Story 10

Sziasztok. A novella negyedik részéhez írt, kommenteket és kattintásokat nagyon szépen köszönöm. :) A novella folytatása pedig hamarosan kész lesz, és akkor fel is fogom tenni. Ami igencsak elég hosszú lesz. Bár lehet, hogy majd ketté fogom szedni, de ez még nem biztos. :) Amit most olvashatni tudtok, az két nappal ezelőtt fogalmazódott bennem. Amikor is nem éppen voltam valami jó passzban, de még hangulatban sem. :$

Kellemes estét, és hetet nektek.

Love

~Dóry~

Üresség

Üresség.

Ez az egyetlen egy szó, jelképezi azt, amit érzek.

Ami egykoron még élénken élt bennem, az már csak a múlté. Mostanra olyan, mint ha nem is lett volna. Kihalt belőlem, ahogyan minden más is.

Se remény.

Se boldogság.

Se hit.

Sem pedig érzelem.

Mindent magával vitt. Kivéve engem. Pedig ő volt a mindenem. Senki sem volt nála fontosabb. Érte bármire képes lettem volna. Igaz nem volt egy minta apa. Sem pedig tökéletes. De, mégis ő volt az, aki felnevelt. Aki óvodába, iskolába járatott. Aki gondoskodott rólam, és testvéreimről.

Ő volt az, aki megtanított az élet egyéb értelmeire.

A szavai olykor fájdalmat szítottak a szívemben és lelkemben egyaránt. Pedig tudtam, hogy nem gondolta komolyan azokat, amiket kimondott. Tudtam, hogy megbánta, és hogy neki is ugyanúgy fájt, mint nekem, ha nem jobban. Az arcán kigördülő sós könnyek, elárulták őt. Elárultak azt, hogy igen is érző szíve van. Nem pedig kő. Ahogyan ő ezt mindig is állította.

Amikor beteg lett, minden szó nélkül tettem azt, amit helyesnek gondoltam, és amit tennem kellett. Ápoltam őt, és a gondját viseltem.

Pedig tudtam, hogy ő az eddig leélt életévei után, nem erre számított. Nem számított erre, és nem is szerette volna, hogy őt valaki gondozza, és ápolja. Főleg meg nem, a saját gyermeke. Akinek túl korán kellett felnőnie.

És ezt őt oly sokszor el is keserítette. Mert nem ilyen életet, szánt sem nekem, sem pedig a testvéreimnek.

De a sors kifürkészhetetlen. Már ha létezik.

Ő elment, s min tudatlan egy olyan titkot őrizve, amelyet csak a halála után tudódott ki.

Amikor másnap reggel felébredtem, ő nem ült a foteljában, amelyben minden reggel megpillanthattam. Az ágyában feküdt, kinyújtott lábbakkal. Az egyik keze a feje mellett, míg a másik a szíve fölött hevert. Arca békésnek tűnt. Szemhéjai pedig le voltak csukódva.

Azt hittem, még mindig alszik. Vagy csak, pihenget. Éppen ezért, halkan és csendesebben tengetődtem a házban, egészen délutánig. Amikor már a bátyám is hazatért a munkahelyéről.

De, amikor már délután sem ébredt fel, és a testhelyzete sem változott meg. Az aggodalom, és a félelem érzete kerített hatalmába. Az a fajta rosszelőérzet, amelyet egész nap éreztem a zsigereimben, most még szorosabbá – erősebbé vált.

Újra az ágyához léptem, és egy puszit leheltem kissé borostás arcára. Amint az ajkaim az arcára értek, megijedtem. Ugyan is a várt melegség helyett, hidegséget éreztem.

Szólongattam, rázogattam, de semmi életjelet nem adott magáról. Szóltam a bátyámnak is, aki ugyan úgy tett, mint ahogyan én, de ő sem ért el semmit. Ekkor alig pár háztömbnyire lakó, háziorvosunknak szóltunk.

Aki sajnálattal közölte velünk, hogy meghalt.

Meghalt.

Mind csupán ez az egyetlen egy szó, visszhangzott a fejemben. Nem érzékeltem semmit.

Nem tudtam felfogni azt, ami megtörtént. Amelyet soha sem akartam, hogy megtörténjen. Nem hittem neki, ezért újból szólongatni és rázogatni kezdtem őt. De, ahogyan először, úgy most sem jártam sikerrel. Nem reagált, sem a szavaimra, sem pedig az érintéseimre. A könnyeim utat törve maguknak kezdtek el, végig folyni az arcomon. A kezeimmel pedig az ő felső testét karoltam át. Miközben, sírva könyörögtem neki, hogy kelljen fel, és hogy ne hagyjon el.

Amikor idegen férfiak akartak tőle elszakítani, ordítva közöltem velük, hogy:

-         Hagyjanak békén! Ne merjenek hozzá érni!

Annyira belé kapaszkodtam, hogy hárman alig tudtak elvinni onnan.

Ordítottam kegyetlenül. Sírtam, úgy, mint ahogyan eddig soha sem. Ütöttem és rúg kapálóztam a szorosan fogva tartó vaskarmok között. Követelve tőlük, hogy eresszenek. És, hogy ne vegyék el őt tőlem.

A sírástól, a lábaim elernyedtek, és ha valaki nem tart meg, akkor összeestem volna. De jelen pillanatban nem érdekelt volna az sem. Tovább folytattam az ordítozást, amikor egyszer csak egy szúrás éreztem meg a nyakam egyik pontjánál. Majd a szemeim az egyik pillanatról a másikra leragadtak…

Amikor a szemeimet kinyitottam, és körbe néztem abban a szobában, ahol már hosszúk éve hajtottam álomra a fejem. Először azt hittem, hogy minden rossz, amit átéltem, az csak egy rémálom volt. Ekkor a szobába éppen belépő, kisírt szemű nővéremet pillantottam meg, aki, amint észrevette, hogy felébredtem, azon nyomban közelebb iramodott hozzám.

-         Hol van? – tettem fel a kérdést. Amire válaszként csak is abban bíztam, és reménykedtem, hogy azt mondja „Kint van!”.

Nem válaszolt. Helyette a karjait körém fonta, majd fel – felzokogott. Erre az én könnyeim is utat törtek maguknak. Kiszakítva magamat, nővérem öleléséből, szaladtam ki a szobából. Őt keresve. Szólongattam hát ismét, de nem jött elő. És nem is válaszolt vissza.

Nem tudtam, és nem is akartam felfogni a történteket…

Az idő eltelt, bár én nem érzékeltem. Így azt sem tudtam, hogy milyen napot élünk.

A temetésnek vége lévén, térdre rogyva döntöttem magamat a fából készült fejfának, miközben gondtalanul magam elé meredtem. Csak néztem a jelen lévő emberek, távolodó alakját. Néztem, ahogyan nővérem a férje vállára hajtja a fejét. Néztem, ahogyan a bátyám anyámat öleli át. Közben fogadva az emberek résztvétjeit.

Sírni akartam, de nem tudtam. A könnyeim két nap után elapadtak. Hang egy szál sem jött ki a torkomon, az óta a nap óta. Nem volt kedvem sem megszólalni, sem pedig máshoz. Csak is a halálhoz…

Egy újabb nap elérkeztében meghoztam életemben egy olyan döntést, amelyet igyekeztem minél hamarabb véghez is vinni.

A mai nap először nyitottam szólásra a számat, de csak is annyira, hogy szeretnék még egyszer utoljára visszamenni abba a házba, ahol minden ő rá emlékeztetett. Egyedül létre hivatkozva, egyedül mentem oda.

Benyitva a házba, magam előtt láttam őt. Hallottam nevetését. Amelyet annyira szerettem. Láttam magam előtt világoskék szemeit. Amelyeket, mindig is szerettem volna a magaménak tudni.

Leültem abba a fotelbe, amelyben ő ült mindig. Majd a sötét szobába burkolózva, a zsebeimből előhalásztam a gyógyszeres üvegeket. Amelyeket minden egyes kortyot követően, lenyeltem.

-         Miért? – kérdeztem, bár tudtam, hogy feleletet és magyarázatot, többé már nem fogok kapni tőle. – Azt hitted, hogy azzal, ha nem mondod el, könnyebb lesz? – éreztem amint, az arcomon újra végig futnak a sós könnyek. – Hát tévedtél. Semmivel sem lett könnyebb. De, nem is baj. Hiszen megmondtam, hogy mi lesz. Ha te már nem leszel itt velem. Utánad megyek, apám!

Majd azzal az utolsó szemeket és az utolsó kortyot lenyelve, dőltem hátra a fotelban. Éreztem a végtagjaimban lévő zsibbadást. Éreztem, amint az utcáról beszűrődő hangok elhalkulnak. És éreztem, amint a mély sötétség lassan, a börtönébe zár.

Tudom, ostoba tett, ami tettem. De nem számított. Nekem nem. Hiszen, úgyis mindig egyedül éreztem magam. Hiába voltak testvéreim, ha egyikük sem kérte, hogy beszéljem ki magamból az érzelmeimet. Hiába volt anyám, ha nem is érdekeltem őt. Igaz barátaim, csak is régen voltak. Így nem fogok hiányozni senkinek sem. Ha meg még is, idővel majd belenyugszanak. És elfogadják a döntésemet. Vagy sem.

Nevezhetik önzőségnek a tettemet, amiért így képes vagyok eldobni magamtól az életet. De nekem ez nem élet. Soha nem is volt az.

Nem akartam több szenvedést és csalódást az élettől. Szenvedtem már eleget. Amelyet többet már nem akarok. Mert nem is bírom, legalábbis lelkiekben biztos, hogy nem.

Nem éreztem és nem is hallottam semmit sem. Tudtam, hogy a végzet, amelybe önként vetettem bele magamat, elért.

És csak ez az egyetlen egy mondat fogalmazódott bennem utoljára mind tudatlan:

„Mindig is ezt a szabadságot akartam: hogy meghalhassak.”

Story 9

Valami most kezdődik el

4. rész

(Kristen) 

Két héttel később

Most, már ahogyan azt Rob ígérte, valóban nem voltam egyedül. Ha tehettük és tudtuk, a délutánokat és az éjszakákat együtt töltöttük.

Kedves, odaadó, és törődő volt velem. Úgy, ahogyan eddig még soha senki sem.

Imádtam vele lenni.

Imádtam hallani meleg, bársonyos hangját.

Imádtam őt nevetni, és ön feledten látni.

Mellette annyira más lettem. Ő olyan emberré formált, mint amilyen mindig is szerettem volna lenni.

Boldog, önfeledt, és kiegyensúlyozott. Mert igenis vele, boldog vagyok.

Ez alatt a két hét alatt, annyira sikerült összekovácsolódnunk, hogy szinte olyanok voltunk, mint akik már vagy ezer éve ismerik egymást. De, ez nem volt másként sem, a két legeslegjobb barátnőmmel, Ashley-vel és Nikki-vel sem. Ahogyan Rob barátaival sem.

Mint megtudtuk, azon az éjjelen, amelyet én Robbal töltöttem el először, az éjszakát Ash Jacksonnal, míg Nikki Kell-el töltötte.

Rettentően örültem a lányoknak, amiért csak úgy, mint én, ők is boldogok.

De, azonban ez a felhőtlen boldogság nem tarthatott tovább. Ugyanis, mivel mindannyiinknak van egy fontos karrierje az életében, éppen ezért egy kis időre el kell válnunk egymástól.

Az utazásunk előtti utolsó esténkre, Rob egy meglepetést szervezett kettőnk számára, ahol rajtunk kívül a csak is a barátaink lesznek ott.

Lassan az óra mutatója a hetes ér, az én szívem pedig a torkomban. Kicsit ideges voltam. Egyrészről azért, mert furdalt a kíváncsiság Rob meglepetése iránt. Másrészről pedig azért, mert rajtam kívül mindenki bele lett avatva Rob tervébe.

Na, és ilyenkor legyen az ember nyugodt természetű. Amikor rajta kívül a körülötte lévők, mindenről tudnak. Csak is ő nem.

Még egyszer utoljára a hatalmas tükör elé álltam, ahol a hajam egy egyszerű, ám de mégis gyönyörű kontyban tündökölt. Arcomon a halvány smink helyét, a homokszínű smink vette át a helyét. Megbolondítva egy pink színárnyalatú szemfestékkel. Amely kiegyensúlyozta smaragdzöld szemeimet.

A ruha, ami pedig a testemet borítja ekrü színű, mell alatt és a ruha pántjának közepén strassz kövek díszelegtek.  Hátul pedig fűzős. Egy szó mind szász: mesés.

Bár, nem értettem, hogy miért éppen ezt a ruhát erőltették rám a lányok, de mégis fölvettem.

Amikor az óra mutató elért a heteshez, a lányokkal karöltve hagytuk el házat.

Egyenest a tenger partot céloztuk meg. Azonban mielőtt elérhettük volna a tengerpartot, Ash bekötötte a szemeimet. Értetlenségemnek hangot is adtam.

-         Ezt még is minek kellett? – kérdeztem.

-         Nyugi. Mindjárt lekerül rólad a kendőt. – rendezett le ennyivel, hóbortos barátnőm.

Majd mind a ketten belém karoltak, és így vezetettek tovább a homokos partrészen. Ahogyan egyre jobban haladtunk a cél a felé, egy lassú, ám de mégis szép dallamot véltem egyre közelebbről is hallani.

A zene egy időben váltott át egy másik számra, azzal, amikor a szemeimről lekerült a kendő.

A szemeim elé terülő látvány miatt, a lélegzetem és a szívem kihagyott egy – két ütemet. Annyira gyönyörű volt.

Trópusi virágok hevertek előttem egy hatalmas szív alakban. Amelyek szélén négy magas fáklya égett, és rajtuk pedig rózsaszín virág koszorúk lógtak. Míg közben a fáklyák között mécsesek égtek. A tekintetemet tovább futtatva magam előtt, egy szintén trópusi virágokkal díszített asztal és két szék helyezkedett el, annál a pontnál ahonnan Rob tekintett rám, az imádni való féloldalas mosolyával. Fehér inget és fehér nadrágot viselt, aminek az alját felhajtotta a bokája fölé. De, mégis szívdöglesztően nézett ki. Mögötte egy idegen nő állt, fekete homokszínű kosztümben és a nyakában pedig az Anglia zászlajának színeit képviselő szalaggal. Amely nem is kicsit lepett meg.

Mégis mi a csuda folyik itt? – kérdeztem magamtól, miközben próbáltam újból egyenesen lélegezni.

Amíg én a halálcsapdáimtól szabadultam meg, a két barátnőm pedig előre rohantak a fiúkhoz. Akik mosolyogva ölelték át őket.

Hirtelen az egyik pillanatról a másikra, kaptam észbe. Vagyis jöttem rá, hogy mégis mi folyik itt.

De, ezt a gondolatot örült gondolatnak láttam. Mert nem hittem el. De, akkor az a látvány, ami előttem áll, az csak is arra utal, hogy…

-         Meseszép vagy, királylány. Bevallom neked, irigylem a fiúkat, de legfőképpen Robot. – súgta a fülemben halkan Tom, miközben a karját tartottam felém, amelybe bele is karoltam. – Mehetünk? – kérdezte, egy kacsintás kíséretében.

-         Igen. Azt hiszem. – feleltem tanácstalanul.

Majd hagytam, hogy Rob mellé vezessen. A Robhoz vezető út, rettentő hosszúnak tűnt.

De, így legalább volt néhány percem a gondolataimra is.

Rob most komolyan egy esküvőhöz hasonló ceremóniával, akart meglepni? Mert a látvány, ezt bizonyítja.

Ezzel a tettével, csak még jobban beleszerettem. Mert igenis szeretem őt, tisztaszívemből. Egy késői tengerparti esküvőt szervezett meg pont, úgy ahogyan azt én az álmaimban elképzeltem.

Trópusi virágokkal, és mécsesekkel együtt. Szűk családi és baráti társasággal egyetemben. És, bár egyikünk családja sincs itt, de a barátaink igen. Akikre, bármikor – bármiben számíthatunk. Ahogyan most is.

Lehet, hogy túl hamar döntés az részünkről, amit éppen most tenni készülünk.

Lehet, hogy túl gyors az a tempó, amelyet jelenleg képviselünk.

Lehet, hogy örültségnek tűnik.

De, ebben a pillanatban. Ezen a napon. Ebben az időben. Most, nem érdekelt. Hiszen, ha Robot sem érdekli ez, akkor engem miért is érdekelne?

Egyszer az életemben hallgassak a szívemre, és ne csak mindig az eszemre. És, mivel a szívem azt súgja, hogy ne halasszam el azt a lehetőséget, amely most megadattatik nekem, így csak is az elkövetkezendő pillanatokra kezdtem el koncentrálni.

Tom a kezemet, Rob tenyerébe csúsztatta. Akinek az ajkai csibészes mosolyra húzódtak, míg szürkéskék szemei a mérhetetlen boldogságtól, és a szerelemtől csillogtak.

És az, amit a szemeiben megpillantottam, az engem is mosolygásra készetetett.

Talán másodpercekig veszthettünk el egymás tekintetében amikor, egy mélyebb hangzású női köhintést hallottunk meg közvetlenül előttünk.

-         Kezdhetjük? – kérdezte.

Rob először rám emelte tekintetét, mire mosolyogva bólintottam.

-         Igen. – mondta Rob a nőre pillantva.

Aki megköszörülve a torkát, kezdte el röviden levezetni a ceremóniát. Amíg a nő beszélt, addig mi Robbal csak is egymást tüntettük ki a figyelmünkkel. És, még akkor is egymás szemeibe néztünk, amikor ki kellett mondanunk azt a bizonyos szót, egy esküre hasonló részleggel.

-         Igen, akarom… - felelte, Rob csillogó szemekkel. – Tudom, hogy neked ez az egész gyors számodra, de én még is biztos vagyok abban, hogy nekünk menni fog. Bízok benned. Bízom magamban. És, bízom abban, hogy együtt mindenre képesek leszünk. Az óta a pillanat óta, amikor először találkoztunk, meg akartalak ismerni. Tudtam, hogy te más vagy. Pontosabban az a személy vagy, akiről álmodoztam. Veled szeretném leélni az életemet.

Rob szavai, meghatottsággal égették bele magukat a szívembe. A hangján érződött a magabiztosság, és az őszinteség. Ahogyan a tekintetéből is.

-         És, te Kristen James Stewart, férjedül fogadod a melletted álló, Robert Thomas Pattinson-t? – tette fel nekem a nő azt a kérdést, amelyre a jelenlévők mind a válaszomra vártak.

Mély levegőt, és mosolyra húzva a számat válaszoltam a kérdésre.

-         Igen, akarom… Soha, nem hittem volna, hogy lesz majd valaki… aki valóra váltja az álmaimat. De, még is itt van az a valaki. Aki te vagy, Rob. Melletted, azaz ember lehettem, akivé mindig is szerettem volna lenni. Te megmutattad nekem, hogy van élet a sok veszteség után is. Amióta találkoztam veled, minden egyes nap csak te jártál a fejemben. És, arra vágytam, hogy újra láthassalak. Életem legcsodásabb pillanatait, neked köszönhetem. Mert, te rávilágítottál arra, aki valójában vagyok. Nem számít, hogy mióta ismerjük egymást. Ahogyan az sem számít, hogy ki mit gondol majd. Mert nem érdekel. Csak is az számít nekem, hogy veled és Chrissel lehessek. És, én is veled szeretném leélni az életemet, ha az úr megadja.

A mondandóm végéhez érve, az anyakönyvezető nő megkért minket arra, hogy húzzuk fel egymásra a gyűrűinket. Amelyek aranyozott karikagyűrűk voltak. Először Rob húzta fel az ujjamra a gyűrűt, amelyben egy aprócska ezüst kő volt beletéve. Ezután én is felhúztam, kissé remegő ujjakkal az ő hosszú ujjára.

Miután aláírtunk a papíroknak, végre az ajkaimon érezhettem Rob mézédes ajkait.

Majd amikor ajkaink szétváltak, a barátaink ölelésébe záródtunk, akik a gratulációikkal és a jókívánságaikkal tanácsoltak el minket a helyszínről. Amelyet, csak kevés ideig csodálhattam.

Rob egy apró csókot nyomott ajkaimra, miközben a karjaiba kapott, és így vitt ahhoz a kis faházikóhoz, amelyben az elmúlt két hetünket töltöttük el, leginkább.

Amikor Robnak sikerült kinyitnia az ajtót, még mindig az ölében tartva, lépett át velem a küszöbön, be egészen a házba, és fel a lépcsőn az ő szobájába.

Ahol újra az ajkaimra hajolva, lépett el az ágyig, és óvatosan ügyelve arra, hogy ne essék semmi bajom, döntött hanyatt. Meg nem szakítva ajkaink forró, ám de mégis szerelmes játékát.

-         Szeretlek. – jelentette ki Rob, megszakítva a csókunkat.

Amikor kimondta ezt a bizonyos szót, a szívem a torkomban dobogott, a pulzusom pedig az egekbe szökött, a boldogságtól, amelyet a testemben éreztem.  Többet jelentettet ez a kilencbetűs szó, mint bármely másik szó. Sokkal, de sokkal többet. Mert, ezt őszintén mondta. És a tettei is azok voltak. Őszinték.

-         Én is szeretlek. – viszonoztam a vallomását.

Mert tényleg így éreztem.

Beleszerettem a teljes lényében, amelyet ő képezi. És az, hogy ő is ugyan úgy érez irántam, ahogyan én iránta, felhőtlen boldogsággal önti el testem minden egyes részét, és szívemet.

A vallomásomat hallván, féloldalasan elmosolyodott, majd közelebb húzva magához, az ajkainkat összeillesztette. És, hagytuk, hogy az egymás iránti érzelmeink és vágyaink felülkerekedjenek rajtunk…

to be continued...

Extrák:

A helyszín

Kristen ruhája

És a gyűrűk

~Sziasztok. Először is, bocsi hogy ennyit kellett várnotok a novella folytatásáért, és azért is bocsánat amiért ilyen rövid lett. Hogy, mikorra fogom majd tudni hozni a novella következő részét, azt még nem tudom. De igyekszem minél hamarabb. :)

Amely azt hiszem, az utolsó rész lesz majd. De, ez még nem biztos. Mert lehet, hogy össze- vissza, de két rész lesz majd még. Még nem tudom pontosan. Majd elválik. De, utána egy újabb novella jön majd. Amely szintén RS -es lesz. Amelynek a címe: "Szerelem a szigeten". Jó hír, hogy már elkezdtem ezt a novellát, jóval régebben. S most pedig majd folytatni fogom tovább az írását. Hogy azt is részekre fogom -e majd bontani, még kérdéses ügy számomra. De, majd lesz valahogy. 

Az előző részhez írt, kommenteket nagyon szépen köszönöm. És remélem, hogy ehhez is írtok majd egy két szót. :)~

Love

Dóry

Story 8

Sziasztok. Bocsánat a késésért, de mostanra lettem végérvényesen is kész a novella harmadik részével. Ugyanis amit megírtam, azt kitöröltem. Mert egyáltalán nem tetszett. Így újra kellett írnom a részt. Amiről szeretném ha megírnátok a véleményeiteket. Szeretném tudni, hogy nektek tetszik -e ez a novella, vagy sem. 

A következő része a novellának csak akkor fog jönni, ha kapok véleményt. Csak hogy tudjam, érdemes -e végig írni az épp adott novellát, vagy sem. Azaz, hogy tudjam szeretnétek -e tovább olvasni -eme novellát. 

Kellemes olvasást, és hetet nektek.

Love

~Dóry~

3. rész

(Robert)

Minden és mindenki változik, ez tény és való. Vajon az ember érzelmei is átválthatnak az egyik pillanatról a másikra?

Az egyik pillanatban úgy érzi magát az ember, hogy mindene meg van, amire valaha is vágyhatott volna. Az után egyszer csak arra jön rá, hogy még sincs meg mindene.

Boldognak kéne lennem, de mégsem vagyok az igazán. Pedig annak kéne, hogy legyek.

Életem legjobb formájában vagyok, ha a fociról van szó. Van egy gyönyörű kisfiam, aki az életemet jelenti, és jelképezi. És, volt egy gyönyörű szép barátnőm. Akibe egykor, fülig szerelmes voltam.

Hogy miért is beszélek múlt időben?

Nos, azért mert… mert az Irina után érzett szerelmem lángja már rég kihunyt.

Nekem a foci jelentette az életemet, neki pedig a modellkedés. Ami bár, összeférhetne egymás mellett. Mégsem fér meg. Hiszen, már nem csak ketten vagyunk, hanem hárman.

Amikor a kis Chris megszületett, fel akartam hagyni a focizással csak, hogy még több időt tölthessek el vele és a fiúnkkal. De mégsem hagytam fel.

De őt, az se érdekelte volna, ha feladom az álmom. Mert őt csak is a saját karrierje foglalkoztatta, érdekelte.

Ezért is vetettem véget az öt éves kapcsolatunknak. Egyrészről, belefáradtam abba, hogy folytonosan tűrjem azt, amikor ő minden szabad idejét a barátaival tölti az helyet, hogy velünk lenne. Velünk, aki elvileg a családja lennénk. Másrészről pedig, már az egykoron érzett érzelmeim iránta, az idő múltával elhalványult.

S ha egy kapcsolatban az érzelmek már rég nem a múlté, akkor kár lenne tovább erőltetni. És ezen a véleményen valamilyen csoda folytán, mind a ketten egyet értettünk.

Mind a ketten a saját utunkat járjunk, csak amíg ő egyedül én addig a kisfiúnkkal. Akit közös megegyezés során, hozzám került. Az ő elmondása szerint, ő még túl fiatal ahhoz, hogy lekösse magát, a gyereke mellett. Ezért a gondolatáért nem is egyszer volt veszekedés köztünk.

Hiszen az anyja, és mégsem törődik a saját gyermekével.

A szakításunkról egyelőre, csak is a családunk tagjai és a barátaink tudnak. Ami, hogy mikor fog a kiderülni a külvilág számára? Nos, nem tudom. De jelen pillanatban, és esetben nem is nagyon izgat.  Hiszen, ez a mi döntésünk volt. A mi életünk. Amit jobb szeretünk külön választani a médiától.

De, ez a múlt. Ami miatt egy teljesen új életet kezdhetek.

Az új élet kezdés reménye miatt is, hagytam magamat rávenni arra, hogy tegnap este lemenjünk a partra ahol, egy iszonyatosan jó hangulatú buli fogadott minket. Azonban egy fontos telefonhívás – vagyis, édesanyám hívása – után visszatértem a barátaimhoz, akkor egy nem várt meglepetéssel kellett szembesülnöm. Ugyanis ő is ott volt, a barátnőivel együtt.

Gyönyörűbb volt, mint valaha. Vagyis, most is igazán szép volt. Mint mindig. Az egy hónappal ezelőtti találkozásunk óta, képtelen voltam őt kiverni a fejemből. Éjjel és nappal csak ő járt a fejemben. A két gyönyörű szempárja, amellyel, amikor ott a szemembe nézett először, minden gondolatot kiűzött a fejemből. És csak is ő létezett számomra. A dallamos hangja, nevetése a legszebb zene volt a füleimnek. És, ahogyan észrevettem nem csak engem vett le akkor a lábamról, hanem a fiamat is.

Egész idő alatt, amíg az én barátaim az ő barátnőit szórakoztatta, a szemeimmel az övét fürkésztem, pontosabban őt fürkésztem.

Kellemes érzés járta át a testemet, hogy újra láthattam őt. De, én ennél sokkal többre vágytam. Vele akartam lenni, testben és lélekben egyaránt.

Amikor felállt az asztalunktól, hogy sétáljon egyet a parton, nem gondolkoztam, helyette cselekedtem. Felálltam és utána mentem.

Amit, soha de soha nem fogom megbánni. Mert a karjaimban tarthatom őt.

Életem legcsodásabb estéjét vele töltöttem el. Ahogyan felemlítem a gondolataimban az este történéseit, a vágy elemi erővel tört újra rám. De, próbáltam palástolni a vágyaimat. Helyette, inkább továbbra is a fedetlen hátát simogattam, és hallgattam halk édes szuszogását.

Vajon, ha felébred mit látok majd azokban a gyönyörű smaragdzöld szemeiben? Boldogságot, vagy netán megbánást?

Ha az első lehetőség, akkor annak én is csak örülni tudok. De, ha a második lehetőség fog megtörténni, akkor vajon mit fogok tenni? Egy biztos, hogy a csalódottságom, egy csepp jelét sem fogja látni rajtam.

A karjaim között fekvő, szépséges angyal lassan mocorogni kezdett rajtam. A fejét feljebb emelve, nyitotta ki gyönyörű szemeit, amelyek az enyémekbe fúródtak.

Próbáltam kifürkészni a szemeiből az érzelmeket, de nem jártam sikerrel. Egyszerűen elvesztem bennük.

Egy kicsit feljebb tornászta magát. Eme mozdulatával, a gömbölyded mellei súrolták mellkasomat. A lélegzetem egy pillanatra elakadt, de mielőtt észrevehette volna a hirtelen reakciómat, helyre ráztam magamat gondolatban.

Az ismételten arcába hulló hajtincset, a füle mögé simítottam, miközben megszólaltam.

-         Jó reggelt, napfény!

Ő egy csodálatos napfény számomra. Új fényt hozott az életembe, amelyet csak remélni tudok, hogy soha sem fog kihunyni, elmúlni.

-         Hüm… neked is! – motyogta, egy édes mosoly kíséretében.

-         Mielőtt bármit is tenni készülnék, mondani szeretnék neked valamit. – mondtam, mire bólintva jelezte, hogy folytathatom tovább. Mély levegőt véve, nyögtem ki a következő mondatokat. – Én, egyáltalán nem bántam meg azt, ami kettőnk között történt. Az este volt életem, egyik legcsodásabb pillanata. És ha te is úgy gondolod, akkor szeretnélek még közelebbről is megismerni.

A mondandóm befejeztével, hosszas néma csönd állt be közénk. Az egyik kezemmel továbbra is a hátát simogattam, míg a másikkal az arcát. A szemeimmel továbbra is az övéit fürkésztem, miközben ő a szavaimat elemezgette magában.

Féltem attól, hogy visszautasít.

Féltem attól, hogy nem kér többet belőlem.

Féltem attól, hogy nem láthatom többé gyönyörű szemeit, elbűvölő mosolyát, dallamos hangját.

A gondolataimból, Kristen hangja és az arcomra simuló tenyere térített vissza a jelenbe.

-         Én sem bántam meg a tegnap este történteket. Amely számomra is az egyik legszebb pillanat volt. Én is szeretnélek jobban is megismerni téged, de… - kezdett bele, de elakadt, és a szemeit szomorúan lehunyta.

-         De?

-         -… de, neked barátnőd van. Aki nem mellesleg gyönyörű, és… és a tündéri kisfiad anyja. – fejezte be, s észrevettem amint egy apró könnycsepp kihullott a szemeiből.

-         És, ha azt mondanám, hogy már nincs barátnőm? – fogtam a kezeim közé szépséges arcát.

-         Akkor, boldogan ismernélek meg közelebbről is. – válaszolta még mindig, lehunyt szemekkel.

Az arcomra boldog mosoly kúszott, a válaszát hallva. A szívem ezerrel vert a boldogságtól.

Feljebb emelve a fejemet, a meggyvörös ajkaira hajolva suttogtam a következő szavakat:

-         Ezt akartam hallani! – majd ajkaink egybeforrtak.

Ajkaink elválása után, Kristen a szemeit újból rám emelte.

-         Én, és Irinia már nem vagyunk egy pár. – feleltem. Mert tudtam, vagyis gondoltam, hogy erre kíváncsi.

Ajkaira mosoly kúszott, majd szorosan hozzám bújt.

A békés csöndet, Kristen korgó gyomra zavarta meg, amelyet nem sokkal követett az én gyomrom is.

A korgó gyomrainkat hallgatva, mind kettőnkből nevetés tört elő.

-         Azt hiszem, épp itt az ideje egy bőséges reggelinek. Ön mit szól hozzá, Miss Stewart? – tettem fel a kérdés, egy apró csók közepette.

-         Igen, valóban itt az ideje Mr. Pattinson! – mondta, majd egy hirtelen mozdulattal feltápászkodott rólam, és a lepedőt, teste köré csavarva állt fel az ágyról.

-         Héj! – kiáltottam fel, amikor rádöbbentem, hogy anyaszült meztelenül fekszem az ágyon. De, amikor láttam amint, az alsó ajkait beharapva pásztáz végig, egy kaján vigyor terült szét az arcomon.

Majd feltérdepeltem az ágyon, és mielőtt elfuthatott volna tőlem, a karjaimmal elkaptam karcsú testét. Még mindig kaján vigyorral az arcomon, magamhoz rántottam őt, és egy hirtelen mozdulattal letéptem róla a lepedőt. Most rajtam volt a sor, hogy végig futtassam a tekintetemet a mostanra fedetlen testén.

Mosolyogva néztem az arcára, amely, lassan de a pipacs színével kezdett el vetekedni.

-         Gyönyörű vagy. Számomra, a legesleggyönyörűbb. – suttogtam ajkaiba, amelyekre rövid időn belül éhes vadként vetettem magamat…

Pár órával később…

Kristennel a part szélén sétálva, maga volt a megtestesült boldogság. Nem foglalkoztunk, a minket szemlélő kíváncsi tekintetekkel. Sem pedig az idővel. Csak is azzal, hogy most jelen pillanatban együtt vagyunk.
Ittam minden egyes szavát, mondatát, amelyet kiejtett, kívánatos ajkain. Gyönyörködtem, a szépségében. Amelyet, ebben a pillanatban csak is a magaménak tudhattam.

Pihenésképpen egy alacsony szikla szirtre pihentünk le úgy, hogy Kristen a hátát a mellkasomnak tudta támasztani. A karjaimat át fontam a hasán, és miközben a csókjaimmal a nyakát hintettem be, továbbra is hallgattam a történetét.

Amikor a szülei elvesztéséről mesélt, még jobban magamhoz szorítottam őt. Tudatva vele, hogy most már nincs egyedül.

Rádöbbentem arra, hogy ő az a nő, akire mindig is vágytam. Vele teljesen egy más világban érzem magam. Egy olyan világban, amelyben igazán boldognak érzem magam…

Egyszer csak a szemem megakadt valamin, pontosabban a Kristen nyakában lógó nyakláncon. Amelyet, mindig a nyakában láttam.

-         Gyönyörű nyaklánc. – fogtam az ujjaim közé, az ezüstszínű medált.

-         Igen az. – simította a tenyerét arra a kézfejemre, amellyel épp a medált tartottam. – Még az édesanyámé volt. Az egy éves házassági évfordulójukon kapta apámtól, úgymond nászajándékként. Bár nem ismerhettem meg az anyámat, mégis sokkal többet tudtam róla. Nem telt el egyetlen este sem, hogy apával nem meséltettem volna róla. Kissé szeleburdi, és kelekótya volt. Na meg bolondos, de apa úgy szerette őt, ahogyan volt. Gyönyörű nő volt. Gesztenyebarna hajjal, smaragdzöld szemekkel. Szív alakú arccal. És hatalmas szívvel. Mielőtt apám meghalt, nekem adta anya nyakláncát. Azzal az indokkal, hogy ő is ezt tette volna. Azóta, mindig magamon hordom. Mert, így tudom és érzem, hogy mind a ketten velem vannak.

-         Sajnálom, ami a szüleiddel történt. A történteted alapján, nagyszerű emberek lehettek. És, én csak örülni tudok annak, hogy ők léteztek. Mert, most itt tarthatlak a karjaimban. – mondandóm közepette, magam felé fordítottam testét, miközben az ujjainkat összekulcsoltam. – És, ha rajtam múlik, nem leszel egyedül.

Hogy a szavaimnak értelmet is adjak, gyengéden megérintettem az ajkait az enyémmel, hogy lágy ám de mégis szenvedélyes csókban forrhassunk össze…

to be continued...

Story 7

2. rész

(Kristen)

Egy hónappal később…

Már egy hónapja annak, hogy személyesen utoljára láttam őt. És, azóta a pillanattól fogva, sehogy sem tudom őt kiverni a fejemből. Mindig azok a kérdések kavarodnak bennem, hogy: ~ Most csinál? Hogy van? Gondol –e rám? ~ és még ehhez hasonló kérdések. Amelyek teljesen kikészítenek.

Amikor megpillantom őt egy újságban, avagy tv-ben a szívem majd kiugrik a helyéről. Mindenegyes alkalommal, a kávézóban töltött idő jut az eszembe. Amely már kezd, beteges lenni. A csapatból a két legeslegjobb barátnőm, Ashley és Nikki szerint én belezúgtam Robba. De én ezen csak nevetni tudok. Hisz ez hülyeség. Még is hogyan lehetnék belezúgva, ha csak egyszer találkoztunk? 

Igaz létezik egy olyan mondás, hogy: „Szerelem első látásra”. De, én az ilyenekben nem hiszek. Hogy miért is? Nem tudom. Talán mert még soha sem voltam szerelmes?!

Hiába voltak pár kapcsolataim, soha sem éreztem magam szerelmesnek. Egyszerűen csak elvoltam velük, pont úgy, mint a barátaimmal.

Az is meglehet, hogy ő nem is gondol rám úgy, mint ahogyan én rá. Már miért gondolna rám, ha van mellette egy gyönyörű nő, aki minden férfi álma? Akit, ő is szeret?

-         Hé, Kris! – bökött meg Ash.

Megráztam a fejemet, s barátnőmre emeltem a tekintetemet.

-         Igen?

-         Ma lesz egy buli a tengerparton, és mi Nikkivel úgy döntöttünk elmegyünk. Velünk tartasz? –kérdezte, nagy boci szemekkel.

Nem sokáig törtem a fejem a válaszon, mert tudtam nagyon is, hogy rám férne egy kis szórakozás. Amellyel talán, sikerül majd megfeledkeznem róla.

-         Persze.

-         Úú… úgy örülök, hogy velünk tartasz. –szorított közel magához, boldogan. Amikor meg látta a felénk közeledő Nikkit, hangosan oda kiáltott neki. – Képzeld Nik, Kris is jön velünk este a partra.

Amikor Nikki hozzánk ért, ő is csak úgy, mint Ash a nyakamba vetette magát. Majd egész délután, azt latolgatták, hogy kin milyen ruha legyen. Én ennél a témánál, inkább magukra hagytam őket. Ők azok, akik oda vannak a különböző, csinos ruhákért. Azonban én nem igazán.

A szobám erkélyére kilépve, csodáltam Los Angeles gyönyörű tengerpartját. Amelyre a lassan a nap fényét, a hold fénye világítja meg.

Nem is gyönyörűnek mondanám, hanem inkább varázslatosnak. 

Azonban ezt a gyönyörű látványt nem élvezhettem olyan sokáig, ugyanis a lányok beráncigáltak a fürdőszobába, ahol éppen „kicsinosítani” akarnak. Tudtam, kár lett volna tiltakoznom ez ellen az egész ellen, mert úgyis én maradnék alul. Így hagytam, hogy azt tegyek velem, amit akarnak.

Szerencsémre, és nagy megkönnyebbülésemre a lányok nem sokáig kínoztak engem. A végeredmény nem is volt olyan szörnyű.

A ruha, amelyet rám aggattak a csajok: pántos; combközépig érő; halvány rózsaszín volt. Mell részénél középen egy masni díszelgett, és a ruha felső szegélyét fekete alapon – ezüst kövek ékeskedtek. Mint egy szó, gyönyörű volt ez a ruha. Bár, nekem nem igazán tetszenek az ilyen csili – vili darabok, de a lányok kedvéért. Nem bántam meg, hogy felvettem. A ruhához pedig egy szatén - fekete magas sarkú szandált húztam a lábaimra. Amelyekről rövidesen úgyis lekerülnek majd a halál csapdák.  A hajamat begöndörítették, amelyet egy fekete köves csattal tűztek fel. A sminkkel se sokat teketóriáztak, így egy halvány alap sminket kaptam.

Kiegészítőként egy barna – fekete mintájú, boríték táska került a kezembe, amibe némi pénzt, szükséges iratokat és telefon raktam.

Nikki kérésére, egy ezüst karperecet és egy köves fülbevalót is magamra raktam, ékszer gyanánt. Igaz egy hozzá illő láncot is akartak adni, a helyet, ami a nyakamban lógott. De én kijelentettem, hogy az apámtól kapott nyakláncot semmi féle kép sem veszem fel.

Ez a nyaklánc a mindenem. Ez az egyetlen emlékem a szüleimről. Ha elveszíteném, nem is tudom, mihez kezdenék.

Majd amikor a csajok belátták, hogy ebben hajthatatlan vagyok, annyiba is hagyták a dolgot. Miután ők is elkészülődtek, magunk után bezárva a szobámat, indultunk le a partra. Ash és Nikki is jócskán kitettek magukért. A ruháik olyanok voltak rajtuk, mint ha direkt nekik készítették volna...

A partra érve, a buli már javában tartott. Voltak még józan állapotúak, és voltak már olyanok is, akikben már megfordult egy – két kanyar alkohol.

Miközben nézelődtünk, egy magas kigyúrt srác közeledett felénk négy üvegsörrel a kezében. Amikor közelebb ért hozzánk, a kezében lévő üvegek közül hármat felénk tartott.

-         Szépséges hölgyeim. – hajolt meg előttünk.

-         Köszönjük uram. – pukedliztünk válaszként.

Aminek a végén mindannyian elröhögtük magunkat.

Bemutatkozott nekünk, ahogyan mi is neki.

-         Kellan vagyok.

-         Én Nikki,.

-         Én meg Ashley.

-         Kristen.

Majd meghívott minket arra a részre, ahol ő és a barátai voltak. Mindössze csak ketten ültek az erkélyen lévő asztalnál. Akik az érkezésünkre felénk kapták a fejüket.

-         Óh, hát Kell nekünk azt mondtad, hogy piáért mész. Nem azt, hogy csajokért. – szólalt meg az egyik, kinek fekete haja kissé kócosan állt a fején. Majd Kellan mellé lépet, kinek megütögetve a vállát, folytatta tovább. - De, tudod mit? Nem haragszunk érte. – kacsintott ránk.

-         Tudod, nem mindenki lehet olyan mázlista, mint én. – csapott a srác hátára. – Lányok, ők itt a barátaim. Jackson – mutatott, a kecskeszakállú barna hajú srácra. Aki felállva hozzánk lépett, és egy – egy puszival köszöntött minket.

-         Én meg Tom. – vágott közbe a fekete hajú srác.

-         Én Nikki vagyok, ők pedig itt a barátnőim Ashley és Kristen. – mutatkozott be helyettünk is Nikki.

-         Várjatok. És Rpattz? – nézett körbe Kellan kérdőn, valaki után kajtatva.

-         Hívták telón. De, már itt is van. – válaszolta, mögénk pillantva Tom.

Ekkor mind a hárman megfordultunk...

És akkor ott abban a percben, a szívem a torkomban dobogott. A lélegzetem elállt. A gyomromban a pillangóim rekordgyorsasággal csapkodni kezdtek. A szemeimben pedig érzések sokasága kavarodott. A viszontlátás örömétől kezdve, a döbbenetig…

Sötétszőke haja most rövidebben ált, mint a legutóbbi találkozásunkkor. Az arcára emelve a tekintetemet, most még helyesebben nézett, ki mint az emlékeimben. Póló helyett, most egy rövid ujjú inget viselt, amit a nyakánál kigombolva viselt. S így alapos rálátást lehetett nyerni az enyhén szőrrel borított mellkasára. Ami csak még szívdöglesztőbbé tette őt. A gyönyörű szemeibe pillantva ugyan azt a döbbenetet láttam, mint amit az enyémben is láthatott ő.

Egyikünk sem szólalt meg, csak bámultuk a másikat. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, avagy mondanom. Hiszen éppenséggel azért vagyok itt, hogy ki űzzem őt a gondolataimból. De, hát ki a fene számított arra, hogy ő is itt lesz?

A szemkontaktusunkat egy test szakította meg, aki közénk állt.

-         Na, elég lesz már ebből a szemezésből! Miért nem ülünk inkább le? – szólalt meg Kel. – De előtte hadd mutassalak be titeket egymásnak. Rob ők itt Ashley, Nikky és…

-         Kristen. – ejtette ki a nevemet ő.

A hangjától, egy enyhe borzongás futott végig rajtam. Annyira lágy és bársonyos volt. Olyan régen hallottam már a hangját, hogy már el is felejtettem, hogy milyen hatással volt rám.

-         Honnan? – kérdezte döbbenten, Kellan kíváncsian.

-         Nem igaz, hogy nem ismertétek még fel. – nézett a barátaira értetlenül, miközben mellettem a lányok, lefagyva bámultak Robra.

Na, igen. Álmaik férfijával állnak majdnem szemtől – szemben. Ráadásul közeli testközelben.

-         Miért? Már, honnan kellett volna őt felismernünk? –értetlenkedett Tom.

-         Onnan, hogy ő az a lány, aki egy hónappal ezelőtt Barcelonában, győzelemre vitte az Angeles City leány csapatot. Ahogyan a Chelseai csapat ellen is. – magyarázta Rob.

A fiúk tekintete a meglepettségtől és a csodálattól tükröződött. Robra pillantottam, s dühös pillantásokat vetettem felé. De, persze közben pirosló arccal fordultam is vissza a fiúk felé, ugyanis Rob a féloldalas mosolyával rám kacsintott.

Miután a fiúk magukhoz tértek a hírektől, először gratulálni kezdtek s elismerő szavakkal dicsértek. Mint addig amíg Rob rájuk nem szólt. Amiért hálás pillantásokat küldtem felé. Majd helyet foglalva Ashley és Nikki mellett, érdekelt figyelemmel hallgattam a fiúk hülyeségeit, miközben az asztalunkon sorakozó italokat fogyasztottuk el. Időnként Robra pillantottam – aki velem szemben ült, Jackson mellett -. Olyankor néha a tekintetünk találkozott, és én akaratlanul is lesütöttem a szemem.

Mikor már jócskán az alkohol hatása alá kerültem, jobbnak láttam egy kicsit kiszelőztetni a fejemet.

-         Nik, ki engednél? – böktem meg barátnőmet, aki nagyban röhögött Kellan és Tom egyik viccén.

Nem szólt, csak rám nézett majd váll rándítva arrébb húzta magát, hogy én ki tudjak férni mellette.  Majd elindultam a part felé, aminek a szélén kezdtem el sétálni. Útközben a lábaimról levettem a szandált, amit a kezemben cipeltem tovább. Jó érzés volt újra, érezni a homokszemcséket, amelyek a talpamról hulltak le. Ahogyan a friss lágy szellő fúvása is, amely az arcomat csapta meg.

Egyszer csak séta közben arra lettem figyelmes, hogy a zene a hangfalakból halkan szólnak. Majd amikor körbe tekintettem észrevettem, hogy valamennyivel távolabbra kerültem a többiektől. Amit, egy cseppet sem bántam most. Letelepedve a homokba, a karjaimat egy kicsit hátrább csúsztattam magam mögött, amelyekre rátámaszkodtam.

Lehunyva tartottam a szemeimet, amikor is egy bársonyos kéz simított végig az egyik karomon. A szemeim ijedten nyílottak ki, de mikor megpillantottam az illetőt, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat. Nem mondott semmit sem, ahogyan én sem. Csak néztük egymást, miközben az ő ujjai még mindig a karomat simogatták. Amelyek egyre feljebb kúsztak. Fel a vállamig, és vissza. A testemen remegés futott át, amely egyáltalán nem hasonlított olyanra, mint amikor hideg van és fázom. Ez sokkal másabb volt. Amitől a torkomat, egy jól eső sóhaj hagyta el.

Nem tudom, hogy miért, de ezekből az érintésekből, még többet akartam. Azt sem tudtam, hogy honnan volt akkora bátorságom… hogy át véve az egyik lábamat rajta, az ölébe üljek.

Nem kicsit sikerült őt is úgy megdöbbentenem, ahogyan saját magamat. De nem igazán akartam most ezzel foglalkozni. Érezni akartam őt, az érintéseit, és megízlelni kívánatos ajkait. Amelyek csak is azt sugallták felém, hogy ízleljem meg őket.

Egyre közelebb kezdtem felé hajolni, ahogyan ő is felém. Egy végtelen másodpercig a tekintetünk egybe olvadt, aztán lehunytam a szemeimet, és az ajkaimmal megérintettem az övéit. Lágyan ízlelgettem méz édes ajkait, amit ő viszonzott is. Azt hittem, hogy én fogok irányítani. Azonban ő ezt teljesen másképp gondolta. Először vadul tépte ajkaimat, majd lassított heves csókján. A karjaimat a nyaka köré fontam, miközben ő a kezeit a derekam köré kulcsolta. S így dőltünk hanyatt, nem törődve a ránk tapadó homokszemcsékkel. Egy pár percnyi levegő vétel után, ajkaink újra egybe forrtak. Lágyan végig simított nyelvével előbb felső, majd alsó ajkaimon – ezzel bebocsájtást nyerve ajkaim közé. Nyelvével azonnal táncba hívta az enyémet.

Csókjaink közben, a derekamon lévő ujjai lágy simogatásba kezdtek, amitől szemérmetlenül felnyögtem.

Élveztem ajakaink forró – lágy játékát, ujjai selymes érintését, amelyekkel egyre lejjebb haladt a combjaim felé.

Azonban mielőtt tovább mehettünk volna, megszakítottam csókunkat és lefogtam kezeit. Kissé értetlenül nézett rám, de mielőtt szólásra nyithatta volna a száját, belé fojtottam a szót.

-         Ne itt… - csupán csak ennyit bírtam kinyögni.

Kívántam őt. Nem is kicsit. De nem akartam, hogy egy olyan helyen legyünk egymáséi, ahol bárki más fül és szemtanúja lenne annak, amit most éppen tenni készülünk.

Még egy ideig az arcomat fürkészte, majd hirtelen mind a kettőnket felállította. Némán bólintott egyet, s a kezeinket összekulcsolva húzott maga után.

Bennem azonban egy cseppnyi félsz sem volt. Amit vagy a túl sok alkohol mennyiségnek köszönhető, avagy annak az érzésnek amit Rob váltott ki belőlem. Még soha sem éreztem ilyet.

Egy hónapon keresztül csak is ő rá vágytam. Semmi másra.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy arra lettem figyelmes, Rob megállt. Egy nyaraló szerűséghez érkeztünk. Rob a farzsebébe nyúlt, ahonnan egy kulcsot húzott elő, amellyel perceken belül ki is nyitotta az előttünk álló ajtót.

Bár először szerettem volna egy kicsit körülnézni, de nem bántam meg, hogy mégse adódott rá most alkalmam. Ugyan is Rob ajkai hirtelen csaptak le az enyémekre. A karjaimat újra a nyaka köré fontam, az ő kezei pedig a derekamról a fenekemre simultak. Játékosan beleharaptam ajkaiba, mire a torkából egy mély morgás szakadt fel, és belemarkolt a fenekembe. Még jobban felkorbácsolva a vágyaimat. Hátrálni kezdett, velem együtt mind addig, amíg bele nem ütköztünk valamibe. Rob hirtelen hátra esett, de engem is húzott magával. Elszakadva ajkaitól, a torkomat hangos nevetés hagyta el, amihez nem sokkal később csatlakozott az ő dallamos nevetése is. Miután rájöttünk, hogy az egyik lent maradt ágyra estünk - amit még nem pakoltak el -, folytattuk heves csók csatánkat. Mind addig, amíg a levegőnk újra el nem fogyott, közben ott simogattuk egymást, ahol csak értük. Rob később áttért a nyakam kényeztetéséhez. Amit először apró csókokkal hintett be, majd gyengéden szívogatni kezdte ajkai helyét. Ezzel a tettével, ismételten újabb sóhajokat csalt ki. Észrevettem, hogy elmosolyodik majd folytatta tovább tettét. Ajkaival egyre lejjebb haladt, míg nem elérte a dekoltázsomat.
Nem bírtam tovább, így fordítottam testhelyzetünkön. És most én voltam felül ő pedig alul.

Az egyik kezemmel beletúrtam hajába, és magamhoz húztam fejét, csak hogy ajkaimat az övére tapaszthassam.  Majd a kezeimet a mellkasára csúsztattam, és igyekeztem minél gyorsabban megszabadítani őt az ingjétől. Ami után, végig simítottam a mostanra már szabadon hagyott meztelen mellkasán. Érintéseim nyomán, éreztem amint teste megremegett. Ami révén megszakította csókunkat.

Gyönyörű szürkéskék szemeit, az enyémekbe fúrta mikor is megszólalt.

-         Semmi olyat nem akarok tenni, amit… - kezdett bele akadozva – amit te nem akarsz. –fejezte be mondatát.

Nem sok kellett ahhoz, hogy el ne bőgjem magam előbbi mondatán. De, még is sikerült valahogy visszatartanom a könnyeimet. Hiszen ha most elbőgöm magam, akkor az biztosan hülyén jött volna ki.

De hát istenem. Ki nem lágyulna el egy ilyen mondat után, egy olyan pasitól aki… aki iránt minden egyes porcikám áhítozik?

Válasz helyet, megcsókoltam. Amit ő mohón viszonzott is. Miközben egymás ajkait faltuk, éreztem amint újra végig simít a combjaimon. Meg nem szakítva a csókunkat, újra maga alá fordított. A ruhámat pedig lassan kezdte el felfele tűrni. Amitől miután megszabadított, a tekintetével végig pásztázta testem mind egyes pontját. S miközben apró csókokkal borította be a testem minden egyes szegletét, az ujjait a tangám vonalához simította, amit lassú mozdulatokkal húzott le rólam. Ujjaival végig simított nőiességemen. Egy szenvedélyes csók erejéig ajkaimra, majd a melleimre hajolt, s közben az egyik ujját megéreztem magamban. Az élvezettől, amit ő nyújtott nekem egymás után, a ház annak zugát ahol éppen most vagyunk, az én hangos sikolyaim és az ő férfias morgásai lengték körbe.

Az ujjait később a nyelve örült játékával sodort egy újabb kielégülésre. Amit igyekeztem minél hamarabb visszaadni. A nadrágja széléhez érve, először az övét kezdtem el bontogatni. Majd amikor rájött, hogy mit szeretnék egy pillanatra leemelkedett rólam, és ő saját maga szabadult meg a fölösleges anyagoktól. Most rajtam volt a sor, hogy végig futtassam a tekintetemet rajta. A látvány miatt egy hatalmasat kényszerültem nyelni. A reakcióm láttán, visszahajolt fölém, és egy széles vigyort villantott rám. Ami egyből az arcára is fagyott amikor, az ujjaim közé vettem a már ágaskodó férfiasságát. Ahogyan ő tette velem, én is ugyanúgy kínzó lassúsággal kényeztettem. Abba nem hagyva ujjaim tevénykedését, ismét fordítottam magunkon. Egy apró csókot nyomtam ajkaira, majd végig hintve izmos felsőtestét – apró csókokkal – haladtam egyre lejjebb. Mindaddig, amíg a férfiasságához el nem értem. Amit az ajkaimmal kezdtem el tovább kényeztetni. Felpillantva, láttam amint Rob az ágy háttámlájába kapaszkodik, miközben torkát egyre mélyebb és hangosabb sóhajok hagyták el.

Tudtam, hogy már nem sok hiányzik ahhoz, hogy őt is elérje az első orgazmus így gyorsabb tempóra kezdtem. Azonban ő, egy hirtelen mozdulattal maga alá terített. A kezeimet a fejem fölé emelte. Vad; izzó és egyben vággyal teli csillogással nézett a szemimbe. Amelyekbe sikerült is elvesznem. Majd egy vad – szenvedélyes csókot lehelt ajkaimra, miközben belém hatolt. Az érzéstől egyszerre nyögtünk fel. De tovább ostromolva egymás ajkait, Rob lassan kezdett el bennem mozogni. Amit nem sokkal később, átváltott gyorsabb tempóra. Eközben a lábaimat a dereka köré csavartam, még közelebb érezve őt magamhoz.

Nem sokkal később, mind a ketten egyszerre értük el az édes megsemmisülést. Pár perces szusszanás után, Rob kicsusszant belőlem. A kezeit a derekam köré csavarva, húzott a mellkasára, majd valahonnan az ágy mellől egy plédet terített ránk.

Miközben egymás ujjaival játszadoztunk, lassan a szemeim leragadni készültek. Mielőtt lehunytam a szemeimet, egy csókot leheltem Rob mellkasára, majd hagytam, hogy magával ragadjon az álmok világa…

to be continued...

Extrák:

Ashley ruhája

Nikki ruhája

Kristen ruhája/szandálja/táskája/karperece/fülbevalója/és "lánca"

Story 6

1. rész

(Kristen)

A lelátón ülök, mind a kedvenc csapataik nevét sikongassák. Ezzel is ösztönözve őket a győzelemre. Arra a győzelemre, amelyre mindenki vágyik.

A szurkolók, ha a kedvencük van, fölényben-örömükben tombolnak. De, ha épp vesztő félben van, akkor természetesen szitkozódnak. De, éppen ez a játék menetele, hogy egyszer nyerő félben vagyunk, egyszer pedig épp vesztésre álljunk. Nem lehet mindig győzni. Csak akkor, ha te magad is elhiszed, hogy képes vagy rá. Meg tudod csinálni. S ha te saját magad ezt elhiszed, akkor sikerülni fog.

Előttem a labda, amit szélsebesen vezetek végig a pályán. Miközben a tekintetemet egy percre se veszem le a labdáról, mégis tudom, és érzem, hogy körbe fogtak.  Általában ilyenkor, mindig az ellenfélhez kerül a labda. De, ha jól összpontosítasz, s ha ügyesen cselezel, akkor simán ki tudsz szabadulni a fogságból.

Egy picit előrébb gurítottam a labdát, majd hátra és egy éles kanyart véve elslisszoltam az ellenfeleim mellett. Ha akartam volna, simán felnevethettem volna, amiért sikerült becsapnom őket. Ez az egyik taktikám, amelyet csak akkor vetek be, ha igazán szorul a kötél a nyakunkon. Elhitetem velük, hogy kétségbeestem. S majd mielőtt elhappolhatták volna tőlem a labdát, akkor egy ügyes csellel arra az oldalra rúgom, amerről elhaladni készülök mellettük.

Futok, ahogyan csak tudok. Miközben még mindig nálam a labda. A tizenhatos vonalhoz érve, újra akadályokba ütköztem. Először balra, utána jobbra, majd hátra pillantok. A szemeimmel az épp megfelelő embert kutatom, akinek passzolni tudnék. Majd megpillantva a tizenkettes számú csapat társamat, akit nem fog senki sem, lepasszoltam a labdát. Amíg a labda szélsebesen száguld felé, magamban az égiekhez fohászkodom, hogy sikerüljön még egy gólt belőnünk.

Senki másra nem figyeltem jelen pillanatban, csak is a tizenkettes számú játékosra. Aki elé, amint odaért a labda, meglendítette a bal lábát, amivel egy kissé erőteljes rúgást vitt véghez.

A játékot vezető egyik bíró a sípjába fújt, amikor a labda a hálóba ért.

A csapat társaim egy emberként szaladtak, a gólt szerzőhöz. Csak én nem. Természetesen büszke voltam rá, és örültem is a gólnak. De, soha nem szerettem előre inni a medve bőrére. A kijelző táblára pillantva, az állás 2:2 arányt mutatott. A játékvezető három perces hosszabbítást, bírált. Újra felálltunk a közép pályánál, majd amikor a síp újra megszólalt a másik csapat a mi kapunkat vették célba. Amit én, csatárként nem engedhettem meg. A játékos felé futottam, akinek az arcán az ijedtséget véltem felfedezni. Tudtam, hogy mi fog következni. Oldalra pillantott, a labdát abba az irányba fordította amerre tekintett, s passzoláshoz készülődött. Azonban én gyorsabb voltam, így el tudtam venni tőle a labdát.

Gyorsabb voltam, mint bárki más a csapatban. Amit, amikor csak tudtunk, ki is használtuk.

Újra a tizenhatoshoz közeledtem, miközben a másodpercek hihetetlen gyorsasággal repültek. Meglendítve a lábamat, csak is a kapura összpontosítottam. Már majdnem belerúghattam volna a labdába, amikor a másik csapatból az egyik játékos, egy becsúszással akarta elvenni tőlem a labdát. Azonban a labda helyett, az én lábamba rúgott bele.

Felszisszentem az éles fájdalomtól. S akárhogyan próbáltam magam megtartani nem tudtam. Éreztem amint térdre rogyva, csusszannók végig a frissen nyírt pázsiton. Ez a mozdulat még jobban fájt.

Láttam amint a társaim felém közelednek, ahogyan a játékvezető is. Megpróbáltam feltápászkodni, de a bokámba annyira erős fájdalom nyílalt, hogy nem tudtam megmozdulni.

Majd lassan egy orvos is elő került. Aki egy bokaficamot és egy horzsolást vélt fedezni a bal lábamon.

-         Sajnálom, de ön nem folytathatja a meccset tovább. –közölte az orvos.

-         Hah, azt már nem. Nem fog engem, egy holmi ficam csak úgy megállítani. Ha törik, ha szakad, de én befejezem azt, amit elkezdtem! – feleltem, határozottan.

Minden erőmet összeszedve, álltam talpra.

Mivel látták a szememben a határozottságomat, így az orvos egyedül sétált le a pályáról. Én pedig a bíróval az oldalamon, sántikáltam a tizenegyes vonalhoz.

Ahol egy pillanatra lehunytam a szemeimet, s igyekeztem minden hangot kizárni a fejemből. S csak is a kapura összpontosítottam, újra.

Tudtam, hogy ez a meccs mindannyiunk számára sorsdöntő játék.

Be kell lőnöm! – utasítottam magamat.

Egy kicsit hátrább léptem. Majd miután felharsant a síp hangja, neki futásból lőttem a labdát a kapura.

Amely a háló felé közeledett.

Szinte érezni lehetett a feszültséget, a pályán belül s kívül is egyaránt. Oly hosszúnak és, idegfeszítőnek tűnt ez a pillanat.

Egy meg könnyebbült sóhaj hagyta el a torkomat, amikor a labda a hálóban élt célt. A lábaim feladták a küzdelmet, s térdre rogytam. Hallottam amint kihirdették a győzelmünket. Hallottam a csapattársaim, és a nekünk szurkoló közönség hangos üdv rivalgását, ami boldog mosolyt csalt az arcomra.

-         Meg csináltam apa! Ismét sikerült győzelmet aratnunk! – suttogtam halkan.

Majd éreztem, az első sós könnycseppeket végig folyni az arcomon. Egyben határtalan örömet éreztem a szívemben, az újabb győzelmünk miatt. Egyben pedig, szomorúságot – és fájdalmat, amiért apa már nem lehetett itt velem. De, tudtam, hogy odafentről mindent látott. S, hogy büszke rám. Mindig is az volt. Ami mindennél sokall többet jelentett, és számított nekem...

***

Már két nap telt el a meccsünk óta, de még most is mindenki a győzelmünkről beszél. Na, igen, a Barcelonai leánycsapatot még eddig soha senkinek sem sikerült legyőznie. De, jöttünk mi. Akiknek pedig sikerült megverni őket.

Másik számra kapcsolva a lejátszómat, folytattam tovább a futást Barcelona egyik gyönyörű parkjában. Igaz már a bajnokságnak két napja véget ért, de pihenésképpen vasárnapig itt maradhattunk. Bár a bokám még fáj egy kicsit, de a futás a lételemem maradt.

Lassan a kilenc órához közeledett az időt, amikor úgy döntöttem, hogy visszamegyek a szállodába. Amikor is egy aranyos kis fiú szaladt belém. Azonban mielőtt eleshetett volna, a két karommal érte nyúltam.

-         Szia, te kis szélvész bajnok. – mosolyogtam rá, mire a hatalmas nagy csoki barna szemeit rám emelte.

-         Szia. – köszönt vissza.

-         Hol vannak a szüleid? – kérdeztem meg, miközben felemeltem őt. S ő eközben szorosan kapaszkodott a nyakamba.

-         Papa – papa! – mutatott az egyik irányba. Amely egy kávézó volt.

-         Ott bent van az apukád? –kérdeztem, mire még mindig arra mutatott. – Akkor visszaviszlek hozzá. –mondtam, majd a kávézó felé vettem az irányt.

Belépve a kávézóba, az ölemben lévő kisfiú újra megszólalt.

-         Papa – papa. – kiabálta, mire az egyik pubból egy magas, sötét szőke rövid hajú férfi közeledett felénk.

A lélegzetem elállt, amint végig futtattam rajta a tekintetem. Igazi sportos testalkata volt. És a mellkasán feszülő, rövid ujjú – fehér póló, igencsak kiegyensúlyozta az izmait. Ajkait mosolyra húzta, amely miatt a szívverésem kihagyott egy – két ütemet. Még életemben nem láttam ilyen szívdöglesztő mosolyt.

-         Ejnye – ejnye. Már megint becsajoztál, picur?! – nézett a gyermekre, hitetlenül, aki felé nyújtózkodott. – Bocsánat. S köszönöm, hogy visszahoztad őt. – nézett a szemeimbe, hálásan.

-         Nin… nincs mit… megköszönnöd. – mondtam dadogva, miközben éreztem amint az arcomat ellepi a pír. Próbáltam szabadulni a tekintetétől, de sehogy sem tudtam. Teljesen magába szippantott.

-         De – de, van. Hiszen, visszahoztad őt. Hagy hívjalak meg egy reggelire. – nézett rám, kérőn.

-         Köszönöm. De, erre semmi szükség. – mondtam halkan, miután sikerült elszakítanom a szemeimet az ő gyönyörű szürkés - kék tekintetétől.

-         Akkor legalább egy kávét igyál meg velünk. Kérlek… - kérlelt újból.

Aj… ezek a szemek.

-         Nah, jó. – adtam be a derekam, pár perc fáziskéséssel.

Majd helyet foglaltam az ismeretlen férfi asztalánál, pontban vele szemben. Miközben a rendelésünket adta le, addig én azon filóztam magamban, hogy honnan ilyen ismerős ő nekem. Pontosabban az óta tűnt ismerősnek valahonnan, amikor leültem.

Csak tudnám, hogy honnan!

-         Aj, de udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. – csapott a fejére. – Robert Pattinson, ő pedig itt, Cristiano. – mutatkozott be ö maga, és egyben a kisfiát is bemutatta.

-         Csak nem a híres, rongy lábú focistához van szerencsém? –kérdeztem vissza hirtelen, amikor már eszembe jutott, hogy honnan is volt nekem ilyen ismerős az arca.

A csapat társaim, mind odáig vannak érte. S ráadásul, az arcképe pedig óriás plakátként szerepel az öltözőnk egyik falán.

-         De… - mondta, miközben elhúzta a száját. Áh, csak nem utálja, ha valahol felismerik? –ezt inkább magamtól kérdeztem, mint sem tőle.

-         Öm, én pedig Kristen. Kristen Stewart. – mutatkoztam be én is.

-         Várj, nem te voltál az a lány, aki győzelemre vezette az Angeles City női csapatát, két nappal ezelőtt, Barcelona ellen? – kérdezte, döbbenten.

-         De, igen. Én voltam az. –feleltem egy kínos mosoly kíséretében.

-         Minden elismerésem a tiéd. Az a fajta elszántság, amit nálad láttam a játék elejétől kezdve a végéig, teljesen lenyűgözött. – mondta, elismerően.

Ami, igazán jól esett. Pláne, meg egy olyan nagy profi, és híres játékostól, mint amilyen ő.

Ezután egy pincérnő, kihozta a kávénkat és, a kis Chrisnek-nek az össze turmix - olt, gyümölcs kelyhet. Amit az apukája segítségével fogyasztott el. Az elém táruló jelenet, mosolyt csalt az arcomra. Elbűvölő, ahogyan bánik a kisfiával. Látszik, hogy nagyon szereti őt.

-         És, az anyukája? –tettem fel a kérdést, kíváncsian.

-         Ő, most New York-ban van. Modell, és hát… hogy is mondjam. Azaz élete. –komorult el az arca.

-         Óh, sajnálom. –hajtottam le a fejem.

Gratulálok Kris. Sikerült, elrontanod egy kedves, aranyos és nem mellesleg észvesztő pasinak a kedvét. De, hát mégis honnan tudhattam volna, hogy ez a téma őt rosszul érinti?

-         Semmi baj. – mosolygott rám újra. – Meddig tartózkodsz itt Barcelonában? –kérdezte, témát váltva.

-         Csak vasárnapig. Azután pedig irány London, a Chelsea ellen. –válaszoltam grimaszolva.

-         Aha. Chelsea… nos, az biztos, hogy a Londoni csapatok igen erős játékosok. –bólintott, egyetértően.

S mivel, egyikünk sem igazán szeretett volna a fociról tovább beszélni, így másról kezdtünk el beszélgetni. Na, igen. Két focista egymással szemben ülnek, akiknek az életük a foci. De mégsem szeretnek róla beszélni. Ez egy kicsit vicces.

Egymást bombáztuk a kérdéseinkkel, mint pl.: a kedvenc filmről/filmekről, kedvenc zenékről – énekesről – színészekről, együttesekről. Kedvenc ételről, italról, és amit ki nem hagyhattunk, az édességről. Kedvenc városról, avagy országról, színekről. Kedvenc hobbitöltéseinkről. És, még ezekhez hasonló kérdések is szóba kerültek.

Majd, mikor rá pillantottam az órájára, ami lassan fél tizenkettőt mutatott, kénytelen voltam elbúcsúzni tőle és a tündéri kisfiától. Aki egyszerűen imádni való.

-         Örültem, hogy személyesen is megismerhettelek Kristen. – állt fel, hogy egy búcsúölelésben részesítsen. Amikor magához ölelt, mélyen beszippantottam az illatát. Amelyet, igyekeztem mélyen elraktározni magamban, ahogyan a szívdöglesztő mosolyát is. Emlékül.

-         Én is örültem, hogy találkozhattam veled, és a kicsi Chrissel. –akinek az arcára, egy apró puszit leheltem, miközben megfogtam egy pillanatra az aprócska ujjait. Ő csak angyalian felkacagott, amit nem tudtam nem meg mosolyogni.

-         Sok szerencsét, a Londoni mérkőzésen… Remélem, még találkozunk. –mondta, remény teljesen a szemeimbe nézve.

-         Én is remélem, hogy igen. Köszönöm. Nektek is sok szerencsét, a Barcelona –iak ellen. – mondtam, majd hátat fordítva neki, távoztam a kávézóból.

Miközben az ajtó felé lépkedtem, éreztem a hátamat fürkésző pillantást. Mielőtt azonban kiléphettem volna az ajtón, még egy pillanatra hátra fordultam. S majd amikor észrevettem, hogy még mindig engem néz. Mosolyogva, intettem nekik egyet. Amit ők viszonoztak.

Az arcomon lévő boldog mosollyal tértem vissza a szállodába. A csajokat természetesen nagyon is érdekelte, a mosolyom okát. Hiszen, apa halála után, csak ritkán láttak engem mosolyogni.

Mivel tudtam, hogy addig úgy sem fognak leakadni rólam, amíg el nem mesélem nekik az öröm mivoltát, így ebéd közben beavattam őket a történtekbe.

Természetesen, amikor megtudták, hogy kivel találkoztam, s hogy kivel ültem egy asztalnál és bájcsevegtem egy kávézóban, a szálloda éttermi részlege a mi asztalunktól volt hangos. A lányok, örömujjongásaiktól.

Visszatérve a szobáinkba, a hatalmas ágyra huppanva a délelőtt történtek körül forogtak a gondolataim.

Nem tudom, hogy miért. De a mai nap folyamán teljesen máshogy gondoltam rá, mint ezelőtt bármikor. Na, mert ezelőtt nem is ismertem őt igazán, csak a médián keresztül. Amelyek vagy igazat mondanak, vagy sem.

Teljesen más lett a róla megalkotott képem. A mai napig, azt hittem róla, hogy egy nagyképű, magától elszálló focista. Azonban, ez a kép mindössze csak egy tévhit volt.

Ő más. Egy felelősség teljes, apa. Aki imádja a fiát, ahogyan azt, amit csinál. Kedves, humoros. És nem mellesleg nagyon is szimpatikus ember. Akit ha valaki, személyesen is meg ismer, ugyan olyan pozitívan fog csalódni, mint ahogyan én is. Már ha esetleg, valakinek nem lenne szimpatikus ő.

De, senkit sem lehet azért hibáztatni, ha esetleg nem kedvelné őt vagy hozzá hasonlókat. Mert mindenkinek megvan a saját véleménye, amit ha akar – akár meg is változtathat. De, ha nem akkor nem.

Éreztem amint a szemeim lassan leragadni készülődnek. S éppen ezért, előtte vettem egy gyors zuhanyt. Ami után, újra az ágyra feküdve, bújtam be a takaró alá. Majd Rob gyönyörű szürkéskék szemeinek és a féloldalas mosolyának az emlékére gondolva, nyomott el az álom…

to be continued...

Story 5

"Nem számít, milyen ellenségesnek tűnik a világ, egy szerető család a biztonság, a védelem és a gondoskodás fészke marad."

Egy lány, aki szeretetre vágyik

      Mindössze csak másfél év telt el azóta, hogy a Cullen család a Szent Anna árvaház ajtaján belépett. De, mintha csak tegnap lett volna.

    *Borús napra ébredtem az árvaház falai között, ahol lassan már két éve vagyok bezárva. Míg minden más gyerek, vidáman ugrándozott ki az ágyából, addig én továbbra is csak, úgy járkáltam és mozogtam, mint egy bábu. A tekintetemből, és a szívemből már rég kihunyt az a fajta boldog csillogás, mint amit a többi gyerek szemeiben látni lehet.

Magamban zárkóztam, mert csak így tudtam megvédeni azokat a személyeket, akiket ne talán tán később elveszíthetnék. 

Néha – néha irigykedve figyeltem a többieket, akiket örökbe fogadtak.

Ó, hogy hányszor kívántam én is azt, hogy engem is örökbe fogadjanak. Mindegy volt, ha gazdagok, ha szegények. Nem érdekelt, csak az, hogy szeressenek, úgy mintha a saját gyermekük lennék…

Elvégezve a reggeli teendőinket, és rendbe téve az ágyainkat, párban sorakozva álltunk fel az ajtó előtt. Az én párom, Camilla Clarkson volt. Hosszú szőke hajával, tengerkék szemeivel és karcsú alakjával, egy pár év múlva akár modellnek is beállhatna. A többiektől eltérően, ő soha sem adta fel azt, hogy ne próbálkozzon szóra bírni. Akármit csinált, mindig elmesélte nekem. Ha egy olyan könyvet olvasott el, ami nagyon tetszett neki, azt nekem adta, hátha kedvet kapok hozzá.

Ha egy – egy adakozó család, avagy kimagasló rangú személy meglátogatta az árvaházunkat, és játékokkal – ruhákkal, avagy használatos tárgyakkal ajándékozott meg minket, Camilla a kapott ajándékait elsősorban mindig nekem mutatta meg.

Ugyan ez volt a mai napon is. Új adakozó család látogatott meg minket, de különös figyelmet rájuk se fordítottam, csak úgy, mint a többiekre.

Így hát, ahogyan eddig minden alkalommal, a tanuló szoba leghátsó ablakánál foglaltam helyett, a kis sámlin. Felhúzva a térdeimet, a tekintetemmel az udvart, majd a szürke felhőkkel borított égboltot tüntettem ki figyelemmel.  Közben, a gondolataim újra a baleset körül forogtak. Akárhogyan próbáltam ki törölni az emlékezetemből annak az estének az emlékét, sehogy sem sikerült.

Mindenki más, úgy tudja és hiszi, hogy egy véletlen autóbaleset volt az egész. Azonban én tudtam az igazságot. Nem a véletlen műve volt az egész, hanem azért a szörnyetegé.

A szemeim viszkettek, azonban egyetlen egy árva könnycsepp se csordult ki. Sírni akartam, hogy legalább a szívemben lakozó fájdalmat ki tudjam adni, de mégse tudtam. Nem voltak már könnyeim.

Miközben még mindig az ablakon át tekintettem ki, hangokat hallottam meg, nem messze tőlem. Tudtam, hogy a hangok az ajtó irányából érkeznek.

-         Őt, hogy hívják? –hallottam, meg egy gyönyörűen dallamos női hangot.

Hasonlított, édesanyám hangjához. De mégsem az övé volt, ezt tudtam nagyon is jól.

-         Ő, Bella. –válaszolt a kérdésére, Anna nővér, kiről a nevét kapta ez az, árvaház.

-         Miért van itt? –csendült fel újra az a hang.

-         Mindössze csupán csak tizennégy éves volt szegény, amikor a szüleivel autóbalesetet szenvedett. Amit egyedül csak ő élt túl. Mivel nem voltak más élő rokonai, így ide került. A szülei halála nagyon megviselték szegényt, ugyanis nem barátkozik senkivel sem, és ami a legszomorúbb az… az, hogy az óta a tragédia óta, nem akar megszólalni. –mesélte el röviden a nővér, a történetemet.

-         Szegénykém. Még elképzelni is szörnyű, hogy milyen lehet neki. –szólalt meg, egy másik női hang.

Ki inkább fiatalosabbnak tűnt.

-         Igen az, kedvesem. –helyeselt a nővér.

Majd hallottam amint tovább folytatják az útjukat.

Még hogy elképzelni szörnyű? Hát, még akkor átélni, milyen érzés volt?!  - gondoltam magamban. Amikor, egy finom és kellemes illat csapta meg az orrom.

Oldalra fordítva a fejemet, a világ leggyönyörűbb két szempárjával találtam szembe magam. Aranybarna szemei, elbűvöltek. – Hogy lehet valakinek ennyire… ennyire gyönyörű szemei? –kérdeztem magamtól. Miközben a tekintetemet végig futtattam az arcán.  Ami így közelről olyan volt, mint a márvány. Bronzvörös hajtincsei pedig, szanaszét meredezett a fején.

Szabadulni akartam ezektől a meg igéző tekintetektől, de nem tudtam. Nem ment.

-         Edward, hát itt vagy. –lépett be, az ajtón egy húszas éveiben járó méz szőke hajú, fiú.

Akinek az arcára pillantva, olyan érzésem volt, mint aki telis – teli lenne fájdalommal.

-         Igen itt. –válaszolta rá a fiú.

Kinek a hangjától a hátam megborzongott. Edward. Milyen régies ez a név. De, illik is hozzá. Nem is tudnék, más nevet illeszteni hozzá, mert egyik sem cseng olyan jól, mint az Edward.

-         Esme, szeretné kikérni a te véleményedet is. –csupán csak ennyit mondott, a szőke hajú fiú.

Mire az Edward nevezetű srác, bólintott egyet, majd egy féloldalas mosolyt villantva rám, sétált ki az ajtón.

Edward távozása után, valami különös érzés fogott el. De, hogy mi is ez az érzés, nem tudom. Nem tudtam rá válaszolni.

Eddig soha senkinek a pillantása nem ejtett, ennyire rabul, mint az övé. Bizonyára, létezik az életében egy olyan lány, akit szeret. Hiszen kétségtelen, hogy neki nincs barátnője.

De mégis miért foglalkoztat engem ez a dolog? Nem is ismerem, s több valószínű, hogy soha többet nem is fogom őt látni.

A tudat, hogy valóban soha többet nem fogom látni, azokat a gyönyörű aranybarna szemeket, elszomorkodtatott.

-         Bella, Bella! – legyezgetett egy kéz előttem.

A kéz tulajdonosa felé fordulva, Camillát láttam magam előtt.

-         Már egy félórája, hogy itt szólongatlak téged. De te meg se moccantál. Még pislogni is vagy csak kétszer pislogtál. Már kezdtem megijedni. – szólt rám aggódóan.

Rosszul éreztem magam, amiért megijesztettem azt a személyt, aki annak ellenére, hogy nem kértem belőle, mégis sokat segített nekem. Még, ha ezt ő nem is tudja.

Lehajtottam a fejemet, majd utána újra rá emeltem a tekintetemet. Így tudattam vele, hogy sajnálom, amiért nem figyeltem rá.

-         Nem tudom, hogy tudod –e… avagy lehetséges, hogy majd még csak ez után, szólnak majd neked. De, mivel véletlenül meghallottam őket amint erről beszélnek. Minden féleképpen előbb akartam szólni neked. – egy pár percig abba hagyta a mondandóját, majd újra folytatta. – Az a család, aki ma jöttek hozzánk, Anna nővérrel arról tárgyaltak, hogy téged szeretnének örökbe fogadni… Tudom, és érzem, hogy neked ott jobb helyed lesz. Hiányozni fogsz nekem Bells. –fejezte be, majd megölelt.

Most először, viszonoztam az ölelését.

Miután, újra magam maradtam, a gondolataimban Camilla előbb mondottai jutottak az eszembe.

Valóban engem akarnak örökbe fogadni? De mégis miért? Mi okból?

A válaszokat azonban nem értettem, pontosabban nem találtam. 

De, mégis valami földöntúli érzés kerített hatalmába, amikor magamban azt a szót ízlelgettem, hogy lesz egy új családom. Akik majd szeretnek, és akiket majd én is szeretni fogok…

…pár órával később…

Amit Camilla, hallott és mondott az mind igaz volt. A Cullen család – mind megtudhattam -, valóban engem fogadtak örökbe.

Az a nő, akinek a hangját hallottam meg, mint kiderült Esme-nek hívják. Kinek, világos barna haja a válláig ért. Arca szív alakú volt pont, mint anyáé. A férjét Carlisle-nak, aki orvos egy Forks nevű kisvárosba. Ő és a férje, a mai napig hét gyermek fogadott szülei voltak, azonban mától már az enyém is.

Anna nővér, nem sokkal azután hogy Camilla-val beszéltem, behívatott az irodájába. Ahol bemutatott a Cullen család tagjainak. A méz szőke hajú fiúról, mint kiderült, Jasper-nek hívják, akinek van egy iker testvére, Rosalie. Akinek a haja, göndör szintén méz szőke. Alakja, sok modelleket megszégyenítően tökéletes volt. Már ha lehet valakinek az alakjára ilyet mondani.

Mellette, egy nagydarab – mackószerű, magas fekete hajú fiú állt. Akinek, az arcán és a tekintetén látszott a gyermeki csibészség.

-         Emmett vagyok, s rám mindig számíthatsz húgi. –lépett közelebb hozzám, majd mielőtt észbe kaphattam volna a karjaiba kapott.

-         Emmett ne… - szóltak rá a többiek. Mire azonnal a lábaimra állított, s bocsánatkérő tekintettel nézett rám.

Azonban nem tudom, hogy mi vezérelt rá, de közelebb léptem hozzá, és most én öleltem meg őt. Éreztem a testtartásán, a döbbenetet. De az helyet, hogy ellökött volna magától, visszaölelt. Éreztem, hogy mellette és a családja mellett biztonságban lehetek.

Ha tudtam volna sírni, akkor biztosan elsírtam volna magam. Csupán már azért az egy mondatért, amit hozzám intézet. A húgának hívott.

Mindig is szerettem volna egy nagy testvért. Aki védelmezően óvja körém a karjait, s akármi gondom – bajom akadt volna, rá mindig számíthattam volna.

De, végre most itt van rá az esély arra, hogy legyen egy bátyám.

Kibújva az öleléséből, egy alacsony termetű – rövid fekete hajú, lány állt elém. Aki ugyan, kicsit bátortalanul, de tett még egy lépést felém.

Tudtam, hogy meg szeretne ölelni, így bólintva jeleztem neki, a beleegyezésemet.

-         Nem mellesleg, Alice-nek hívnak. –mondta, mosolyogva.

Miután elengedtük egymást, a tekintetemet Alice háta mögé emeltem. Valami megmagyarázatlan módon, a szívem nagyot dobbant, amikor újra megpillantottam őt. Nem hittem volna, hogy még láthatom újra két gyönyörű szemét. Amikor észrevette, hogy őt figyelem, ugyanazt a féloldalas mosolyt villantotta rám, mint amit ott a tanuló szobában, távozásakor. Nem tudtam, nem viszonozni a mosolyt.

Saját magam is megdöbbentem a viselkedésemen. Az egyik percben, még ölelkezem az „új” családom tagjaival, a másik percben pedig már mosolygok is.

Amit, hosszú évek óta nem tettem…

Alice, Rosalie és Camilla segítségével, az összes olyan dolgaimat, amik kis korom óta velem voltak, és amit az itt töltött időm alatt kaptam, összepakoltam. Majd miután Anna nővér közölte, a többiekkel, hogy én elhagyom az árvaházat, egy utolsó búcsúölelést a nővéreknek, és Camillának megengedve, fogtam meg Alice felém nyújtó kezét, és együtt távoztunk az ajtón át…*

Amikor Camilla arcán, a könnycseppeket láttam lefolyni, a szívem egy része összeszorult. Ha nem is szóban, de egy búcsúlevélben, köszönetet mondtam neki mind azért, amit tőle kaptam. S, hogy nagyon fog hiányozni nekem.

Ami igaz is.  Hiányzik, azaz ezer wattos mosolya, a folytonos csacsogása, és az újabb elolvasott könyvekről való kritikái.

Esme, mára olyan mintha az édesanyám lenne. Ahogyan Carlisle, mintha az apám lenne. Mindannyian nagyon kedvesen és szeretetre méltóan bánnak velem, pont úgy amilyenre mindig is vágytam.

Fél év után, amikor megkezdődött a tanítás, a többiekkel együtt kezdtem el én is az iskolát. S mivel, Edwarddal egy idősek voltunk, így egy osztályba jártunk. Aminek csak is örülni tudtam, mert legalább volt egy személy, akit „ismerek”.

Mindenegyes együtt tanulásnál, egyre közelebb éreztem őt magamhoz. Mellette, nyugodtnak és boldognak éreztem magam. Míg Emmettre és Jasperre, bátyként tekintettem, addig Edwardra máshogy. Eleinte, nem értettem, hogy miért. De, ahogyan egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és látva a többieket, már tudtam, hogy miért.

Beleszerettem, menthetetlenül.

Tudom, hogy nem szabadna így éreznem iránta, de úgy, mint Emmettre és Jas-ra, nem tudok tekinteni.

Minden éjszaka róla álmodom. Egy virágos rét közepén fekszünk, egymást ölelve, és szerelmes pillantásokkal övezzük egymást.

Szinte, mindig csak ugyanezt álmodom.

Valami megoldást kéne arra találnom, hogy miként tudnám kiverni a fejemből Edwardot! –gondoltam, miközben lefele tartottam a lépcsőn, amikor is olyasmit hallottam meg, amit talán nem kellett volna.

-         Esmevel, azon gondolkoztunk, hogy… hogy épp itt lenne az ideje annak… hogy elmondjuk Bellának az igazat. –ismertem fel Carlisle hangját.

-         És, mi van, ha ki fog akadni azon, amik mi vagyunk? Mi lesz akkor, ha úgy dönt, hogy nem kér többet belőlünk? –kérdezte meg, Emmett tanácstalansággal a hangjában.

Vajon mi lehet az a dolog, amit titkoltak eddig előlem?

-         Nem tudjuk fiam. De nem titkolhatjuk el előle tovább azt, hogy vámpírok vagyunk. Előbb – vagy utóbb úgyis feltűnne neki, hogy nem változunk. – válaszolta Esme.

Hogy mi? Nem! Nem, nem lehet. Ők nem lehetnek azok.

Ekkor beléptem be a nappaliba, ahol tizennégy döbbent, és aggódó szempár emelte rám a tekintetét.

-         Bella? –kérdezték egyszerre.

A tekintetemet végig futattam mindannyiukon, hátha kiderül, hogy ez az egész csak egy vicc volt. Azonban egyikük sem nevetett. Hanem, félő és aggódó tekintettel néztek rám.

Alig tudtam felfogni, vagyis még igazán nem is tudtam elhinni azt, amit az előbb hallottam

Nem érdekelt, hogy ők azok, akiket ezelőtt párperce még, az igazi családomnak tekintettem.

Hátat fordítva nekik, szaladtam ki a házból egyenesen be az erdőbe.

Nem törődtem azzal, hogy az egész testemet horzsolások fedik. És, hogy a rajtam lévő ruha, itt – ott, el is szakadt.

Majd amikor egy kis tisztásra értem, ami pontosan hasonlított arra a helyre, mint amit az álmomban láttam, megálltam. Térdre rogyva, éreztem amint a könnyeim valami csoda folytán leperegnek az arcomról.

Képtelen voltam, felfogni az előbb hallottakat.

Nem lehet az, hogy pont azok az emberek, akiket ennyire megszerettem, olyan szörnyek legyenek, mint az a férfi.

De, mégis miért titkolták el eddig előlem ezt?

*Talán, mert éppen ettől féltek?! Tartottak attól a reakciódtól, amit az előbb láttak tőled?! – szólalt meg egy hang a fejemben. – Akármi is ők, nem ugyanazok, mint az a férfi. Ha meg akarnának ölni, akkor már azt rég megtették volna.*

S, hogy ez mennyire is igaz. - Értettem egyet, a fejemben megszólaló hanggal. Ők eddig, még egyetlen egy alkalommal sem bántottak soha. Ők nem olyanok, mint az a szörnyeteg.

Bizonyára aggódhatnak már, az eltűnésem miatt. Így, arra mentem vissza amerről jöttem, mind addig, amíg meg nem láttam a Cullen házat. Összeszedve minden bátorságomat, gyors léptekkel tettem meg az utat, a bejáratig. Ahol, Edward kétségbeesett kiabálását hallottam meg.

-         Tudtam, hogy így fog rá reagálni. Mégis miért, nem tudtatok volna erről később is tárgyalni velünk, amikor ő nincs hallótávolságon belül?

-         Fiam…- Carlisle, próbálta őt lejjebb csillapítani, azonban Edward nem hagyta abba.

-         Nem, apa.  Ha, bármi baja is esik… én… én… azt nem fogom tudni elviselni. Mindannyian tudjátok nagyon jól, hogy mennyire szeretem őt. Hogy mennyire fontos nekem. De, ha elveszítem őt… én, abba belehalok.

Tehát akkor ezek szerint, ő is ugyanúgy érez irántam. Szeret, s nem csak úgy, mint a többieket, hanem… szerelemmel. A szívem hevesebben vert az örömtől, amiért az érzéseim viszonzásra találnak. Tettem még egy lépést, amikor Rose hangját hallottam meg.

-         Nyugodj meg Edward. Nem fogod, nem fogjuk őt elveszíteni. Csak, hagynunk kel, amíg feldolgozza magában ezt a hírt..

-         Még is hogyan nyugodjak meg?! Mi van, ha tévedtek?! Ha, ezután nem akar velünk élni?! Te el tudod viselni a hiányát? Vagy ti? Tudnátok élni, úgy hogy ő már nincs velünk?

-         Nem! Persze, hogy nem Edward. De, Rose-nak igaza van. –állt Rosalie mellé, Alice.

-         Tudom, hogy igaza van… de, én… én nem akarom őt elveszíteni, most amikor végre megtaláltam őt. – mondta, most már halkabbra véve a hangját Edward.

Tudtam, hogy eljött az én időm. Be kell, hogy lépjek azon az ajtón, hogy megnyugtassam őket. S hogy elmondjam nekik, nem érdekel, hogy mik is ők.

Lenyomva a kilincset, léptem be a házba. A nappali felé véve az irányt, mély levegőt véve, köszörültem meg a torkomat. S csak reménykedni tudtam, hogy lesz hangom.

-         Bocsánat, amiért így elrohantam. Én… - kezdtem bele, azonban amikor láttam rajtuk, hogy meg akarnak szólalni, csendre intettem őket. Bár a hangom, rekedtesen csengett, mégis folytattam tovább a mondani valómat, amikor az ablakhoz sétáltam. Amin keresztül figyeltem, a rövidesen besötétített erdőt. – Mind tudjátok, hogy én tizennégy évesen kerültem az árvaházba. Mindenki egy szerencsétlen autóbalesetnek hitte a szüleim halálát. Azonban ez nem volt igaz…

Miközben az igazi okot kezdtem el mesélni, a balesetről, annak az estének az emlékei újra lejátszódtak a fejemben. Akármennyire is fájdalmas ez az emlék, tudtam, hogy egyszer úgyis el kell, mondjam valakinek az igazságot. S ezek személyek legyenek inkább, azok az emberek, akiket nagyon szeretek, és akik ugyanabból a fajtából származnak.

-         -… késő este volt, amikor hazafele tartottunk, a kórházból. Ahova anyáért mentünk el apával. Anya és apa épp veszekedtek valamin, amikor a kocsink előtt, az út padkán egy fekvő alakot vettünk észre. Anya kérte apát, hogy álljunk meg. Apa így is tett. Engem arra utasítottak, hogy maradjak a kocsiban, de előtte hívjam a mentőket. Amíg ők kiszálltak a kocsiból, addig én hívtam a mentőket. Miután letettem a telefont, láttam amint anya apával, közös erővel fordítják meg testet. Akiről, mint kiderült férfi volt. Amíg anya utasította apát, hogy az orvosi táskáját vigye oda neki, az a férfi egyszer csak megragadta anyát… és… és csak anya éles sikolyát hallottam. Apa a segítségére sietett, azonban az a férfi őt is megtámadta. Apa is felkiáltott, csak úgy, mint anya. Megrémülten, és sírva kiáltottam, hogy: - Anya, Apa! – de, egyikőjük sem válaszolt. Azaz alak, közelebb jött a kocsihoz, aminek az ablakait lezártam. Azonban ő, egy hirtelen mozdulattal, ki törte azokat. Be akart nyúlni értem, de én a másik oldalra húzódtam. És ez így ment perceken keresztül. Közben, pedig könyörögtem neki, hogy „hagyjon békén”, „ne bántson”! – de ő csak nevetett…

Újra hallottam azt az ördögi nevetését. Ami újra félelemmel töltött el. Észrevettem amint Edward felpattant a fotelból, de én megállásra késztettem azzal, hogy tovább folytattam.

-         -… reszkettem a félelemtől, amit kiváltott belőlem az a szörnyeteg.  Azonban ő megunva az ellenállásomat, felemelte a kocsit, és a fának repített. A fejem hasogatott, ahogyan a mellkasom is. A fejemhez kapva a kezemet, láttam amint vérzik. Még mielőtt, elveszthettem volna az eszméletemet, még hallottam a szörnyeteg diadalittas kacaját, és a szirénákat. Azután se kép, se hang. … Egy héten át altattak, a fejsérülésem miatt. Majd miután felébresztettek, közölték velem, hogy az autóbalesetben, amit szenvedtünk, a szüleim életüket vesztették. Emlékeztem mindenre, de azt hittem, hogy az egészet csak álmodtam. Nem akartam hinni, nekik. De amikor, napokból – hetek lettek, és a szüleim még mindig nem látogattak meg, tudtam, hogy soha többet nem fogom már őket látni. A testemet, apró horzsolások fedték, a fejemet és a mellkasomat kötések. De, egyik se fájt úgy, mint a szüleim elvesztése. Az orvosok várták, hogy megszólaljak, de egyetlen egy hang se jött ki a torkomon. Nem tudtam megszólalni. Nem csak, hogy beszélni nem tudtam, de még sírni sem. Amikor át vittek az árvaházba, senkivel sem voltam hajlandó barátkozni. Minden éjszaka, arra ijedtem, hogy ordítok, és csurom vizes vagyok. Mert minden egyes adandó alkalommal, amikor álomra hajtottam a fejemet, újra és – újra annak az este emlék képei szerepeltek az álmaimban.  Akármennyire is szerettem volna elfeledni azt az estét, nem ment. Nem sikerült. És, amikor meghallottam amint arról beszéltek, hogy elmondjátok nekem, mik is vagytok valójában. Rájöttem, hogy az a szörnyeteg is vámpír volt, és épp a szüleim vérét szívta ki, a szemem láttára. Először megijedtem tőletek, azonban rájöttem arra, hogy ha meg akarnátok ölni, akkor már rég megtettétek volna. – befejezésül, feléjük fordultam. – Akármik is vagytok, az nekem nem számít. Mert, ti a családom vagytok, akiket nagyon szeretek.

Láttam rajtuk, amint megpróbálják a történetem annak pontját felfogni, és értelmezni, amikor az árvaházba kerültem.

Az időnként, kicsorduló könnyeimet letörölgettem. Majd, tanácstalan arccal néztem a családom felé.

Először Emmett ocsúdott fel a hallottak után. Felpattanva szerelme mellől, arrébb lökve Edwardot, a karjait óvón körém fonta.

-         Ígérem neked, hogy mi sohasem hagyjuk… hogy neked bármi bajod is essék. Mi mindig melletted leszünk.

-         Tudom, és köszönöm. –szorítottam magamhoz.

Öt követte párja Rosalie, aki ugyanazokat a szavakat ismételte el amit Emmett.

-         Úgy örülök, hogy velünk maradsz. –vette át Rose, helyét Alice és Jasper.

-         Szeretünk kicsim, és mindig is szeretni fogunk. –ölelt magához Esme.

-         Én is szeretlek titeket, anya. –suttogtam a fülébe. – És, téged is apa. –öleltem magamhoz Carlisle-t is.

Legvégül Edward maradt, akivel tanácstalanul álltunk egymás előtt. Azonban Emmett megunva, a némaságunkat, Edward karjaiba lökött. Majd mielőtt leharaphattam volna a fejét, egy kacsintás közepette, tűnt el a többiekkel a lépcső irányában.

Csak néztük egymást, de egyikünk se szólalt meg. De nem is volt erre szükség. Felvéve azt a féloldalas mosolyát, melybe már az első találkozásunkkor beleszerettem, a karjait – amik eddig az oldalán hevertek – körém fonta. Viszonozva a mosolyát, bújtam bele az ölelésébe.

Hosszú percek elmúltával, Edward a karjaiba kapott, a lépcső irányába ment. Felérve az emeletre, az én szobámba sétált, ami tulajdonképpen az emelet másik végében volt. Az egyik kezével kinyitotta a szobáját, amit később a lábával rúgott be. Lerakott az ágyra, amin egy szempillantásnyi alatt, már ő is elhelyezkedett.

Nem mondom, hogy nem volt szokatlan ez a gyors mozdulata, de jelen pillanatban nem ez foglalkoztatott, hanem az hogy a karjait kitartotta felém, amibe én ismét boldogan fészkeltem bele magam.

-         Szeretlek Bella, és akár az életem árán is, de nem hagyom, hogy bárki is bántson téged. –lehelte halkan a fülembe, miközben végig simított az arcomon.

-         Én is szeretlek Edward. –könyököltem fel.

A vallomásom után, az arcomat simító keze megállt mozdulatában. Átkaroltuk egymást és megesett az első csók. Marcipán és méz! Együtt nem értek föl ahhoz az édességhez! A tejszínhab a fagylalt tetején sem olyan selymes és jóízű, mint az Ő ajkai voltak! Megtudtam, milyen tűzzel csókolni, milyen emelkedni újra a felszíntől… milyen vággyal, félelemmel, tisztelettel, rajongással, szeretettel, féltéssel… szerelemmel csókolni…

Pár hónappal később…

Edwardot sikerült rávennem arra, hogy átváltoztasson. Ma már bár, még „újszülött”, de mégis vámpírnak mondhatom magam. Bár, az elején tartottam attól, hogy mi lesz, ha nem fogok tudni uralkodni magamon. De, utána sikerült magam megnyugtatnom, hogy mellettem lesznek azok, akiket szeretek, s ők soha nem hagynák, hogy olyasmit tegyek, amit később megbánnék.

Igaz, az átváltozásom nem ment olyan könnyen, ugyanis azon a napon, hirtelen a semmiből felbukkant az a szörnyeteg a Cullen házban. Az első pillantásból fel ismertem őt. Ha akartam volna se tudtam volna, az arcát elfelejteni. Azonban, ahogyan Edwardék megígérték, nem hagyták, hogy bármi bántódásom essen.

Végeztek vele, úgy ahogyan azt ilyen esetben szokás. Széttépték, majd a test részeit apránként elégették.

Ezzel együtt a lelkemben tóduló, félelem véglegesen eltűnt. Ugyan is tudtam, hogy már soha többet nem fog bántani, se engem, sem pedig másokat.

Az álmaim és a vágyaim beteljesültek. Kaptam egy családot, akik a szeretetükkel halmoznak el, amit én is örömmel viszonozni tudok.

Megtapasztalhattam a szerelmet, egy olyas valaki oldalán, aki a világon a legfontosabb számomra. Ő élesztett újjá. Mellette, az lehetek, aki mindig is akartam lenni.

S csak azaz egyetlen egy dolog tesz csak igazán boldoggá, hogy azok mellett lehetek, akiket szeretek…

Vége