beszélhessek veled. Azonban, ő akkor közölte velem, hogy elutaztál. De, hogy hova azt már nem mondta meg. Éveken át vártam, hogy újra felbukkanj, s hogy visszatérj. De semmi. A hiányodat az éneklésbe folytattam.  De, két nappal ezelőtt, mikor Addison-nal összefutottam, és felőled érdeklődtem –mint előtte eddig minden egyes alkalommal- elárulta, hogy haza jöttél. Akkor, rávettem őt, hogy hozzon el téged ma este, a Princ-be.

A szemeiben, nem láttam mást csak is azt, hogy az igazat mondja, és a szerelmet láttam bennük.
Volt idő mikor, eltűnődtem azon, hogy ha meghallgattam volna, akkor a magyarázatát, akkor vajon ugyan úgy Angliába menekültem volna? Vagy, kértem volna egy kis időt, és együtt lehettünk volna?
Így visszagondolva, elég ostoba ötlet volt elmenekülni, és nem meghallgatni őt. De, akkor ott jelen pillanatban, az volt egyetlen helyes döntés számomra.
De, most ha akarnánk, se tudnánk az ellen tenni, ami már megtörtént. Soha, nem fogjuk már megtudni, hogy mi lett volna ha?!

- Szeretlek, Mira! Kérlek, bocsáss meg nekem.

Közelebb húzódott hozzám, az ujjaival vég simított az arcomon. Az érintése nyomán, a szemeimet lehunytam. Majd, megérezve a leheletét, a szemeim kipattantak, de mielőtt bármit is tehettem volna, az ajkait az enyémekre tapasztotta.
Öt év után, újra érezve az ajkai lágy játékát az enyémeken, és a derekamra simuló kezeit, egy jóleső sóhaj hagyta el az ajkait, miután ajkaink elváltak egymástól.

- Meg tudsz nekem bocsájtani? –kérdezte meg.

- Igen. De..

- De?

- Ahhoz, hogy mi köztünk a kapcsolat ugyan úgy folytatódjon, mint régen, ahhoz kell egy kis idő.

- Amennyit csak akarsz. –felelte rá egyből.

Mire, az ajkaim mosolyra húzódtak. Most, rajtam volt a sor, így az ajkaira hajolva csókoltam meg, melyet ő készségesen viszonzott is...

....pár hónappal később....

Az elmúlt hónapokban beláttam, hogy helyes döntést hoztam azzal, hogy visszatértem Stockholmba.  Eric, tartva a szavát hagyta, hogy a kettőnk dolgai lassan bontakozzanak ki „újra”. Büszke voltam rá, amiért bár a közös álmunk volt, mégis egyedül vitte végbe. Alkalmakkor, mikor fellépése volt, engem is magával vitt. Ahol néha – néha, időnként ketten duett számokat adtunk elő, a közönség nagy örömére.
Jó érzés volt, újra énekelni Ericcel, de legfőképp másoknak. De az éneklési karriert, meghagytam Ericnek.  Én, pedig visszatértem a modellkedéshez. Legnagyobb örömre, Eric mindenben mellettem állt, ahogyan én is mellette álltam.

Hazaérve a nagyihoz, amint beléptem az ajtón, a látó körömbe ismerős arcok tódultak. Akik, két szót kezdtek el kántálni – majd énekelni: Boldog születésnapot!
S ekkor, mint derült égből villámcsapás, ért utol a felismerés, hogy ma van a születésnapom. Azaz, a 26-dik. Hogy, elrepült az ég a fejünk fölött –vettem észre, hirtelen-.

- Óh, ez nem kellett volna. –mondtam, boldogan az engem köszöntőknek.

Miután, sorba mindenki felköszöntött, a szemeimmel Eric után kajtattam. Kit sehol se találtam.

- Engem keresel? –hallottam meg a fülem mögül, hangját.
- Ki mást keresnék, te lüke! –fordult felé.

Egy apró csókváltás után, Eric egy kék rózsás, bársony dobozt tartott felém, melynek mikor a tetejét felpattintotta, a lélegzetem is elállt.


- Mira Annie Sloan! Te, nem csak hogy fényt hozol a mindennapjaimba, de mindig bearanyozod a napjaimat. Már, régóta vártam erre a pillanatra, s most eljött az ideje, hogy feltegyem azt a kérdést melyre, a válaszodat szeretném tudni. Hozzám, jössz feleségül? –térdelt le elém.
- Igen, hozzád megyek! –válaszoltam, mosolyogva.

Miután a gyűrűt ujjamra húzta, szerelmes csókban forrtak össze ajkaink.

Ezt követően, akik itt voltak, hogy velem együtt ünnepelhessem a születésnapomat, mind gratulációjukkal halmoztak el engem, és Ericet egyaránt.
Szerelmemmel, egymás kezét fogva sétáltunk ki az udvarra, hogy egy picit kettesben lehessünk.
Apró csókok váltása közepette, a csöndet én törtem meg.

- Ezt, a kérdést akartad fel tenni nekem akkor, ott az étteremben? –kérdeztem.
- Igen. Már, akkor azt akartam, hogy a feleségem légy. - válaszolta.
- Szeretlek! –vallottam szerelmet, ismét.
- Én is nagyon Szeretlek!

A vallomásunkat, egy forró – szerelmes csókban érvényesítettük...  majd, együtt boldogan vágtunk bele a közös jövőnkbe, és az új álmunkba (Mely, a családalapításról szólt!) ....

Mer än

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése