Story 15

Sziasztok. Bocsánat, hogy csak most hoztam a novella folytatását. De, csak most volt rá időm, befejezni a részt. 

Remélem tetszeni fog nektek. :S

Love_Day

Csak egy perc

4. rész

(Kristen)

   Ha azt hittem, hogy a délutáni vásárlás alatt, megfogom úszni a nővérem kérdéseit, Robbal kapcsolatosan, akkor orbitálisan nagyot tévedtem.  Nem is Nikki lett volna az, aki nem vette volna észre azt ami köztünk folyik az egyik legjobb barátjával.

   Végül is, ő az egyetlen olyan személy az életemben, akinek bármit elmondhatok. És, így kétség kívül daloltam neki mint egy kis madár.

   Miután elmeséltem neki reggel történteket, beültünk a régi kedvenc cukrászdánkban. Ahol még a mai napig is a legfrissebb, és a legfinomabb süteményeket lehet kapni.

-          Szóval, akkor te és Rob vonzódtok egymáshoz. S a szavaidból kivéve, nem is kicsit. – jelentette ki.

-          Igen.. legalább is azt hiszem. – motyogtam zavartan.

-          Hm.... – hümmögött egyet, majd gondolkozó arcot vágva, maga elé nézett.

   Ajaj... remélem, semmi olyasmit nem akar tervezni ami alapján és Rob összejöhetnénk. Főleg meg úgy, hogy még én magam sem tudom –e igazán, hogy érdemes lenne –e őt meg ismernem.

   Hiszen, én eleve kikötöttem, hogy soha nem leszek szerelmes egyetlen egy színészbe. Jézusom, már is a szerelemről beszélek, amikor még azt sem tudom, hogy milyen érzés is a szerelem!  Nem lehet köztem és Rob között semmi, mert annak nem lenne jó vége.

   Nem tudnám el viselni a tudatot, hogy egy másik nőt csókol és ölel. Ahogyan azt sem tudnám el viselni, hogy más nőnek valljon szerelmet. Még akkor sem, ha éppen egy film szerep kedvéért teszi is ezt.  Főleg meg nem akkor, ha előtte nekem mondja azt, hogy szeret.

-          Tudom, hogy magadban azt határoztad el, hogy soha nem leszel szerelmes egy színészbe. De, azt tudnod kell, hogy néha a szerelemnek nem lehet parancsolni. – a merengésemből, nővérem hangja térít vissza.

-          Tudom. De, miért is jössz most ezzel? – kérdeztem értetlenül.

-          Azért drága húgocskám, mert ami most köztetek zajlik, abból még nem biztos, hogy szerelem is lesz. Bár, én nagyon örülnék neki, ha végre te is, meg Rob is megtalálnátok és meg ismernétek az igaz szerelmet, együtt. 

-          Nik, ez... tudod, hogy számomra lehetetlenségnek hangzik. Én nem...

-          Aj... mi lenne ha élveznéd az életet is egy kicsit? Csak annyit tegyél meg kérlek, hogy megpróbálod meg ismerni Robot, avagy valaki mást. Aki nem Mike, persze. – az utóbbinak említésére, az arcom keserű fintorba rándult. – Nem arra kérlek, hogy hagyj fel a gyalogsággal, és azonnal menj férjhez. Csak arra, hogy most ne mással foglalkozz, ha nem saját magaddal. Próbálj meg élni, és élvezni az életet. Megígéred? – fogja meg az egyik kezemet, s reménykedést vélek kiolvasni a világos barna szemeiből.

-          Ígérem, hogy megpróbálom. – adtam meg magamat.

-          Köszönöm. – felelte mosolyogva, amelyet nem tudtam nem viszonozni.

   A cukrászdát elhagyva, haza mentünk. Ahol Nikki-vel tovább folytatva a csajos napunkat, a tv elé ültünk, és a tegnapiról megmaradt házilag sütött almás, túrós és meggyes pitét fogyasztottuk el.

   Nem sokkal később, Kellan is hazajött, de nem egyedül... vele jött Rob is, és egy szőke hajú, gyönyörű lány. Aki mindvégig Rob karjába kapaszkodott.

   Esetleg a barátnője?

   Még is, miért érzem –e kérdésnek a keserűségét a számban?

   És, ha még is igaz, hogy ez a gyönyörű lány a barátnője, akkor még is, mi a fene volt az reggel, amit csinált?

  

   A gondolat, hogy csalja a barátnőjét, elborzasztott.

   De, ha van barátnője, akkor még is miért beszélt nekem arról Nikki, hogy Rob nem olyan mint a többi pasi?

   Még is, hogy lehettem akkor idióta liba, hogy abban reménykedtem... esetleg legközelebb nem utasítom vissza a közeledését, amikor... amikor barátnője van?!

   Hogy magamra haragudtam –e legjobban, vagy esetleg Rob-ra, azt nem tudtam eldönteni jelen pillanatban. S talán lehetséges éppen ez volt az oka annak, hogy minden szó nélkül, felpattantam a kanapéról, és elhaladva Kellan mellett, kiszaladtam a házból.

   Nem törődve azzal, hogy értetlenül utánam kiáltanak.

   Csak futottam, és futottam megállás nélkül, mind addig amíg újra azon parkban nem találtam magam, ahol minap is megállásra késztettem magam.

   Ahogyan reggel, ugyan úgy most is leültem az egyik padra, és a lábaimat felhúzva a térdemre borultam... és azon gondolkoztam, hogy most éppen miért tettem azt amit tettem?!

   Nem kétség: Én nem vagyok normális!

   Miért rohantam el? Magam sem értem, magamat. Annyira idiótán viselkedtem az imént.

   Ha az a lány a barátnője, akkor azt nekem elkel fogadnom. És nem szabad arra gondolnom, ami reggel történt. De még is, miért olyan nehéz – ez? Annyira nehéz, nem arra gondolni amikor az ajkaimon, a nyakamon éreztem, perzselő – puha ajkait. És ujjai lágy simogatását.

   Istenem, még is hogyan fogok tudni, nem gondolni arra, hogy milyen lenne újra csókolni és érezni őt, ha... ha nap mint nap összefogok futni vele?

   Esetleg, térjek vissza Afganisztánba  az apámhoz? Nem! Ezt nem tehetem meg Nikki-vel. Nem mehetek el az egyik napról – a másikra, amikor már olyan régóta arra vártunk mind a ketten, hogy hazajöjjek. És, nem futamodhatok meg egy aprócska dolog miatt, sem.

   Éppen ezért az lesz a legjobb megoldás, ha kiverem a fejemből a Robbal töltött pillanatokat, és megpróbálom élvezni ezt a két hét szabad el távot – amit kaptam - , ahogyan azt csak lehet.

   Eme elhatározásomat, követvén letöröltem az arcomról az időközben kicsordult könnyeimet. Majd amikor felálltam a padról, és épp távozni készültem a parkból, akkor egy kemény testbe ütköztem.

   Azonban mielőtt hanyatt vágódhattam volna, két erős kar fonódott a derekam köré, amely nem hagyta, hogy el essek.

   Felpillantva az engem még mindig szorosan tartó illetőre, a tekintetem két gyönyörű tengerkék szempárba kapcsolódott  De messze sem hasonlítható, Rob örvényként beszipolyozó szemeihez.

   Na tessék, már megint csak ő jár az eszembe!

-          Jézusom! Ne haragudj. Csak észrevettem, hogy itt vagy, és megakartam kérdezni, hogy minden rendben –e?! – a hangja, kicsit érdes volt. De még is barátságosan hallatszott.

-          Pe... persze, minden rendben. – válaszoltam, megilletődve, miközben kibújtam az öleléséből.

-          Örülök neki. – mondta, és kedvesen rám mosolygott. – Egyként, Garrett Hedlund.

-          Kristen Stewart.

-          Nikki Stewart a testvéred? – kérdezi felhúzott szemöldökkel.

-          Igen. – felelem. – Ennyire felkeltette a nővérem az emberek figyelmét, hogy ilyen ismerősen cseng a vezeték nevünk?

-          Is – is. Vagyis, valóban elismerésre való tehetséges színésznő. És, a munkánk révén volt alkalmunk személyesen is megismerkednünk egymással. – feleli, és zavartan a szőkés barna hajába túr.

-          Áh... akkor te is színész vagy. Ugyebár? – kérdezek vissza, kissé lehangoltan.

-          Öm, de. Miért?

-          Semmi – semmi. De nekem most már mennem kell, a nővéremék biztosan aggódnak már értem.

-          Értem. Esetleg nem lenne kedved meginni velem valamit, valamelyik nap?

-          Miért is ne?

-          Mondjuk pénteken, a Criminal – ban, este 7 - kor?

-          Nekem megfelel. Akkor pénteken. Szia. – mosolyogva köszönök el tőle.

-          Már alig várom. Viszlát szépségem!

   Köszön el ő is, majd amíg ő a másik irányba indul, addig én a házunkhoz vezető visszaút felé indulok.

   Remek! Egyedül is csak én lehetek ekkora szerencsétlen, hogy hirtelen az egyik percről a másikra, színészekbe botlok. – morgom magamban, miközben szembe találom magamat egy másik színész palántával, akinek pár óra alatt sikerült felforgatnia eddigi kacifántos életemet.

-          Kristen, hál istennek, hogy meg vagy. Még is miért rohantál el? A nővéred halálra aggódta magát miattad, ahogyan mi is. – lépett közelebb hozzám.

-          Már minden rendben. Csak egy kis egyedül létre vágytam. – felelem, és kikerülve őt tovább folytatom az utamat.

   De épp hogy egy pár lépést tettem, Rob a karomat megragadva visszarántott, és maga felé fordítva, a kezei közé fogta az arcomat.

-          De még is miért rohantál el? – kérdezi újra.

-          Nem mindegy?

-          Nekem nem. Kérlek válaszolj!

-          Nem tartozom neked magyarázattal. És aki itt egyébként is magyarázattal tartozik az te vagy. Legalább is a barátnődnek biztosan. Akit, minden bűntudat nélkül te megcsalsz. – vágtam dühösen az arcába. – És ajánlom, hogy engedj el, vagy ennek nem lesz jó vége!

    Ellökve őt magamtól, ismételten megpróbálkozom az út tovább folytatását. De ő ismét megragad és, a szemközti falnak dönt.

-          Én nem csalok meg senkit, sem! – sziszegi a fogai között. – A lány akit nálatok láttál velem, a nővérem.

    A nővérem! A nővérem.... – visszhangzott a fülemben. És amikor kezdtem felfogni a szavait, mélységes bűntudat támadt rám, az előbbi hamis vádjaim miatt. Megvádoltam őt egy olyan dologgal, amelyet nem is követett el.

   Óh, hogy én mekkora marha vagyok!

-          Óh... én... – annyira sajnálom! – akartam mondani, de ő az ajkaival azon nyomban elhallgattatott.

   Folyton ez a mániája, hogy az ajkaival hallgattat el? – kérdezem magamtól, de a vérpezsdítő csókját rögvest viszonozom is....

(Robert)

   Meg nem szakítva a csókunkat, a lábaimat a derekam köré emeli, amelyet össze is kulcsolt. Amikor az ajkaim-mal a nyaka csókolgatására tértem át, az ujjaival a hajamba túrva szorított még közelebb magához.

   Mielőtt tovább mehettünk volna, elhajolt előlem.

-          Ne itt. – suttogta, halkan.

-          Oké.  De, biztosan akarom tudni, hogy ezúttal nem –e fogsz ellökni magadtól. – néztem mélyen a szemeibe.

-          Ígérem. – válaszolta, és hogy el is higgyem, csókkal nyomosította is az ígéretét.

   Elengedve őt, a kezeinket összekulcsoltam, majd kitérve a főútra, az éppen arra járó taxist leintve, beszálltunk a kocsiba. Akinek a címemet bemondva, már hajtott is a lakásom felé...

   A lakásomhoz érve, kifizettem a sofőrt. Majd az ujjaimat újra Kristenével össze fűzve, szálltunk be a liftbe. És amikor a harmadik-ra értünk, és némi bénázás után amikorra sikerült kinyitnom a lakásom ajtaját, nem bírva a Kristen iránt érzett fellobbanó vágyaimmal, az ajkaira tapadtam. Majd felkapva a karjaimba a szobám felé botladozva  mosolyogva hallgattam Kristen, gyönyörű kacagását, amelyet a kicsinyke bénázásom miatt hallhattam... 

Story 14

Sziasztok. Most is csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom... hogy ennyit késtem a novella újabb részével. És csak remélni tudom, hogy ez is tetszeni fog majd nektek. Az előzőhöz írt kommenteket, és kattintásokat nagyon szépen köszönöm. :)

Kellemes olvasást kívánok hozzá!

Love

~Dóry

3. fejezet

(Kristen) 

   Csókja felemelőbb, mint ezelőtt pár perce. Érintései, amelyeket a testemen visz végbe, lávaként olvaszt szét.

   Még soha sem tapasztalt, érzések kerítenek hatalom alá. Amelyek alól, ha akarnék se tudnék elmenekülni.

   Nem.

   Mert annyira jó ezaz érzés. Mert azt akarom, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat. Annyira mámorítóan – tűzesen égeti csókjai az ajkaimat, hogy nem tudom megállni, hogy újra ne húzzam fel egy újabb szenvedélytől fűtött csókra.

   Belemosolygok a csókba, amikor a számba nyögve, belemarkol a fenekembe. Ám, a mosolyt rövidesen kisebb sóhajok váltják fel. Próbálom halkabbra fogni a hangomat, de képtelen vagyok rá. Ennyi új érzés, és fokozott tapasztalatok közepette.

   Ő csak féloldalasan elmosolyodik, amely miatta, a lábaim kocsonyaként csuklik össze. De mielőtt elcsúszhattam volna, ő szorosan meg tart, miközben a nyakamra hajol. És hol apró csókokkal – hol pedig apró harapásokkal, kényeszteti a nyakamat.

   Egy újabb halk nyögés hagyja el torkomat, miközben az ujjaimmal lehámozom róla az elázott felsőjét, és amint végig simítok enyhe szőrrel fedett, kockás hasán és mellein.

   Örömmel konstalálom, hogy hagyja amint az ujjaim során az ajkaimmal is feltérképezem felső testét, és hogy - eme tettem során, gerjesztő apró morgások, és elnyomott sóhajok szakadnak fel belőle.

   Mielőtt elérhettem volna a nadrágja széléhez, amelytől megszabadítani kívánkoztam őt, nővérem hangja térít fel a kábulatból, amibe beleestem.

-          Kris, arra gondoltam, hogy esetleg nem lenne –e kedved ma bejönni velem a városba. Egy kicsit vásárolgatnánk, közben beülnék egy cukrázdába, és beszélgetnénk. Úgy mint régen. Na mit szólsz hozzá? – kérdezi, s kiérzem a hangjából a reménykedést.

   Kissé ijedten nézek a még mindig engemet ölelő, félmeztelen fél istenre, aki ugyan úgy tekint vissza rám. Közben a szemeim az ajkaira vándorol, amelyeket nem rég az enyéimen, és bőrőmön éreztem. Ajkaimba harapva, igyekszek elnyomni egy újabb feltörni kívánkozó nyögést. 

-          Kris? Hallottad amit az előbb kérdeztem? – teszi fel, ismételten a kérdését nővérem.

   S mivel, nem igazán figyeltem rá az előbb, megkérem, hogy ismételje el.

-          Miért is ne?! – felelem, kételkedéssel a hangomban, és elzárom a csapot. – Beadnád a törölközőt? – kérem. – Köszönöm. – mondom, miután benyújta a kisrésnyire szét húzott kabin ajtaját, majd miután magamköré tekerem, kilépek úgy, hogy még véletlenül se lássa meg, partneremet. – Amint elkészültem, mehetünk is. – mondom még, amikor kikísérem őt.

-          Renben. Lent várlak. – mondja, vidáman és távozik a szobámból.

   Amelynek a becsukva az ajtaját, a hátamat neki döntőm, és egy megkönnyebült sóhaj hagyja el ajkaimat, amiért nem buktunk le.

   Majd tekintetem, az éppen a haját megtörölő jóképű adonisz-ra siklik, aki a fürfőszobámból lépett ki.

   Észreveszem, hogy felém közeledik, és ez során a két tenyeremet magam elé teszem, védekezésképpen. Ezzel megállásra kényszerítve őt. Próbálok valamilyen ésszerű magyarázatot adni, avagy mondani valamit... de annyira kúszák a gondolatok a fejemben, és ráadásul sikerült annyira összezavarnia, hogy nem tudom mit kéne tennem, jelen pillanatban.

-          Azt hiszem, most az lesz a legjobb ha... ha, most elhagyod a – a szobámat. – mondom, amikor valemelyest kezdenek összerázódni a gondolataim a fejemben. – És... az ami köztünk történt... nos, tegyünk meg nem történté. – ajánlom.

   Bár, magam sem hiszem, hogy ez megvalósulhat. De... azt hiszem, helyesen cselekszem.Ki-tárom a szobám ajtaját, és arra invitálom őt, hogy távozzon.

   Azonban mielőtt elhagyhatta volna a szobámat, két tenyere közé fogja az arcomat, és egy lágy csókot lehel ajkaimra. Éreztetve velem, hogy nem fogja feladni. És ezt nem sokkal később, a szavaival is bizonyította.

-          Valóban ezt szeretnéd? Meg nem történtté tenni, mind azt ami köztünk történt? – kérdezi. – Nem hiszem, hogy valóban ezt szeretnéd. És azt sem hiszem, hogy sikerül megnem történté tenni azt, ami már megtörtént. – mondja, és a hüvelykujjával végig simít alsó ajkamon. A lélegzetem felgyorsult. – A tested, másként gondolja. Ahogyan én is. Éppen ezért, nem fogom feladni. Küzdeni fogok azért, hogy végre önmagad légy, Kristen. – suttogja, és egy apró puszit lehel szám szegletére, majd maga után becsukva azt ajtót, elment.

   Az ujjaimmal végig simítok az ajkaimon, és hagyom, hogy a számat elhagyja egy felkívánkozó sóhaj.

-          Mi történténik velem? – kérdeztem, magam elé nézve.

   Ám amikor nem kaptam választ a kérdésemre, megráztam fejemet, hátha kitisztul valamennyire, majd a szekrényemhez lépve kikaptam egy kék farmert, és egy hozzá illő kék felsőt. Amelyhez, egy régi ám de még is jó állapotban lévő converse cípőmet választottam ki.

   Amint felöltőztem, a hajamat egy csattal hátra fogtam, majd kilépve a szobámból a földszinte mentem. Ahol, nővérem és leendő sógorom társaságában megpillantottam őt.

   Őt, aki a szemét azóta rajtam tartja amióta megjelentem az alsó lépcsőfokokon. Észrevettem amint tetőtöl – talpig végig mér. Pillantása során, érzem amint az arcomba szökig a lehető legtöbb vér. Perzselő pillantása miatt, kénytelenül az ajkaimba harapok, amit ő észre is vesz. Mert szája arra a féloldalas mosolyra húzódik, amelyet nem régen a fürdőmben vetett rám.

-          Á... végre, hogy kész vagy. – szólalt meg mosolyogva, Nikki amint észrevette az én jelenlétemet is. – Még nem volt alkalmam bemutatni neked, a banda utolsó tagját. – húzott maga mellé. – Kris, ő itt Rob. Rob, ő pedig itt a húgom. – mutatott be minket egymásnak.

  Ekkor ő, kit Rob – nak hívnak, felém tartotta a jobb kezét. Amelybe belecsúsztattam az enyémet, és miközben kezet ráztunk. Éreztem, amint egy picivel erősebben szórítja meg az enyémet. És miközben a tekintetünk találkozik, egy rövid idő erejéig elveszek gyönyörű szürkéskék szemeiben.

-          Khm... khm... – a szemkontaktusunkat, nővérem kegyetlen torok köszörülése zavarja meg. Ami folytán, egy hirtelen mozdulattal ki is rántottam a kezemet, Robéból. – Na végre... öm... huhh... akkor izé,... szóval, jobb lesz ha mi most megyünk, Kris. – dadogja nővértem zavartan. – Majd jövünk. – motyogja oda, Kellan –nak, akinek az ajkára nyom egy puszit.

   Majd a táskáját felkapva a kanapéról, belém karolva húzz ki maga után a házból.

   Szótlanul, ül be a kocsijába, amelybe miután én is beszállok, elindítja...

(Robert)

   Ki ez a lány? Miért nem tudom kiverni a fejemből? Miért, kívánom őt minden egyes pillanatban, amikor csak rá gondolok? - kérdések sokai tolonganak a fejemben, amelyet a Stewart rezidencia egyik vendégszobájának az ajtajába verek.

   Miért támadtam le őt, ma már kétszer is? Amikor én nem is ilyen vagyok?!

   Amióta megpillantottam őt, csak is rá tudok gondolni. Amióta, bekúszott az orromba, finom frézia illata, csak is arra vágyom, hogy még tovább érezhessem. Amióta beletekintettem gyönyörű smaragdzöld szemeibe, elvesztem. Rabul ejtett.

   Ajkai ízét érezve, az ujjaimmal végig simítok a sajátomon. És amikor az érintéseire gondolok, érzem amint a vágy érzése újra fellobbanni készül bennem, és csak egy erős késztetés tart vissza attól, hogy visszamenjek hozzá.

   Még soha senki nem váltott ki belőlem ilyen erős érzéseket, mint amilyent Kristen vált ki belőlem. Hol - ott, még csak tegnap találkoztunk először.

   Van benne valami, ami annyira csábít és vonz egyszerre, hogy egyszerűen képtelen vagyok őt kiverni a fejemből. Nem megy. Még ha akarnám se tudnám. Ő teljesen, más mint az eddigi barátnőim, avagy csak barátnő jelöltek.

   Hogy mivel is másabb ő, mint a többi lány?

   Nehéz erre választ találnom... de a bátorsága, a mozzanatai teljesen lenyűgöz. És az a kép amelyet elénk tár, az nem tévkép, és se nem illuzió.

   Azonban, lénye egy részét mélységesen elnyomta magában. Amelyet, csak is arra következtethetek, hogy az anyja halála miatti veszteség miatt nyomja el. Nem akarja, hogy mások őt törékenynek és sebezhetőnek lássa. Helyette elhiteti mindenkivel, hogy ő erős és magabiztos.

   Hogy honnan veszem ezt?

   Amikor rátaláltam reggel a házhoz legközelebbi parkban, amint az egyik padon, sír. Akkor jöttem rá arra, hogy ő is csak egy védtelen lány, akiben temérdek érzelem játszódik.

   Nem is gondolkodtam, hanem azon nyomban megszaporáztam a lépéseimet, és a karjaimba vontam. És vigasztalóan, simogattam hátát...

   Emlékeimből és gondolataimból egyaránt, egy halk kopogás zavart föl. Amelyet, még is meghallottam. Kitárva az ajtót, Kellan – nal találtam szembe magam.

-          Azt hittem, már vissza aludtál a reggeli a futás után. Vagy ne tán most akartál futni indulni. – mutatott a szerelésemre.

   Magamra nézve, észrevettem, hogy még mindig egy szál melegítő alsóban vagyok. Amely csúrom vízesen tapadt még mindig rám.

-          Már voltam. Épp most készültem átöltözni. – válaszoltam.

-          Oké. Csak azért jöttem, hogy nem – e vinnél el az apámhoz, a céghez? Csak hogy egyeztetni tudjam vele a hétvégi cégi összejövetelt... – mondta, egy fintorgás közepette. - ... ugyan is, Nikki elkérte a kocsimat, mert szeretné ezt a napot Kris-sel tölteni. Tudod, a húgával, aki tegnap érkezett meg.

   Persze, hogy tudom ki az a Kristen. Ő az a nő, akit sehogysem tudok kiverni a fejemből. – akartam mondani, de aztán mégsem mondtam.

-          De, csak átöltözöm. Aztán mehetünk. – válaszoltam.

   Majd, miután Kel magamra hagyott, ahogyan terveztem is, átöltöztem.

   Miután elkészültem, csatlakoztam a nappaliban tartozkodó ifjú jegyespárhoz. Amikor Kel és Nikki duruzsmolását hallgattam, valami arra sugalt, hogy nézzek a lépcső felé. Ahonnan ő lépkedett lefele. A kék farmer, rátapadt formás combjaira. Ahogyan a kék színű felső is igencsak kiemelte kicsi ám de mégis tökéletes felső idomait.

   Ezután Nikki bemutatott minket, bár majdnem kinyögtem, hogy már találkoztunk. És a találkozásunk igencsak eléggé közeli testhelyzetben végződött. De... még épp időben, észhez térítettem magamat. Mert egyikünket sem akartam kényes helyzetbe hozni.

   Majd Nikki távozása után mi is beszálltunk a hívott taxi-ba, amely miután hazavitt benünket hozzám, beültünk a kocsimba és már szálguldottunk is  Lutz vállalathoz....

Story 13

Csak egy perc

2. rész

(Kristen sz.)

    Az eljegyzési party utáni másnapon, ahogyan már megszokottá vált számomra, a hajnali órákban ébredtem fel. Felülve az ágyamon, amelyen ismételten végig simítottam, magam mellett, az ablakra szegesztem a tekintetemet, amelyen keresztül a holdfény sugarai szűrődtek be.

   Ahhoz képest, hogy az a féreg megint bepróbálkozott nálam, mégis kellemesen telt az estém. Köszönhetően, egyetlen nővéremnek. Akiről mindenegyes percben, csak sugárzik a boldogság. Rég láttam őt, ennyire boldognak. És, a tudat, hogy Kellan mellett biztonságban, és boldognak érzi magát, engem is megnyugtat.

   Nagyott sóhajtva, másztám ki az ágyból, majd a szekrényemhez lépve, kivettem onnan egy szabadidő együttest. Amelyet, egy pár perces tisztálkodás után, magamra is öltöttem, vele együtt a futócipőmet. Értetlenül meredtem a szekrényem belsejébe beépített tükörbe, ahonnan saját magamat láttam visszatekinteni. A szürke, melegeítő és az ujjatlan felső, még most is passzolt rám. A hajamat, mint minden alkalommal most is lófarokba kötöttem, majd elindultam lefele a földszintre.

   Mielőtt elkezdhedtem volna a korai testmozgásaimat, a konyhába mentem, hogy lefőzhessem a mindig friss energiát adó, kávét.

   Miközben arra vártam, hogy lefőjjön a kávé, egy ismerősnek tűnő idegen toppant be a konyhába. Csak ugyan összeöltözve velem. Sötét szöke hajából, zavartan húzta ki a hosszú ujjait, míg a szürkés kék tekintetét az enyémbe fúrta.

   Még életemben nem láttam ilyen gyönyörű két szempárt. – gondoltam magamba.

   Őt láttam tegnap, Kellan-ék társaságában. De, a nevére nem emlékszem. Vagy az is lehet, hogy nem is hallottam. De mintha, Kell bemutatta volna őt nekem. Ahogyan visszább tekertem az emlékeimet, rájöttem, hogy éppen akkor toppant közénk nővérem.

   Hosszúnak tűnő percekig néztünk egymás szemében, amikor a kávé kissé hangos csipogással jelezte, hogy elvégezte a feladatát.

   Elfordítva tőle a tekintetemet, lekapcsoltam a kávéfőzőtt, majd az előttem lévő csészébe töltöttem magamnak.

-          Szabad? – csendült fel a kérdés, nem messze tőlem.

   Ijedten fordultam hátra. A hangja, simogató és kellemesen hangzott. Vajon tényleg hozzám szólt? Vagy csak képzelődöm, csupán?

   Amikor megfordultam, ő a kávéra mutatott, mire zavartan, csak bólintani tudtam. Elállva az útjából, figyelemmel kisértem minden egyes mozzanatát. Közelebbről is megszemlélve őt, alighanem a levegőm a tüdőmbe szorult. Kellemes és bódító, mandula illata az orromba kúszott. Közelsége megrészegített. Oly annyira, hogy magam is elcsodálkozom azon, hogy még a lábaimon állok.

   Hogy képes akár egy pillanat allat, megrészegítenie? – tettem a fel a kérdést magamban, miközben azt néztem, amint mellettem megtámaszkodik a konyhapulton, és kínzó lasússággal szörtyölgetni kezdi a kávét.

   Ah... azok az ajkak. Annyira szeretném, ha megízlelhetném őket.

   Atya ég! Még is mikről nem ábrándozok én? Egy számomra tök idegen, férfi csókjaira áhítozom. Mi történik velem? Azonnal szükséged lesz arra a futásra, kislány! – szögeztem le azonnal.

   Az utolsó kortyot is lenyelvén, elöblítettem a csészét. Majd némán, elhagytam a konyhát és a hátsó kapun át kilépve, először lassú majd időnként fel – fel gyorsult kocogásba kezdtem.

   Akármennyire is nem akartam, a konyhában a fejemben lezajlott ábránd képekre gondolni, nem jártam semmi sikerrel.

   Ki ő? Miért, lopta be magát a gondolataimba egyetlen egy pillantásával?

   Azt azért meg kell, hogy valljam. Igazán helyes. Sőt mi több, nála helyesebb férfit még életemben nem láttam. A gyönyörű szemei... óh, azok az elbüvölő tekintetek. És az illata? Kábítóan, szédítő hatással voltak rám, amikor a közelemben volt.

   Bizonyára, minden nőre ilyen hatással van. És az is lehet, hogy az egyiköjük az a személy, aki büszkén állíthassa azt magáról, hogy ővé ezaz adonisz.

De még is miért önt el keserűséggel ez a feltevés?

   Egyszerűen csak arra vársz, hogy végül olyan is felfigyeljen rád. Akire te is felfigyelsz! – szólalt meg az ismerős idegesítő kis hangocska a fejemben.

   Lehetségese volna?

   De még mennyire, hogy lehetséges!

   Gondolataim közepette megálltam azon kis park előtt, ahová kislányként apa mindig kihozott minket. Lelasítva a kocogásomat, az egyik közelebre eső padra ültem. És mi közben felhúztam a lábaimat, amelyekre rátámasztottam a fejemet, a gyerekkori emlékeim bukkantak fel a szemeim előtt. Amelyek során, éreztem amint kibuggyannak az első könnycseppjeim amit követnek a többiek is.

   Annyira boldogok voltunk mi együtt négyen. Miért kellett akkor az egyik napról a másikra, elvesztenünk őt? Őt aki életet adott nekünk?

   Lépteket hallottam mellőlem, de nem néztem fel. Még akkor sem amikor az illető leült mellém. Éreztem amint magához von, és úgy simogatja a hátamat nyugtatólag. Egyből fel ismertem őt, amikor az illatát megéreztem. Nyugtatólag hatott rám, a simogatása és az ölelése egyaránt. Azt kívántam bár, így maradhatnánk örökre. De, még is el kellett, hogy szakadjak tőle.

   Talán azért, mert utáltam ha mások ilyen állapotban látnak. Anya halála után, egyetlen egyszer sem törtem össze. Legalábbis mások előtt nem. Nem akartam, hogy összetörten, megsebezve lássanak. Erősnek mutattam magamat, még akkor is ha nem voltam az.

   Kibújtatva magamat az öleléséből, a kézfejemmel töröltem le a könnyeimet az arcomról.

-          Köszönöm. – suttogtam halkan, a szemeibe nézve, miközben fel álltam.

   Azonban mielőtt ismételten hátat fordíthattam volna neki, ő a kezeim után kapott és visszahúzott. Mind addig amíg a mellkasába nem ütköztem.

   Mielőtt akár egyetlen egy szó is elhagyhatta volna a számat, az ajkait az enyémeken éreztem. Annyira hirtelen és váratlanul ért az egész, hogy azon kaptam magam, hogy a nyaka köré kulcsolom a karjaimat. Majd az ujjaimmal a hajába túrva vonom őt még közelebb magamhoz, és vizonzom lágy - finom, és tűzelő csókját.

   Nem tudom, hogy mi ütött belém.

   Ez nem én vagyok. Én soha nem adnám magamat csak úgy oda, főleg meg nem egy idegennek. Akitől ha akarnék se tudnék el szakadni, jelen pillanatban.

   De hogy is nem. Igen is te vagy. Csak ez egy másik éned. Aki most nem gondolkozik, ha nem cselekszik. Végre az vagy akit mind ez idáig elnyomtál magadban. És most hála, ennek a jóképű adonisznak,most felszínre tőr az igazi éned. -  hitegetett a kis hangocska.

   Nem is tőrödtem tovább az aggályaimmal, és semmi mással. Csak az engemet, szenvedélyesen csókoló férfira.

   Megszakítva csókunkat, lihegve támasztottuk egymásnak a homlokunkat. Majd egy hirtelen ötlettől fogva, megragadtam az egyik kezét, és együtt visszaszaladva a házunkig, húztam fel őt magam után a szobámba.

   Amelybe betérve, most én voltam az aki a csókot kezdeményezte.

   Amikor a kezei a csípőmre simultak, felrugaszkodva a talajról, a lábaimat a dereka köré kulcsoltam. Az ágyamhoz lépett velem együtt, amelyre óvatos gyengédséggel le döntött. Az ajkai az enyémekről, a nyakamra tévedtek. Lassan szívogatni kezdte az érzékeny bőrt, miközben a kezeivel a felsőm alját tűrte feljebb, mind addig amíg el nem érte a melltartóm szegélyét. Onnan pedig a mellett a tenyerébe véve lágy, maszírozásba kezdett. A torkomból, egyre sűrűbben törtek fel a halk sikolyok, amelyeket legszívesebben teljesen kieresztettem volna, ha nem tartózkodna a nővérem, és a leendő sógorom a házban.

    A tenyere helyét, az ajkaival vette birtokba melleimet. Ahogyan az érzékeny bőrt szívogatta,  teljesen extázisba kerültem. Még soha ezelőtt, nem volt részem ilyenben. De nem is bánom. Vagy még is?

   Mi van akkor, ha rájön, hogy én... hogy én még ezelőtt, soha sem voltam... úgy senkivel?! Nincs kizárva, hogy fogja magát és bosszúsan magamra hagy.

Erre a gondolatra, egy keserű gombóc keletkezett a torkomba. És mielőtt tovább is mehettünk volna, lefogtam a kezeit.

-          Állj! – jelentettem ki, hirtelen.

   Meghökkenve és értetlenül emelte fel rám a tekintetét. Amelyben mostan némi sötéttebb szikra is lappangott. Tehát ez lenne a vágy? Azt látom a szemeiben?

   Nem! Nem és nem! – szóltam magamra, bár tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért.

-          Bocsáss meg! – leheltem.

   Majd lelökve a kezeit magamról, felültem, majd az ajtómhoz lépve, kitártam azt. Hallottam, bosszús és egyben csalódott sóhaját, amikor ő is fel kellt az ágyról. És mielőtt kiléphetett volna a szobából, végig simított az arcomon. De egy szót sem szólt. Helyette elvette a tenyerét az arcomról, majd amikor átlépett a küsszöbbön. Becsuktam az ajtót, aminek a hátamat neki döntöttem, majd azon mentén lejebb csúsztam.

   A lábaimat ismét feljebb húztam, és elkesereddetten, csalódottan fogtam két kezem közé az arcomat.

   Még is mi a fenét műveltem én? Hagyom, hogy megcsókoljon. Aztán felráncigálom a szobámba, ahol rávetem magamat. Majd aztán néhány perc elteltével, leállítom. És csak annyit mondok, hogy: - Bocsáss meg! –

   Én egy idióta, és egyben hülye liba vagyok.

   Nem értem, hogy mi történik velem, ahogyan azt sem értem, hogy mit és miért tettem?!  

  Annyira zavaros minden a fejemben, hogy képtelen vagyok ésszerűen gondolkozni.

  Hátha egy langyos zuhany, felfrissít, és ki tisztja valamennyire a fejemet! – gondoltam. Így ehhez tartva magamat, felpattantam a parkettáról, és a szekrényhez érve előkaptam onnan, egy rövid sárga shortot és felsőt, amellyel együtt mentem be a fürdőszobámba.

   Ha azt hittem, hogy a zuhanyzás segít rajtam, és a gondolataimon, akkor nagyon de nagyon tévedtem. Semmivel sem lett jobb. Egyfolytában csak is, a nem rég történtek pillanatai jártak a fejemben. És akármennyire is szeretném meg nem történnté tenni, nem tudom. Legszívesebben, mostan egy törölközőt csavarnék magamra, hogy aztán megkeresve őt, újra megízlelhessem, méz édes ajkait.

   De, mégsem teszem. Helyette, nagyot sóhajtok, és a csempének támasztom a fejemet.

   Pár perc elteltével, hirtelen két kart érzek meg a csípőm köré tekeredni, és egy puha ajkat a nyakamhoz érni. Elfolytva egy újabb sóhajt, megfordulok. És a világ legszebb szürkés kék szemeivel találom szembe magam, aki nem tétlekenve tovább, az ajkait az enyémekre helyezi, és úgy csókol, mint ha most tehetné meg ezt utoljára......

Story 12

Sziasztok. Íme itt is van az újabb novella amely, szintén pár részes lesz. :) Remélem elnyeri majd a tetszéseiteket, és véleményt is hagytok majd. :)

Kellemes olvasást!

Love

~Dóry~

Történet egy huszonkétéves lányról, akit Kristen Stewart-nak hívnak, és egy huszonhat éves férfiról: Robert Pattinson-ról. Amíg a lány, édesapja nyomdokaiban lépve „tengerészgyalogos” lett, addig a fiú, igencsak híres színész. Kapcsolatuk kezdete, Kristen nővérének az eljegyzési partiján kezdődik. Aki nem mellesleg azon kívül, hogy a férfi egyik legjobb barátja, még a munkatársa is. Természetesen a vonzalom és az a bizonyos szikra megjelenik és érződni is fog köztük. Ám de, Kristen messze sem, olyan lány mint a nővére, avagy a többi vele egykorú. Öntudatos, makacs... és határozottan eldöntötte magában, hogy történjék bármi is... de ő soha nem lesz szerelmes, egy színészbe! Vajon, sikerül –e tartania magát az elhatározásához? Vagy, most az egyszer az esze helyett, a szívére hallgat majd? Lehet –e happy end a történet vége? Vagy mégsem? Ha velem tartasz eme – novella kimeneteléig, megtudhatod a választ. :)

1. rész

(Kristen sz.)

Négy év telt el azóta, hogy apámat követve újra Afganisztánba mentem.  Ahol húsz évesen már be is állhattam mellé, „tengerész gyalogosnak”. Igaz sok megpróbáltatáson kellett végig mennem. De megérte. Megérte mindazon szenvedés, és fájdalom amit elszenvedtem ez idő alatt, mind azért, hogy a hazámat szolgálhassam apám oldalán.Mindig tiszteltem és becsültem őt, amiért az életét kockáztatva védelmezte a a hazáját és más országokat. Kislányként mindig, örömmel töltött el a tudat, amikor hosszú idők elteltével a fenyő zöld színű hátizsákjával a vállán, lépett be a házunk ajtaján. Amikor a küldetéseiről faggattam, csillogó szemekkel hallgattam őt.

Tízenkettő – tizenhárom éves lehettem, amikor úgy döntöttem, hogy én is az szeretnék lenni ami ő. Először féltem attól, hogy ő netán viszakozni fog. Vagy különbözőbbnél - különb érveket fog majd felhozni a döntésem ellen, de meglepő boldogság öntötte el a szívemet. Hogy őt boldoggá tettem a kérésemmel, miszerint hadd lehessen belőlem is „tengerész gyalogos”. 

Tizennyolc éves voltam amikor apám először magával vitt, Afganisztánba. Ahol keményebbnél – keményebb kiképzések alá kellett vetnem magam. De, nem panaszkodtam. Ugyan is nem szeretettem volna apámnak csalódást okozni. Azt akartam, hogy büszke legyen rám.

És most itt állok, két év után újra a halványbarnára festett kétszárnyú bükk ajtónk előtt. Egy egyszerű fehér vászon nadrágban, piros rövidujjú blúzban és egy szintén fehér színű lapostalpú cipőben. Igaz nem épp egy eljegyzési partihoz illő ruha viselet, de ez is megteszi. Legalábbis remélem, hogy Nikki nem fog kiakadni. Amiért így jelenek meg, élete egyik legfontosabb napján. Nikki az én drága, szeretetre méltó nővérem. Aki egyben a legeslegjobb barátnőm is.  Még mindig alig tudom elhinni, hogy valóban hamarosan férjhez megyen. De, őszintén szólva örülök neki. Lenyomva a kilincset, beléptem a házba. Abba a házba, ahol felnőttem. És ahova annyi oly sok szép, és boldog emlék köt.

Mielőtt csatlakozhattam volna a nővéremhez és vendégeihez a hátsó udvarba, újra feltérképesztem a házat. A bútorok nem változtak, csak a helyük. De nem is vártam mást. Hiszen tudtam, hogy nővéremnek is oly annyira fontosak a családi ereklyéink mint ahogyan nekem és apánknak is.

A szobámba érve, a frissen mosott ágyneműkből fakadó levendula öblítő illata csapta meg az orrom. Végighúztam az ujjam a barna badalchinos ágyamon, a könyveimtől, a cd –imtől, képeimtől hemzsegő tölgyfa szekrényen. Amelyben a levendula, és az orchidea virág mintái voltak bele vésve. Édesanyánk kezei által. Akinek az elvesztését még most is nehezen tudjuk felfogni. De, miatta... csak is miatta, mind a hárman képesek voltunk újra talpra állni. És küzdeni az álmainkért.

Egy pillanatra az ablakhoz léptem, ahonnan kitekintettem az idegen emberektől hemzsegő udvarrunkra.

Majd mély lélegzetet véve, erőt vettem magamon, és kiléptem az udvarra.

Lelépve az utolsó lépcső sorról, hirtelen egy ismerős hang felkiáltását hallottam meg. Aki nem törődve azzal, hogy magassarkú van rajta hiper sebességgel a nyakamba vetette magát.

Percekig csak öleltük egymást, közben hol sírtunk – hol pedig nevettünk, a boldogságtól. Amiért viszont lássuk egymást.

-          Kris... édes istenem. Hát hazajöttél? El sem hiszem. – húzódott el tőlem nővérem, épp csak annyira, hogy tetőtől talpig végig mérhessen. – Annyira hasonlítasz anyára. Úgy örülök, hogy itt vagy. Életem legszebb ajándéka, hogy hazajöttél. – mondta, s újra magához szorított.

-          Itt vagyok, mert a nővérem vagy. Itthon vagyok mert, ez a te napod. És itt vagyok, mert nagyon szeretlek! – csókoltan neg az arcát. – Hiányoztál.

-          Te is nekem. Te is. – mondta, miután elengedett, csak hogy letörölhesse a könnyeit.

Pár perc elteltével, miközben még mindig egymást tüntettük ki a figyelmünkkel, egy torokköszörülésre lettünk figyelmesek.

-          Üdv itthon újra, kislány! – dörmögte, hatalmas mosollyal az ajkain Kellan.

Aki az erős karjai közé fogott, és egy csontropogtató ölelsében részesített.

-          Örülök, hogy újra látlak nagy medve! – engedtem el. – De annak meg mégjobban örülök, hogy ti még mindig együtt vagytok. – mondtam rájuk nézve, amikor nővérem Kellanhoz húzodott.

-          Gyere, hadd mutassalak be téged a többieknek. – ragadta meg a kezemet, Nikki miután egy apró csókot lehelt szerelme szájára, és már befele is húzott a hatalmas tömeg közé.

Voltak ismerős és egyben, idegen arcok is. De, ezen rövid időn belül már változtattunk is.

Az eleinte félelemmel eltöltött aggodalmam, amely arról szólt, hogy esetleg nem sikerül beilleszkednem a társaságba, mindtudatlanul alaptalan volt.

Nikki és Kellan kollégái, mind nagyon jófejeknek tűntek. Akik egyáltalán nem úgy viselkedtek mint akik színészek. Teljesen olyanok voltak mint a normális emberek. És ez nekem csak is kedvezett.

Ugyan is a legtöbb híres karriert befutó ember általában öntelt, beképzelt... és meg sorolhatnám a negatív stílusokat, de még sem teszem. Hiszen a nővéremet is a színészi pálya vonzotta magához, amelyben szerencsés módon sikeresen helyt is áll. Amiért büszke is vagyok rá.

Miután Kellan hivatalosan is mindannyiunk előtt megkérte a nővérem kezét, aki másodjára is igennel felelt, egy pezsgős pohárral a kezemben, sétáltam a medence felé.

A medencéhez széléhez érve, levettem a cípőmet, majd felhajtva a nadrágom szárát, ültem le és a lábamat pedig a langyos vízbe lógattam.

Ezt a pár perces nyugodt, és kellemes hangulatot egy nem várt személy jelenléte zavarta meg. Mindig is rüheltem, amikor a közelemben volt. Pláne meg akkor, amikor nem értette meg a „nem” szót.

-          Helló szépségem. – ült le mellém, mire én arrébb húzódtam. – Na, nem is örülsz nekem? Pedig én csak is miattad jöttem ide. – mondta, s még közelebb csusszant hozzám.

-          Akkor kár volt rám pocsékolnod az idődet. – mondtam nyugodt hangon. Pedig nem voltam nyugodt.

-          Rád időmet, soha sem nevezném pocsékolásnak. Tudom, hogy te is kívánsz engem, ahogyan én téged. De nagyon. – simított végig a karomon. Amelyet, egyből el is rántottam előle. – Most miért vagy ilye merev... csak enged el magad, és hidd el, ez lehet életed legszebb éjszakája.

Suttogta, miközben még közelebb kúszott hozzám. A lélegzetén erősen érződött a temérdek sör elfogyasztánásak a bűze, amitől a gyomrom kis híján felfordult. Elökve a felém közeledő ujjait, pattantam álló helyzetbe.

-          Te pedig azt hidd el nekem, hogy ha nem hagysz békén de azonnal, azt nagyon megkeserülőd. – mondtam, fenyegető éllel a hangomban.

De ő csak vigyorgott mint a tejbetök. Majd felcsámpászkodott, mind addig amíg nem került velem egy szint magasságba.

Már épp azon voltam, hogy kikerülve itt hagyom őt, amikor a karom után kapott, és úgy rántott vissza magához.

-          Eressz el, te barom! – sziszegtem neki kissé mérgesen.

Ugyan is már, kezdet nagyon is feldühíteni ez az undorító féreg. Mit nem lehet érteni azon, hogy nem akarok tőle semmit? Azt eddig is tudtam, hogy egy undorító barom... de hogy ennyire?

(Robert sz.)

Kissé bosszankodva érkeztem meg Stewart rezidenciára, ahogyan a jó öreg Kellan barátom nevezi, „mennyasszonya” lakhelyét. Akármennyire is szerettem volna korrában érezni, az átkozott producerem miatt ne tudtam. De, most egyáltalán nem szeretnék az elmúlt egy órában történtekre gondolni. Helyette amint a taxi leparkolt, Nikkiék háza előtt, boravalót hagyva a sofőrnek az ajándék csomaggal a kezemben közelítettem meg a bejárati ajtót. Amelynek lenyomva a kilincsét, nyitottam be. És a hátsó udvar felé vettem az irányt. Ahol a party már javában telt. Az udvarra ére, sorba köszöntöttem az ismerős arcokat, mind addig amíg az ifjú jegyespárhoz nem értem.

Átadva nekik a gratulációmat, és az ajándékomat csatlakoztam a legközelebbi barátaimhoz. Akikhez nem sokkal később, Kellan is társult.

Épp Kellan egyik idióta viccén nevettem, amikor a pillantásom a medence felé irányult. Abban a pillanatban amikor megpillantottam őt, a nevetésem elhalkult és csak ő rá tudtam öszpontosítani. A fehér nadrág, és a vörös blúz kiemelte gyönyörű idomait. Hosszú barna haja, pedig hullámokban hevert vállán.

Az arca valahonnan ismerős volt, csak azt nem jutott az eszembe, hogy honnan?

Majd egyszer csak azt vettem észre, hogy nem volt egyedül. De amint megpillantottam mellette azt a személyt, akit szívből gyülölök mérhetetlen szomorúságot éreztem a szívemben.

Ám azonban a szomorúságomat, pár perccel később a kárörvendő mosoly váltotta fel. Amikor láttam amint, a gyönyörűséges lány a hasába könyököl, amikor az visszarántotta a karjánál fogva.

-          A francba! – csattant fel közvetlen, mellőlem Kellan.

-          Mi a baj haver? – kérdeztük szinte egyszerre, a fiúkkal.

-          Nem hiszem el, hogy ez a féreg már megint ott legyeskedik Kris körül. Ha nem ma, akkor később... de az egyszer biztos, hogy vagy a kórházban fog ki kötni vagy egyenesen a temetőben, ha így folytattja. – motyogta halkan...saját magának. Legalább is szerintem.

Majd hirtelen csak arra kaptunk észbe, amikor Kellan-t már a medencénél láttuk.

-          Uhh... mi lesz itt? Ezt közelebb is megkell néznem! – dörzsölte össze a két tenyerét, Tom és miközben az egyik karjával engem, addig a másikkal Jack-et, tolt minket egészen a medencéig.

Ahol mégközelebb kerültem ő hozzá. Gyönyörűen ívelt ajkait, mérgesen szorította egymáshoz. Kezeit pedig ökölbe húzta, arra készülve, hogy bármelyik pillanatban telibe találhassa az éppen előtte tántorgó Mike-ot.

-          Na de cica! – szólt hozzá nyájasan, miközben a kezével a lány felé nyúlt.

-          Nem vagyok a cicád, te szemétláda! – morogta mérgesen, és egy jobb horoggal egyenesen állba találta Mike-ot, aki vagy a részegségének, vagy a lány erőteljes ütésének köszönhetően, a hátára esett.

Az ütést követően, Mike hirtelen gyorsasággal pattant fel... és bár lehetetlenül hangzik, még is úgy nézett ki az egyik percről – a másikra, mint aki kijózanodótt. Mielőtt bármit is felfoghattunk volna az előbb történtekből, Mike meglendítette a kezét a lány felé, aki ügyesen kitért az ütés elől. Majd megragadva a kart, úgy fordította magukat, hogy Mike háta ütközött az ő mellkasával. A karját pedig a hátának szorította.

-          És, most szépen fogod magad és elhúzod innen a csikot! Megértetted? – A hangja még így mérgesen, is a leggyönyörűbb hangnak véltem.

Mike bólintva jelezte, hogy megértette azt amit a lány mondott neki, mire a lány elengedte őt.

-          Ezt még nagyon megfogod bánni te kis cafka! – morogta az orra alatt, és utat törve magának elment.

-          Minden oké? – fordult felé Kellan, de érződött a hangjából az enyhe aggodalom, és megkönnyebülés.

-          Persze. – felelte, de az arcát nem láthattam, mert abba az irányba fordította a fejét amerre Mike távozott.

-          Rendben. – mondta Kel, és megrázta a fejét. – Hadd mutassam be neked a banda utolsó tagját, Rob-ot.

Ekkor megfordult, és ebben a pillanatban el is vesztem a „még dühtől” szikrázó, smaragdzöld szemeiben. 

Még életemben nem láttam ilyen gyönyörű szempárokat. Már abban a pillanatban is elbüvőlt, amikor még néhány perccel ezelőtt messziről szemléltem őt, de most még jobban.

-          Kris! Uram isten, jól vagy? Épp az előbb hallottam arról, hogy az a mocsok ismét bepróbálkozott nálad. Ha a kezeim közé kerül, én magam tépem le a golyóit. – termet közénk, hirtelen a semmiből Nikki.

Akit gondolatban néhány melegebb éghajlatra küldtem. Miért kellett neki éppen most idejönnie? Miért, nem egy kicsivel később jött?

-          Nik, jól vagyok. Megtudom magam védeni, hisz ismersz. Nem? Nyugodj meg. – simította meg nyugtatólag Nikki karját.

-          Tudom, de... – kezdett bele, de aztán félbe hagyta a mondatott.

Majd a mondat befejezése helyett, szorosan magához ölelte őt.

-          Gyertek, hagyjuk őket magukra egy kicsit. – szólalt meg Kel, és máris visszafele terelt minket arra a helyre, ahol nem rég álltunk.

-          Ki ez a lány? – tette fel azt a kérdést Tom, amelyre a választ én is nagyon szerettem volna tudni.

-          Ő, Kristen. Nikki húga. – válaszolta.

-          Óh... – hallatszódott el egyszerre mind a hármunktól ez az egyetlen egy szó.

-          Nos igen, óh. Higgyétek el, én is ugyanígy reagáltam először. – nevetett fel barátunk, aki már folytatta is tovább. – Mind tudjátok, Nikkiék apja tengerészgyalogos. – mondta, mire egy bólintással reagáltunk. – Kristen pedig, szintén tengerészgyalogos lett, pont úgy mint az apjuk. Így Kris, miután betöltötte a tizennyolcat, John-nal Afganisztánba ment. És most két év után, az eljegyzésünk alkalmából, eltávot kért, csak hogy a nővérével lehessen. Eléggé kemény öklű, és dió a csaj.... és ha nem avatkoztam volna közbe, akkor Mike-ot a földről kellene most feltakarítanunk... – mondta és csak mondta.

Egyáltalán nem rémített meg amit Kellan barátom mondott arról, hogy valójában mikre is képes Kristen. Bár lehet erős, de számomra mégis olyan törékenynek látszik.

Igaz nem olyan sok információt mesélt Kristenről, - Kristen... milyen szép neve van – de még is elegendő ahhoz, hogy biztosan tudjam... szeretném megismerni őt. A pillantásomat, ismételten a medence felé irányítottam, és miközben a fiúk beszélgetéseit hallgattam, mindvégig csak őt tüntettem ki a tekintettemmel.

És, igen. Megakarom őt ismerni. – gondoltam magamban, határozottan...

to be continued...