Story 6

1. rész

(Kristen)

A lelátón ülök, mind a kedvenc csapataik nevét sikongassák. Ezzel is ösztönözve őket a győzelemre. Arra a győzelemre, amelyre mindenki vágyik.

A szurkolók, ha a kedvencük van, fölényben-örömükben tombolnak. De, ha épp vesztő félben van, akkor természetesen szitkozódnak. De, éppen ez a játék menetele, hogy egyszer nyerő félben vagyunk, egyszer pedig épp vesztésre álljunk. Nem lehet mindig győzni. Csak akkor, ha te magad is elhiszed, hogy képes vagy rá. Meg tudod csinálni. S ha te saját magad ezt elhiszed, akkor sikerülni fog.

Előttem a labda, amit szélsebesen vezetek végig a pályán. Miközben a tekintetemet egy percre se veszem le a labdáról, mégis tudom, és érzem, hogy körbe fogtak.  Általában ilyenkor, mindig az ellenfélhez kerül a labda. De, ha jól összpontosítasz, s ha ügyesen cselezel, akkor simán ki tudsz szabadulni a fogságból.

Egy picit előrébb gurítottam a labdát, majd hátra és egy éles kanyart véve elslisszoltam az ellenfeleim mellett. Ha akartam volna, simán felnevethettem volna, amiért sikerült becsapnom őket. Ez az egyik taktikám, amelyet csak akkor vetek be, ha igazán szorul a kötél a nyakunkon. Elhitetem velük, hogy kétségbeestem. S majd mielőtt elhappolhatták volna tőlem a labdát, akkor egy ügyes csellel arra az oldalra rúgom, amerről elhaladni készülök mellettük.

Futok, ahogyan csak tudok. Miközben még mindig nálam a labda. A tizenhatos vonalhoz érve, újra akadályokba ütköztem. Először balra, utána jobbra, majd hátra pillantok. A szemeimmel az épp megfelelő embert kutatom, akinek passzolni tudnék. Majd megpillantva a tizenkettes számú csapat társamat, akit nem fog senki sem, lepasszoltam a labdát. Amíg a labda szélsebesen száguld felé, magamban az égiekhez fohászkodom, hogy sikerüljön még egy gólt belőnünk.

Senki másra nem figyeltem jelen pillanatban, csak is a tizenkettes számú játékosra. Aki elé, amint odaért a labda, meglendítette a bal lábát, amivel egy kissé erőteljes rúgást vitt véghez.

A játékot vezető egyik bíró a sípjába fújt, amikor a labda a hálóba ért.

A csapat társaim egy emberként szaladtak, a gólt szerzőhöz. Csak én nem. Természetesen büszke voltam rá, és örültem is a gólnak. De, soha nem szerettem előre inni a medve bőrére. A kijelző táblára pillantva, az állás 2:2 arányt mutatott. A játékvezető három perces hosszabbítást, bírált. Újra felálltunk a közép pályánál, majd amikor a síp újra megszólalt a másik csapat a mi kapunkat vették célba. Amit én, csatárként nem engedhettem meg. A játékos felé futottam, akinek az arcán az ijedtséget véltem felfedezni. Tudtam, hogy mi fog következni. Oldalra pillantott, a labdát abba az irányba fordította amerre tekintett, s passzoláshoz készülődött. Azonban én gyorsabb voltam, így el tudtam venni tőle a labdát.

Gyorsabb voltam, mint bárki más a csapatban. Amit, amikor csak tudtunk, ki is használtuk.

Újra a tizenhatoshoz közeledtem, miközben a másodpercek hihetetlen gyorsasággal repültek. Meglendítve a lábamat, csak is a kapura összpontosítottam. Már majdnem belerúghattam volna a labdába, amikor a másik csapatból az egyik játékos, egy becsúszással akarta elvenni tőlem a labdát. Azonban a labda helyett, az én lábamba rúgott bele.

Felszisszentem az éles fájdalomtól. S akárhogyan próbáltam magam megtartani nem tudtam. Éreztem amint térdre rogyva, csusszannók végig a frissen nyírt pázsiton. Ez a mozdulat még jobban fájt.

Láttam amint a társaim felém közelednek, ahogyan a játékvezető is. Megpróbáltam feltápászkodni, de a bokámba annyira erős fájdalom nyílalt, hogy nem tudtam megmozdulni.

Majd lassan egy orvos is elő került. Aki egy bokaficamot és egy horzsolást vélt fedezni a bal lábamon.

-         Sajnálom, de ön nem folytathatja a meccset tovább. –közölte az orvos.

-         Hah, azt már nem. Nem fog engem, egy holmi ficam csak úgy megállítani. Ha törik, ha szakad, de én befejezem azt, amit elkezdtem! – feleltem, határozottan.

Minden erőmet összeszedve, álltam talpra.

Mivel látták a szememben a határozottságomat, így az orvos egyedül sétált le a pályáról. Én pedig a bíróval az oldalamon, sántikáltam a tizenegyes vonalhoz.

Ahol egy pillanatra lehunytam a szemeimet, s igyekeztem minden hangot kizárni a fejemből. S csak is a kapura összpontosítottam, újra.

Tudtam, hogy ez a meccs mindannyiunk számára sorsdöntő játék.

Be kell lőnöm! – utasítottam magamat.

Egy kicsit hátrább léptem. Majd miután felharsant a síp hangja, neki futásból lőttem a labdát a kapura.

Amely a háló felé közeledett.

Szinte érezni lehetett a feszültséget, a pályán belül s kívül is egyaránt. Oly hosszúnak és, idegfeszítőnek tűnt ez a pillanat.

Egy meg könnyebbült sóhaj hagyta el a torkomat, amikor a labda a hálóban élt célt. A lábaim feladták a küzdelmet, s térdre rogytam. Hallottam amint kihirdették a győzelmünket. Hallottam a csapattársaim, és a nekünk szurkoló közönség hangos üdv rivalgását, ami boldog mosolyt csalt az arcomra.

-         Meg csináltam apa! Ismét sikerült győzelmet aratnunk! – suttogtam halkan.

Majd éreztem, az első sós könnycseppeket végig folyni az arcomon. Egyben határtalan örömet éreztem a szívemben, az újabb győzelmünk miatt. Egyben pedig, szomorúságot – és fájdalmat, amiért apa már nem lehetett itt velem. De, tudtam, hogy odafentről mindent látott. S, hogy büszke rám. Mindig is az volt. Ami mindennél sokall többet jelentett, és számított nekem...

***

Már két nap telt el a meccsünk óta, de még most is mindenki a győzelmünkről beszél. Na, igen, a Barcelonai leánycsapatot még eddig soha senkinek sem sikerült legyőznie. De, jöttünk mi. Akiknek pedig sikerült megverni őket.

Másik számra kapcsolva a lejátszómat, folytattam tovább a futást Barcelona egyik gyönyörű parkjában. Igaz már a bajnokságnak két napja véget ért, de pihenésképpen vasárnapig itt maradhattunk. Bár a bokám még fáj egy kicsit, de a futás a lételemem maradt.

Lassan a kilenc órához közeledett az időt, amikor úgy döntöttem, hogy visszamegyek a szállodába. Amikor is egy aranyos kis fiú szaladt belém. Azonban mielőtt eleshetett volna, a két karommal érte nyúltam.

-         Szia, te kis szélvész bajnok. – mosolyogtam rá, mire a hatalmas nagy csoki barna szemeit rám emelte.

-         Szia. – köszönt vissza.

-         Hol vannak a szüleid? – kérdeztem meg, miközben felemeltem őt. S ő eközben szorosan kapaszkodott a nyakamba.

-         Papa – papa! – mutatott az egyik irányba. Amely egy kávézó volt.

-         Ott bent van az apukád? –kérdeztem, mire még mindig arra mutatott. – Akkor visszaviszlek hozzá. –mondtam, majd a kávézó felé vettem az irányt.

Belépve a kávézóba, az ölemben lévő kisfiú újra megszólalt.

-         Papa – papa. – kiabálta, mire az egyik pubból egy magas, sötét szőke rövid hajú férfi közeledett felénk.

A lélegzetem elállt, amint végig futtattam rajta a tekintetem. Igazi sportos testalkata volt. És a mellkasán feszülő, rövid ujjú – fehér póló, igencsak kiegyensúlyozta az izmait. Ajkait mosolyra húzta, amely miatt a szívverésem kihagyott egy – két ütemet. Még életemben nem láttam ilyen szívdöglesztő mosolyt.

-         Ejnye – ejnye. Már megint becsajoztál, picur?! – nézett a gyermekre, hitetlenül, aki felé nyújtózkodott. – Bocsánat. S köszönöm, hogy visszahoztad őt. – nézett a szemeimbe, hálásan.

-         Nin… nincs mit… megköszönnöd. – mondtam dadogva, miközben éreztem amint az arcomat ellepi a pír. Próbáltam szabadulni a tekintetétől, de sehogy sem tudtam. Teljesen magába szippantott.

-         De – de, van. Hiszen, visszahoztad őt. Hagy hívjalak meg egy reggelire. – nézett rám, kérőn.

-         Köszönöm. De, erre semmi szükség. – mondtam halkan, miután sikerült elszakítanom a szemeimet az ő gyönyörű szürkés - kék tekintetétől.

-         Akkor legalább egy kávét igyál meg velünk. Kérlek… - kérlelt újból.

Aj… ezek a szemek.

-         Nah, jó. – adtam be a derekam, pár perc fáziskéséssel.

Majd helyet foglaltam az ismeretlen férfi asztalánál, pontban vele szemben. Miközben a rendelésünket adta le, addig én azon filóztam magamban, hogy honnan ilyen ismerős ő nekem. Pontosabban az óta tűnt ismerősnek valahonnan, amikor leültem.

Csak tudnám, hogy honnan!

-         Aj, de udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. – csapott a fejére. – Robert Pattinson, ő pedig itt, Cristiano. – mutatkozott be ö maga, és egyben a kisfiát is bemutatta.

-         Csak nem a híres, rongy lábú focistához van szerencsém? –kérdeztem vissza hirtelen, amikor már eszembe jutott, hogy honnan is volt nekem ilyen ismerős az arca.

A csapat társaim, mind odáig vannak érte. S ráadásul, az arcképe pedig óriás plakátként szerepel az öltözőnk egyik falán.

-         De… - mondta, miközben elhúzta a száját. Áh, csak nem utálja, ha valahol felismerik? –ezt inkább magamtól kérdeztem, mint sem tőle.

-         Öm, én pedig Kristen. Kristen Stewart. – mutatkoztam be én is.

-         Várj, nem te voltál az a lány, aki győzelemre vezette az Angeles City női csapatát, két nappal ezelőtt, Barcelona ellen? – kérdezte, döbbenten.

-         De, igen. Én voltam az. –feleltem egy kínos mosoly kíséretében.

-         Minden elismerésem a tiéd. Az a fajta elszántság, amit nálad láttam a játék elejétől kezdve a végéig, teljesen lenyűgözött. – mondta, elismerően.

Ami, igazán jól esett. Pláne, meg egy olyan nagy profi, és híres játékostól, mint amilyen ő.

Ezután egy pincérnő, kihozta a kávénkat és, a kis Chrisnek-nek az össze turmix - olt, gyümölcs kelyhet. Amit az apukája segítségével fogyasztott el. Az elém táruló jelenet, mosolyt csalt az arcomra. Elbűvölő, ahogyan bánik a kisfiával. Látszik, hogy nagyon szereti őt.

-         És, az anyukája? –tettem fel a kérdést, kíváncsian.

-         Ő, most New York-ban van. Modell, és hát… hogy is mondjam. Azaz élete. –komorult el az arca.

-         Óh, sajnálom. –hajtottam le a fejem.

Gratulálok Kris. Sikerült, elrontanod egy kedves, aranyos és nem mellesleg észvesztő pasinak a kedvét. De, hát mégis honnan tudhattam volna, hogy ez a téma őt rosszul érinti?

-         Semmi baj. – mosolygott rám újra. – Meddig tartózkodsz itt Barcelonában? –kérdezte, témát váltva.

-         Csak vasárnapig. Azután pedig irány London, a Chelsea ellen. –válaszoltam grimaszolva.

-         Aha. Chelsea… nos, az biztos, hogy a Londoni csapatok igen erős játékosok. –bólintott, egyetértően.

S mivel, egyikünk sem igazán szeretett volna a fociról tovább beszélni, így másról kezdtünk el beszélgetni. Na, igen. Két focista egymással szemben ülnek, akiknek az életük a foci. De mégsem szeretnek róla beszélni. Ez egy kicsit vicces.

Egymást bombáztuk a kérdéseinkkel, mint pl.: a kedvenc filmről/filmekről, kedvenc zenékről – énekesről – színészekről, együttesekről. Kedvenc ételről, italról, és amit ki nem hagyhattunk, az édességről. Kedvenc városról, avagy országról, színekről. Kedvenc hobbitöltéseinkről. És, még ezekhez hasonló kérdések is szóba kerültek.

Majd, mikor rá pillantottam az órájára, ami lassan fél tizenkettőt mutatott, kénytelen voltam elbúcsúzni tőle és a tündéri kisfiától. Aki egyszerűen imádni való.

-         Örültem, hogy személyesen is megismerhettelek Kristen. – állt fel, hogy egy búcsúölelésben részesítsen. Amikor magához ölelt, mélyen beszippantottam az illatát. Amelyet, igyekeztem mélyen elraktározni magamban, ahogyan a szívdöglesztő mosolyát is. Emlékül.

-         Én is örültem, hogy találkozhattam veled, és a kicsi Chrissel. –akinek az arcára, egy apró puszit leheltem, miközben megfogtam egy pillanatra az aprócska ujjait. Ő csak angyalian felkacagott, amit nem tudtam nem meg mosolyogni.

-         Sok szerencsét, a Londoni mérkőzésen… Remélem, még találkozunk. –mondta, remény teljesen a szemeimbe nézve.

-         Én is remélem, hogy igen. Köszönöm. Nektek is sok szerencsét, a Barcelona –iak ellen. – mondtam, majd hátat fordítva neki, távoztam a kávézóból.

Miközben az ajtó felé lépkedtem, éreztem a hátamat fürkésző pillantást. Mielőtt azonban kiléphettem volna az ajtón, még egy pillanatra hátra fordultam. S majd amikor észrevettem, hogy még mindig engem néz. Mosolyogva, intettem nekik egyet. Amit ők viszonoztak.

Az arcomon lévő boldog mosollyal tértem vissza a szállodába. A csajokat természetesen nagyon is érdekelte, a mosolyom okát. Hiszen, apa halála után, csak ritkán láttak engem mosolyogni.

Mivel tudtam, hogy addig úgy sem fognak leakadni rólam, amíg el nem mesélem nekik az öröm mivoltát, így ebéd közben beavattam őket a történtekbe.

Természetesen, amikor megtudták, hogy kivel találkoztam, s hogy kivel ültem egy asztalnál és bájcsevegtem egy kávézóban, a szálloda éttermi részlege a mi asztalunktól volt hangos. A lányok, örömujjongásaiktól.

Visszatérve a szobáinkba, a hatalmas ágyra huppanva a délelőtt történtek körül forogtak a gondolataim.

Nem tudom, hogy miért. De a mai nap folyamán teljesen máshogy gondoltam rá, mint ezelőtt bármikor. Na, mert ezelőtt nem is ismertem őt igazán, csak a médián keresztül. Amelyek vagy igazat mondanak, vagy sem.

Teljesen más lett a róla megalkotott képem. A mai napig, azt hittem róla, hogy egy nagyképű, magától elszálló focista. Azonban, ez a kép mindössze csak egy tévhit volt.

Ő más. Egy felelősség teljes, apa. Aki imádja a fiát, ahogyan azt, amit csinál. Kedves, humoros. És nem mellesleg nagyon is szimpatikus ember. Akit ha valaki, személyesen is meg ismer, ugyan olyan pozitívan fog csalódni, mint ahogyan én is. Már ha esetleg, valakinek nem lenne szimpatikus ő.

De, senkit sem lehet azért hibáztatni, ha esetleg nem kedvelné őt vagy hozzá hasonlókat. Mert mindenkinek megvan a saját véleménye, amit ha akar – akár meg is változtathat. De, ha nem akkor nem.

Éreztem amint a szemeim lassan leragadni készülődnek. S éppen ezért, előtte vettem egy gyors zuhanyt. Ami után, újra az ágyra feküdve, bújtam be a takaró alá. Majd Rob gyönyörű szürkéskék szemeinek és a féloldalas mosolyának az emlékére gondolva, nyomott el az álom…

to be continued...

Story 5

"Nem számít, milyen ellenségesnek tűnik a világ, egy szerető család a biztonság, a védelem és a gondoskodás fészke marad."

Egy lány, aki szeretetre vágyik

      Mindössze csak másfél év telt el azóta, hogy a Cullen család a Szent Anna árvaház ajtaján belépett. De, mintha csak tegnap lett volna.

    *Borús napra ébredtem az árvaház falai között, ahol lassan már két éve vagyok bezárva. Míg minden más gyerek, vidáman ugrándozott ki az ágyából, addig én továbbra is csak, úgy járkáltam és mozogtam, mint egy bábu. A tekintetemből, és a szívemből már rég kihunyt az a fajta boldog csillogás, mint amit a többi gyerek szemeiben látni lehet.

Magamban zárkóztam, mert csak így tudtam megvédeni azokat a személyeket, akiket ne talán tán később elveszíthetnék. 

Néha – néha irigykedve figyeltem a többieket, akiket örökbe fogadtak.

Ó, hogy hányszor kívántam én is azt, hogy engem is örökbe fogadjanak. Mindegy volt, ha gazdagok, ha szegények. Nem érdekelt, csak az, hogy szeressenek, úgy mintha a saját gyermekük lennék…

Elvégezve a reggeli teendőinket, és rendbe téve az ágyainkat, párban sorakozva álltunk fel az ajtó előtt. Az én párom, Camilla Clarkson volt. Hosszú szőke hajával, tengerkék szemeivel és karcsú alakjával, egy pár év múlva akár modellnek is beállhatna. A többiektől eltérően, ő soha sem adta fel azt, hogy ne próbálkozzon szóra bírni. Akármit csinált, mindig elmesélte nekem. Ha egy olyan könyvet olvasott el, ami nagyon tetszett neki, azt nekem adta, hátha kedvet kapok hozzá.

Ha egy – egy adakozó család, avagy kimagasló rangú személy meglátogatta az árvaházunkat, és játékokkal – ruhákkal, avagy használatos tárgyakkal ajándékozott meg minket, Camilla a kapott ajándékait elsősorban mindig nekem mutatta meg.

Ugyan ez volt a mai napon is. Új adakozó család látogatott meg minket, de különös figyelmet rájuk se fordítottam, csak úgy, mint a többiekre.

Így hát, ahogyan eddig minden alkalommal, a tanuló szoba leghátsó ablakánál foglaltam helyett, a kis sámlin. Felhúzva a térdeimet, a tekintetemmel az udvart, majd a szürke felhőkkel borított égboltot tüntettem ki figyelemmel.  Közben, a gondolataim újra a baleset körül forogtak. Akárhogyan próbáltam ki törölni az emlékezetemből annak az estének az emlékét, sehogy sem sikerült.

Mindenki más, úgy tudja és hiszi, hogy egy véletlen autóbaleset volt az egész. Azonban én tudtam az igazságot. Nem a véletlen műve volt az egész, hanem azért a szörnyetegé.

A szemeim viszkettek, azonban egyetlen egy árva könnycsepp se csordult ki. Sírni akartam, hogy legalább a szívemben lakozó fájdalmat ki tudjam adni, de mégse tudtam. Nem voltak már könnyeim.

Miközben még mindig az ablakon át tekintettem ki, hangokat hallottam meg, nem messze tőlem. Tudtam, hogy a hangok az ajtó irányából érkeznek.

-         Őt, hogy hívják? –hallottam, meg egy gyönyörűen dallamos női hangot.

Hasonlított, édesanyám hangjához. De mégsem az övé volt, ezt tudtam nagyon is jól.

-         Ő, Bella. –válaszolt a kérdésére, Anna nővér, kiről a nevét kapta ez az, árvaház.

-         Miért van itt? –csendült fel újra az a hang.

-         Mindössze csupán csak tizennégy éves volt szegény, amikor a szüleivel autóbalesetet szenvedett. Amit egyedül csak ő élt túl. Mivel nem voltak más élő rokonai, így ide került. A szülei halála nagyon megviselték szegényt, ugyanis nem barátkozik senkivel sem, és ami a legszomorúbb az… az, hogy az óta a tragédia óta, nem akar megszólalni. –mesélte el röviden a nővér, a történetemet.

-         Szegénykém. Még elképzelni is szörnyű, hogy milyen lehet neki. –szólalt meg, egy másik női hang.

Ki inkább fiatalosabbnak tűnt.

-         Igen az, kedvesem. –helyeselt a nővér.

Majd hallottam amint tovább folytatják az útjukat.

Még hogy elképzelni szörnyű? Hát, még akkor átélni, milyen érzés volt?!  - gondoltam magamban. Amikor, egy finom és kellemes illat csapta meg az orrom.

Oldalra fordítva a fejemet, a világ leggyönyörűbb két szempárjával találtam szembe magam. Aranybarna szemei, elbűvöltek. – Hogy lehet valakinek ennyire… ennyire gyönyörű szemei? –kérdeztem magamtól. Miközben a tekintetemet végig futtattam az arcán.  Ami így közelről olyan volt, mint a márvány. Bronzvörös hajtincsei pedig, szanaszét meredezett a fején.

Szabadulni akartam ezektől a meg igéző tekintetektől, de nem tudtam. Nem ment.

-         Edward, hát itt vagy. –lépett be, az ajtón egy húszas éveiben járó méz szőke hajú, fiú.

Akinek az arcára pillantva, olyan érzésem volt, mint aki telis – teli lenne fájdalommal.

-         Igen itt. –válaszolta rá a fiú.

Kinek a hangjától a hátam megborzongott. Edward. Milyen régies ez a név. De, illik is hozzá. Nem is tudnék, más nevet illeszteni hozzá, mert egyik sem cseng olyan jól, mint az Edward.

-         Esme, szeretné kikérni a te véleményedet is. –csupán csak ennyit mondott, a szőke hajú fiú.

Mire az Edward nevezetű srác, bólintott egyet, majd egy féloldalas mosolyt villantva rám, sétált ki az ajtón.

Edward távozása után, valami különös érzés fogott el. De, hogy mi is ez az érzés, nem tudom. Nem tudtam rá válaszolni.

Eddig soha senkinek a pillantása nem ejtett, ennyire rabul, mint az övé. Bizonyára, létezik az életében egy olyan lány, akit szeret. Hiszen kétségtelen, hogy neki nincs barátnője.

De mégis miért foglalkoztat engem ez a dolog? Nem is ismerem, s több valószínű, hogy soha többet nem is fogom őt látni.

A tudat, hogy valóban soha többet nem fogom látni, azokat a gyönyörű aranybarna szemeket, elszomorkodtatott.

-         Bella, Bella! – legyezgetett egy kéz előttem.

A kéz tulajdonosa felé fordulva, Camillát láttam magam előtt.

-         Már egy félórája, hogy itt szólongatlak téged. De te meg se moccantál. Még pislogni is vagy csak kétszer pislogtál. Már kezdtem megijedni. – szólt rám aggódóan.

Rosszul éreztem magam, amiért megijesztettem azt a személyt, aki annak ellenére, hogy nem kértem belőle, mégis sokat segített nekem. Még, ha ezt ő nem is tudja.

Lehajtottam a fejemet, majd utána újra rá emeltem a tekintetemet. Így tudattam vele, hogy sajnálom, amiért nem figyeltem rá.

-         Nem tudom, hogy tudod –e… avagy lehetséges, hogy majd még csak ez után, szólnak majd neked. De, mivel véletlenül meghallottam őket amint erről beszélnek. Minden féleképpen előbb akartam szólni neked. – egy pár percig abba hagyta a mondandóját, majd újra folytatta. – Az a család, aki ma jöttek hozzánk, Anna nővérrel arról tárgyaltak, hogy téged szeretnének örökbe fogadni… Tudom, és érzem, hogy neked ott jobb helyed lesz. Hiányozni fogsz nekem Bells. –fejezte be, majd megölelt.

Most először, viszonoztam az ölelését.

Miután, újra magam maradtam, a gondolataimban Camilla előbb mondottai jutottak az eszembe.

Valóban engem akarnak örökbe fogadni? De mégis miért? Mi okból?

A válaszokat azonban nem értettem, pontosabban nem találtam. 

De, mégis valami földöntúli érzés kerített hatalmába, amikor magamban azt a szót ízlelgettem, hogy lesz egy új családom. Akik majd szeretnek, és akiket majd én is szeretni fogok…

…pár órával később…

Amit Camilla, hallott és mondott az mind igaz volt. A Cullen család – mind megtudhattam -, valóban engem fogadtak örökbe.

Az a nő, akinek a hangját hallottam meg, mint kiderült Esme-nek hívják. Kinek, világos barna haja a válláig ért. Arca szív alakú volt pont, mint anyáé. A férjét Carlisle-nak, aki orvos egy Forks nevű kisvárosba. Ő és a férje, a mai napig hét gyermek fogadott szülei voltak, azonban mától már az enyém is.

Anna nővér, nem sokkal azután hogy Camilla-val beszéltem, behívatott az irodájába. Ahol bemutatott a Cullen család tagjainak. A méz szőke hajú fiúról, mint kiderült, Jasper-nek hívják, akinek van egy iker testvére, Rosalie. Akinek a haja, göndör szintén méz szőke. Alakja, sok modelleket megszégyenítően tökéletes volt. Már ha lehet valakinek az alakjára ilyet mondani.

Mellette, egy nagydarab – mackószerű, magas fekete hajú fiú állt. Akinek, az arcán és a tekintetén látszott a gyermeki csibészség.

-         Emmett vagyok, s rám mindig számíthatsz húgi. –lépett közelebb hozzám, majd mielőtt észbe kaphattam volna a karjaiba kapott.

-         Emmett ne… - szóltak rá a többiek. Mire azonnal a lábaimra állított, s bocsánatkérő tekintettel nézett rám.

Azonban nem tudom, hogy mi vezérelt rá, de közelebb léptem hozzá, és most én öleltem meg őt. Éreztem a testtartásán, a döbbenetet. De az helyet, hogy ellökött volna magától, visszaölelt. Éreztem, hogy mellette és a családja mellett biztonságban lehetek.

Ha tudtam volna sírni, akkor biztosan elsírtam volna magam. Csupán már azért az egy mondatért, amit hozzám intézet. A húgának hívott.

Mindig is szerettem volna egy nagy testvért. Aki védelmezően óvja körém a karjait, s akármi gondom – bajom akadt volna, rá mindig számíthattam volna.

De, végre most itt van rá az esély arra, hogy legyen egy bátyám.

Kibújva az öleléséből, egy alacsony termetű – rövid fekete hajú, lány állt elém. Aki ugyan, kicsit bátortalanul, de tett még egy lépést felém.

Tudtam, hogy meg szeretne ölelni, így bólintva jeleztem neki, a beleegyezésemet.

-         Nem mellesleg, Alice-nek hívnak. –mondta, mosolyogva.

Miután elengedtük egymást, a tekintetemet Alice háta mögé emeltem. Valami megmagyarázatlan módon, a szívem nagyot dobbant, amikor újra megpillantottam őt. Nem hittem volna, hogy még láthatom újra két gyönyörű szemét. Amikor észrevette, hogy őt figyelem, ugyanazt a féloldalas mosolyt villantotta rám, mint amit ott a tanuló szobában, távozásakor. Nem tudtam, nem viszonozni a mosolyt.

Saját magam is megdöbbentem a viselkedésemen. Az egyik percben, még ölelkezem az „új” családom tagjaival, a másik percben pedig már mosolygok is.

Amit, hosszú évek óta nem tettem…

Alice, Rosalie és Camilla segítségével, az összes olyan dolgaimat, amik kis korom óta velem voltak, és amit az itt töltött időm alatt kaptam, összepakoltam. Majd miután Anna nővér közölte, a többiekkel, hogy én elhagyom az árvaházat, egy utolsó búcsúölelést a nővéreknek, és Camillának megengedve, fogtam meg Alice felém nyújtó kezét, és együtt távoztunk az ajtón át…*

Amikor Camilla arcán, a könnycseppeket láttam lefolyni, a szívem egy része összeszorult. Ha nem is szóban, de egy búcsúlevélben, köszönetet mondtam neki mind azért, amit tőle kaptam. S, hogy nagyon fog hiányozni nekem.

Ami igaz is.  Hiányzik, azaz ezer wattos mosolya, a folytonos csacsogása, és az újabb elolvasott könyvekről való kritikái.

Esme, mára olyan mintha az édesanyám lenne. Ahogyan Carlisle, mintha az apám lenne. Mindannyian nagyon kedvesen és szeretetre méltóan bánnak velem, pont úgy amilyenre mindig is vágytam.

Fél év után, amikor megkezdődött a tanítás, a többiekkel együtt kezdtem el én is az iskolát. S mivel, Edwarddal egy idősek voltunk, így egy osztályba jártunk. Aminek csak is örülni tudtam, mert legalább volt egy személy, akit „ismerek”.

Mindenegyes együtt tanulásnál, egyre közelebb éreztem őt magamhoz. Mellette, nyugodtnak és boldognak éreztem magam. Míg Emmettre és Jasperre, bátyként tekintettem, addig Edwardra máshogy. Eleinte, nem értettem, hogy miért. De, ahogyan egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és látva a többieket, már tudtam, hogy miért.

Beleszerettem, menthetetlenül.

Tudom, hogy nem szabadna így éreznem iránta, de úgy, mint Emmettre és Jas-ra, nem tudok tekinteni.

Minden éjszaka róla álmodom. Egy virágos rét közepén fekszünk, egymást ölelve, és szerelmes pillantásokkal övezzük egymást.

Szinte, mindig csak ugyanezt álmodom.

Valami megoldást kéne arra találnom, hogy miként tudnám kiverni a fejemből Edwardot! –gondoltam, miközben lefele tartottam a lépcsőn, amikor is olyasmit hallottam meg, amit talán nem kellett volna.

-         Esmevel, azon gondolkoztunk, hogy… hogy épp itt lenne az ideje annak… hogy elmondjuk Bellának az igazat. –ismertem fel Carlisle hangját.

-         És, mi van, ha ki fog akadni azon, amik mi vagyunk? Mi lesz akkor, ha úgy dönt, hogy nem kér többet belőlünk? –kérdezte meg, Emmett tanácstalansággal a hangjában.

Vajon mi lehet az a dolog, amit titkoltak eddig előlem?

-         Nem tudjuk fiam. De nem titkolhatjuk el előle tovább azt, hogy vámpírok vagyunk. Előbb – vagy utóbb úgyis feltűnne neki, hogy nem változunk. – válaszolta Esme.

Hogy mi? Nem! Nem, nem lehet. Ők nem lehetnek azok.

Ekkor beléptem be a nappaliba, ahol tizennégy döbbent, és aggódó szempár emelte rám a tekintetét.

-         Bella? –kérdezték egyszerre.

A tekintetemet végig futattam mindannyiukon, hátha kiderül, hogy ez az egész csak egy vicc volt. Azonban egyikük sem nevetett. Hanem, félő és aggódó tekintettel néztek rám.

Alig tudtam felfogni, vagyis még igazán nem is tudtam elhinni azt, amit az előbb hallottam

Nem érdekelt, hogy ők azok, akiket ezelőtt párperce még, az igazi családomnak tekintettem.

Hátat fordítva nekik, szaladtam ki a házból egyenesen be az erdőbe.

Nem törődtem azzal, hogy az egész testemet horzsolások fedik. És, hogy a rajtam lévő ruha, itt – ott, el is szakadt.

Majd amikor egy kis tisztásra értem, ami pontosan hasonlított arra a helyre, mint amit az álmomban láttam, megálltam. Térdre rogyva, éreztem amint a könnyeim valami csoda folytán leperegnek az arcomról.

Képtelen voltam, felfogni az előbb hallottakat.

Nem lehet az, hogy pont azok az emberek, akiket ennyire megszerettem, olyan szörnyek legyenek, mint az a férfi.

De, mégis miért titkolták el eddig előlem ezt?

*Talán, mert éppen ettől féltek?! Tartottak attól a reakciódtól, amit az előbb láttak tőled?! – szólalt meg egy hang a fejemben. – Akármi is ők, nem ugyanazok, mint az a férfi. Ha meg akarnának ölni, akkor már azt rég megtették volna.*

S, hogy ez mennyire is igaz. - Értettem egyet, a fejemben megszólaló hanggal. Ők eddig, még egyetlen egy alkalommal sem bántottak soha. Ők nem olyanok, mint az a szörnyeteg.

Bizonyára aggódhatnak már, az eltűnésem miatt. Így, arra mentem vissza amerről jöttem, mind addig, amíg meg nem láttam a Cullen házat. Összeszedve minden bátorságomat, gyors léptekkel tettem meg az utat, a bejáratig. Ahol, Edward kétségbeesett kiabálását hallottam meg.

-         Tudtam, hogy így fog rá reagálni. Mégis miért, nem tudtatok volna erről később is tárgyalni velünk, amikor ő nincs hallótávolságon belül?

-         Fiam…- Carlisle, próbálta őt lejjebb csillapítani, azonban Edward nem hagyta abba.

-         Nem, apa.  Ha, bármi baja is esik… én… én… azt nem fogom tudni elviselni. Mindannyian tudjátok nagyon jól, hogy mennyire szeretem őt. Hogy mennyire fontos nekem. De, ha elveszítem őt… én, abba belehalok.

Tehát akkor ezek szerint, ő is ugyanúgy érez irántam. Szeret, s nem csak úgy, mint a többieket, hanem… szerelemmel. A szívem hevesebben vert az örömtől, amiért az érzéseim viszonzásra találnak. Tettem még egy lépést, amikor Rose hangját hallottam meg.

-         Nyugodj meg Edward. Nem fogod, nem fogjuk őt elveszíteni. Csak, hagynunk kel, amíg feldolgozza magában ezt a hírt..

-         Még is hogyan nyugodjak meg?! Mi van, ha tévedtek?! Ha, ezután nem akar velünk élni?! Te el tudod viselni a hiányát? Vagy ti? Tudnátok élni, úgy hogy ő már nincs velünk?

-         Nem! Persze, hogy nem Edward. De, Rose-nak igaza van. –állt Rosalie mellé, Alice.

-         Tudom, hogy igaza van… de, én… én nem akarom őt elveszíteni, most amikor végre megtaláltam őt. – mondta, most már halkabbra véve a hangját Edward.

Tudtam, hogy eljött az én időm. Be kell, hogy lépjek azon az ajtón, hogy megnyugtassam őket. S hogy elmondjam nekik, nem érdekel, hogy mik is ők.

Lenyomva a kilincset, léptem be a házba. A nappali felé véve az irányt, mély levegőt véve, köszörültem meg a torkomat. S csak reménykedni tudtam, hogy lesz hangom.

-         Bocsánat, amiért így elrohantam. Én… - kezdtem bele, azonban amikor láttam rajtuk, hogy meg akarnak szólalni, csendre intettem őket. Bár a hangom, rekedtesen csengett, mégis folytattam tovább a mondani valómat, amikor az ablakhoz sétáltam. Amin keresztül figyeltem, a rövidesen besötétített erdőt. – Mind tudjátok, hogy én tizennégy évesen kerültem az árvaházba. Mindenki egy szerencsétlen autóbalesetnek hitte a szüleim halálát. Azonban ez nem volt igaz…

Miközben az igazi okot kezdtem el mesélni, a balesetről, annak az estének az emlékei újra lejátszódtak a fejemben. Akármennyire is fájdalmas ez az emlék, tudtam, hogy egyszer úgyis el kell, mondjam valakinek az igazságot. S ezek személyek legyenek inkább, azok az emberek, akiket nagyon szeretek, és akik ugyanabból a fajtából származnak.

-         -… késő este volt, amikor hazafele tartottunk, a kórházból. Ahova anyáért mentünk el apával. Anya és apa épp veszekedtek valamin, amikor a kocsink előtt, az út padkán egy fekvő alakot vettünk észre. Anya kérte apát, hogy álljunk meg. Apa így is tett. Engem arra utasítottak, hogy maradjak a kocsiban, de előtte hívjam a mentőket. Amíg ők kiszálltak a kocsiból, addig én hívtam a mentőket. Miután letettem a telefont, láttam amint anya apával, közös erővel fordítják meg testet. Akiről, mint kiderült férfi volt. Amíg anya utasította apát, hogy az orvosi táskáját vigye oda neki, az a férfi egyszer csak megragadta anyát… és… és csak anya éles sikolyát hallottam. Apa a segítségére sietett, azonban az a férfi őt is megtámadta. Apa is felkiáltott, csak úgy, mint anya. Megrémülten, és sírva kiáltottam, hogy: - Anya, Apa! – de, egyikőjük sem válaszolt. Azaz alak, közelebb jött a kocsihoz, aminek az ablakait lezártam. Azonban ő, egy hirtelen mozdulattal, ki törte azokat. Be akart nyúlni értem, de én a másik oldalra húzódtam. És ez így ment perceken keresztül. Közben, pedig könyörögtem neki, hogy „hagyjon békén”, „ne bántson”! – de ő csak nevetett…

Újra hallottam azt az ördögi nevetését. Ami újra félelemmel töltött el. Észrevettem amint Edward felpattant a fotelból, de én megállásra késztettem azzal, hogy tovább folytattam.

-         -… reszkettem a félelemtől, amit kiváltott belőlem az a szörnyeteg.  Azonban ő megunva az ellenállásomat, felemelte a kocsit, és a fának repített. A fejem hasogatott, ahogyan a mellkasom is. A fejemhez kapva a kezemet, láttam amint vérzik. Még mielőtt, elveszthettem volna az eszméletemet, még hallottam a szörnyeteg diadalittas kacaját, és a szirénákat. Azután se kép, se hang. … Egy héten át altattak, a fejsérülésem miatt. Majd miután felébresztettek, közölték velem, hogy az autóbalesetben, amit szenvedtünk, a szüleim életüket vesztették. Emlékeztem mindenre, de azt hittem, hogy az egészet csak álmodtam. Nem akartam hinni, nekik. De amikor, napokból – hetek lettek, és a szüleim még mindig nem látogattak meg, tudtam, hogy soha többet nem fogom már őket látni. A testemet, apró horzsolások fedték, a fejemet és a mellkasomat kötések. De, egyik se fájt úgy, mint a szüleim elvesztése. Az orvosok várták, hogy megszólaljak, de egyetlen egy hang se jött ki a torkomon. Nem tudtam megszólalni. Nem csak, hogy beszélni nem tudtam, de még sírni sem. Amikor át vittek az árvaházba, senkivel sem voltam hajlandó barátkozni. Minden éjszaka, arra ijedtem, hogy ordítok, és csurom vizes vagyok. Mert minden egyes adandó alkalommal, amikor álomra hajtottam a fejemet, újra és – újra annak az este emlék képei szerepeltek az álmaimban.  Akármennyire is szerettem volna elfeledni azt az estét, nem ment. Nem sikerült. És, amikor meghallottam amint arról beszéltek, hogy elmondjátok nekem, mik is vagytok valójában. Rájöttem, hogy az a szörnyeteg is vámpír volt, és épp a szüleim vérét szívta ki, a szemem láttára. Először megijedtem tőletek, azonban rájöttem arra, hogy ha meg akarnátok ölni, akkor már rég megtettétek volna. – befejezésül, feléjük fordultam. – Akármik is vagytok, az nekem nem számít. Mert, ti a családom vagytok, akiket nagyon szeretek.

Láttam rajtuk, amint megpróbálják a történetem annak pontját felfogni, és értelmezni, amikor az árvaházba kerültem.

Az időnként, kicsorduló könnyeimet letörölgettem. Majd, tanácstalan arccal néztem a családom felé.

Először Emmett ocsúdott fel a hallottak után. Felpattanva szerelme mellől, arrébb lökve Edwardot, a karjait óvón körém fonta.

-         Ígérem neked, hogy mi sohasem hagyjuk… hogy neked bármi bajod is essék. Mi mindig melletted leszünk.

-         Tudom, és köszönöm. –szorítottam magamhoz.

Öt követte párja Rosalie, aki ugyanazokat a szavakat ismételte el amit Emmett.

-         Úgy örülök, hogy velünk maradsz. –vette át Rose, helyét Alice és Jasper.

-         Szeretünk kicsim, és mindig is szeretni fogunk. –ölelt magához Esme.

-         Én is szeretlek titeket, anya. –suttogtam a fülébe. – És, téged is apa. –öleltem magamhoz Carlisle-t is.

Legvégül Edward maradt, akivel tanácstalanul álltunk egymás előtt. Azonban Emmett megunva, a némaságunkat, Edward karjaiba lökött. Majd mielőtt leharaphattam volna a fejét, egy kacsintás közepette, tűnt el a többiekkel a lépcső irányában.

Csak néztük egymást, de egyikünk se szólalt meg. De nem is volt erre szükség. Felvéve azt a féloldalas mosolyát, melybe már az első találkozásunkkor beleszerettem, a karjait – amik eddig az oldalán hevertek – körém fonta. Viszonozva a mosolyát, bújtam bele az ölelésébe.

Hosszú percek elmúltával, Edward a karjaiba kapott, a lépcső irányába ment. Felérve az emeletre, az én szobámba sétált, ami tulajdonképpen az emelet másik végében volt. Az egyik kezével kinyitotta a szobáját, amit később a lábával rúgott be. Lerakott az ágyra, amin egy szempillantásnyi alatt, már ő is elhelyezkedett.

Nem mondom, hogy nem volt szokatlan ez a gyors mozdulata, de jelen pillanatban nem ez foglalkoztatott, hanem az hogy a karjait kitartotta felém, amibe én ismét boldogan fészkeltem bele magam.

-         Szeretlek Bella, és akár az életem árán is, de nem hagyom, hogy bárki is bántson téged. –lehelte halkan a fülembe, miközben végig simított az arcomon.

-         Én is szeretlek Edward. –könyököltem fel.

A vallomásom után, az arcomat simító keze megállt mozdulatában. Átkaroltuk egymást és megesett az első csók. Marcipán és méz! Együtt nem értek föl ahhoz az édességhez! A tejszínhab a fagylalt tetején sem olyan selymes és jóízű, mint az Ő ajkai voltak! Megtudtam, milyen tűzzel csókolni, milyen emelkedni újra a felszíntől… milyen vággyal, félelemmel, tisztelettel, rajongással, szeretettel, féltéssel… szerelemmel csókolni…

Pár hónappal később…

Edwardot sikerült rávennem arra, hogy átváltoztasson. Ma már bár, még „újszülött”, de mégis vámpírnak mondhatom magam. Bár, az elején tartottam attól, hogy mi lesz, ha nem fogok tudni uralkodni magamon. De, utána sikerült magam megnyugtatnom, hogy mellettem lesznek azok, akiket szeretek, s ők soha nem hagynák, hogy olyasmit tegyek, amit később megbánnék.

Igaz, az átváltozásom nem ment olyan könnyen, ugyanis azon a napon, hirtelen a semmiből felbukkant az a szörnyeteg a Cullen házban. Az első pillantásból fel ismertem őt. Ha akartam volna se tudtam volna, az arcát elfelejteni. Azonban, ahogyan Edwardék megígérték, nem hagyták, hogy bármi bántódásom essen.

Végeztek vele, úgy ahogyan azt ilyen esetben szokás. Széttépték, majd a test részeit apránként elégették.

Ezzel együtt a lelkemben tóduló, félelem véglegesen eltűnt. Ugyan is tudtam, hogy már soha többet nem fog bántani, se engem, sem pedig másokat.

Az álmaim és a vágyaim beteljesültek. Kaptam egy családot, akik a szeretetükkel halmoznak el, amit én is örömmel viszonozni tudok.

Megtapasztalhattam a szerelmet, egy olyas valaki oldalán, aki a világon a legfontosabb számomra. Ő élesztett újjá. Mellette, az lehetek, aki mindig is akartam lenni.

S csak azaz egyetlen egy dolog tesz csak igazán boldoggá, hogy azok mellett lehetek, akiket szeretek…

Vége

Story 4

Minden azzal kezdődött, hogy…

Csak ülök itt a szobámban, és azon töröm a fejem, hogy mégis mivel érdemeltem én ezt ki. Mégis, hogy lehettem annyira naiv, hogy elhiggyem Jessnek azt, hogy az a gyerek, akit a szíve alatt hordoz, azaz enyém? De, mégis mi okból kételkedhettem volna benne, amikor még soha sem adott rá okot? Vagy mégis, csak én nem vettem észre?

Okolhatnám őt a félrelépése miatt, de nem tudom. Nem, mert én is félreléptem. De, az hogy azzal hitegetett három hónapja már, hogy az én gyerekemmel várandós, az azért mégis más. Mégis miért hitette el ezt velem, ha már rég más férfit szeret?

És én? Mégis, miért maradtam vele, ha az iránta való érzéseim, valójában soha sem azt tükrözték, amit hittem?

Kérdem hát magamtól, hogy akkor mégis miért nem azzal a nővel vagyok, akit valóban szerelemből szeretek?

Talán gyávaságból. Ha ő is ugyan úgy érezne irántam, mint én iránta, akkor most minden bizonnyal vele lennék.

De, miért is nem tudatom vele, hogy Jessel szakítottam, s hogy valójában őt szeretem?

Felpattanva az ágyamról, kaptam fel a kocsi kulcsomat, majd a kocsimhoz siettem. Amibe beülvén, indítottam is egyenesen Kristenék házához.

Az oda vezető utón, többféleképpen lejátszottam gondolatban, az hogy miként is vallom meg neki az érzéseimet.

Leparkolva, a New Orleans nevezetű lakóház előtt, kicsit idegesen pattantam ki a kocsiból, s vettem az utamat a hatalmas lakóépületbe. Amint felértem a harmadik emeletre, és a 10. számú ajtóhoz értem, mély levegőt véve kopogtattam be az ajtón.

Az ajtót azonban, nem az a személy nyitotta ki, akire számítottam, hanem lakótársa, és egyben az egyik legjobb barátnője Laura.

-       Szia, Kristen-hez jöttem. Itthon van? –kérdeztem, meg a szőke hajú lánytól.

-       Rob, szia. Kristen nincs itthon. Elment. Ezt neked szánta. –mondta, majd átadott egy borítékot.

-       Mi ez? –kérdeztem értetlenül.

-       Bontsd ki, és majd megtudod. Kris szobájában, nyugodtan kibonthatod.

Miután beengedett, az irányt Kris szobája felé vettem. Beérve a szobába, az ő illata lengte be az egész légteret. Mindig is imádtam ezt az illatot.

Leülve az ágyára, bontottam ki a borítékot, amiben két levélpapírt találtam.

Rosszat sejtettem a papírokat látván, de ahhoz hogy tudjam, mi áll benne el kell, hogy olvassam.

Robert

Mint, tudod soha nem voltam a búcsúzkodások, sem pedig a levélírások nagy híve. De, most valamelyik a kettő közül választanom kellett. Ez utóbbi mellett döntöttem, mint azt mostanra már tudod, mivel a kezedben tartod a levelem. Hogy miért, nem találsz engem otthon, s hogy miért is írtam neked azokat a sorokat, amelyeket most fogod olvasni, azt csak is akkor fogod megérteni, ha majd a végére érsz.

Hol is kezdjem?

Talán onnan, ami három hónappal ezelőtt történt.

„Egyedül voltam otthon, mivel Laura az estét és az éjszakát, a barátjánál töltötte. Az ágyamon feküdtem. Rád gondoltam, mint mindig, már egy jó ideje. Egyszer csak te kopogtattál az ajtómon. Behívtalak. Szomorúnak, és elkeseredettnek láttalak. Megkínáltalak valami innivalóval, és vacsorával együtt, de te nem kértél semmit, csak is azt, hogy hadd maradhass nálam.

Egymás mellett ültünk a kanapén, néma csendben.

-     Jess? –csupán csak ennyit kérdeztem, mire te ezt felelted.

-     Igen. Szeretem őt, de folyton – folyvást csak veszekszünk. Mindig azért rágja a fülem, hogy menjük el valahová, kettesben egy kicsit kikapcsolódni, s amikor teljesíteni akarom a kérését, egyszerűen már nem akar sehova se menni. Azt mondja, hogy elhanyagolom őt, pedig ez nem igaz. A munkám mellett, amennyit csak tudok, vele vagyok. Én ezt már képtelen vagyok továbbra is elviselni. Nem megy.

Nem mondtam semmit sem, csak hallgattalak. Az egyik kezemet a tiédre raktam, amit meg is szorítottam. Éreztetni akartam veled, hogy nem vagy egyedül. A másik kezedet felemelted, s végig simítottál az arcomon. A szívem szinte, ki akart ugrani a helyéről, abban a percben. Egyszer csak közeledni kezdtél felém, majd az ajkaiddal megérintetted az enyémeket.

Először azt hittem, hogy csak a képzeletem játszik velem. A képzeletemben ragadva, az egyik lábamat át emeltem a tiéden, csakhogy az öledbe üljek, szemtől – szembe, de meg nem szakítva a csókunkat.

Elszakadva egymás ajkaitól, te a nyakamhoz tértél át, miközben az ujjaiddal a felsőmet húztad le rólam. Amikor ajkaink újra egymásra találtak, a rajtad lévő sötétkék inget kezdtem el lassan kigombolni. Igaz egy kicsit az ujjaim megremegtek, amit te észre is vettél. De csak csupán belemosolyogtál a csókunkba. Amint lekerült rólad is a felsőtestedet takaró ruha, te a csípőmnél megragadva álltál fel a kanapéról, és a szobám felé lépkedtél. Beérve a szobámba, az ajtót a lábaddal csuktad be, aminek miután bezáródott neki feszítettél.

Már a nadrágom gombjánál tartottál, amikor is én lefogtam a kezeidet. Megszakítva a csókunkat, te kissé értetlen tekintettél néztél a szemembe.

-     Ezt nem kéne… - suttogtam, elfúló hangon. – Nem szabad.

Igaz, nem akartam, hogy abbahagyjuk azt, amit elkezdtünk, de azt sem akartam, hogy utána később megbánd.

-     Shh… nem érdekel. – suttogtad az ajkaimba, és újra megcsókoltál.

Hagytam, hogy az ágyra fektess, ahol fölém helyezkedve fosztottál meg a ruháimtól, amiktől én is megfosztottalak téged.

Már nem fedte el semmi sem, a testem, amit te oly elevenen végig pásztáztál, majd az ujjaiddal és az ajkaiddal egyaránt bebarangoltad testem minden egyes vonalát.

Ha tudnád, hogy hányszor áhítoztam erre a pillanatra. –gondoltam magamban. –Ha tudnád, hányszor vágytam arra, hogy az ujjaid az én testemet érintsék. Hogy, az ajkaidat az enyémeken érezhessem. Hogy azt mond nekem, hogy: Szeretlek!

Boldog voltam, és azt kívántam, hogy ez a pillanat ne múljon el, s hogy csak te és én legyünk, eggyé válva.

Az álom, a karjaidban nyomott el. Elárulom hát neked, hogy azaz éjszaka volt életem, legszebb éjszakája. Mert az álmom beteljesült.

Reggel felébredve, a szemeimet lehunyva tartottam, mert attól féltem, hogyha kinyitom őket, akkor kiderül, hogy csak egy szép álom volt az egész. A kezeimmel végig simítottam az ágyamon, hátha ott lellek. De az ágy, üres volt mellettem.

Kinyitva a szemeimet, nem találtalak ott. Abban reménykedtem, hogy a konyhában talállak, ahol egy finom reggelit és kávét készítesz nekem. Így hát, kimásztam az ágyból, majd a lepedőt magam köré tekerve, néztem a szőnyegre, amelyre az este folyamán a ruháink kerültek. Azonban, ott csak is a saját ruháimat találtam.

Kilépve a szobámból, az irányt a konyha felé vettem, de ott se találtalak.

Az este, és az éjszaka képei elevenen a fejemben voltak. Mivel nem találtalak sehol sem a lakásban, így azt hittem, hogy csak álom volt az egész. Csak egy valamit nem tudtam hova tenni, hogy mégis hogyan kerültek le a ruháim a földre, s mért fekszem meztelenül az ágyamban.

Nem tudtam mitévő legyek, hogy felhívjalak –e, s az éjszaka felől kérdezősködjek, vagy sem. Mert az is meglehetett volna, hogy valóban egy álom volt az egész, s akkor te pedig megtudtad volna azt, hogy miként is érzek irántad.

Egész nap csak az „álmom” körül forogtak a gondolataim, mind addig, amíg te újra el nem jöttél hozzám.

Beengedtelek ismét, és újra megkínáltalak inni és enni valóval egyaránt, de megint csak nemet mondtál. Végig néztem rajtad, és az ing és a fekete farmer nadrág, most is rajtad volt. Már kezdtem azt hinni, hogy tényleg álom volt az egész…

-     Mi a baj? –kérdeztelek, miután láttam rajtad, hogy valamit szeretnél mondani, csak nem tudtad, hogyan is kezdj hozzá.

-     Baj? Az nincs. Csak… csak azt szeretném, ha a tegnap éjszakát elfelejtenénk. Nem kellett volna megtörténnie, tudom. Kérlek, felejtsük el azt, ami történt. S tegyünk úgy, mint ha mi sem történt volna.

-     Öm… rendben. Én, is ezt akartam mondani, hogy felejtsük el. –mondtam.

Hazudtam. Legbelül, a szívem összefacsarodott. Szinte ordítottam volna, a bennem lévő érzésektől, amiket irántad éreztem. A képedbe akartam vágni, hogy mégis hogyan képzeled azt, hogy csak úgy ideállítasz hozzám, és közlöm velem: felejtsük el az együtt töltött éjszakánkat. Azt az éjszakát, mely számomra volt a legszebb történés.

Azt a mosolyt, amelyet akkor villantottam fel, amikor boldogan közölted velem, hogy te és Jess kibékültetek, s hogy gyereket vár tőled, az mind csak tettet mosoly volt. Nem volt boldog mosoly.

Mégis, hogyan tudtam volna örülni annak, hogy egy olyan nőt szeretsz, aki nem én vagyok? Hogy egy másik nő, a te gyerekeddel várandós?

Azaz öröm, amit mutattam, minden egyes alkalommal, amikor te boldogan, ecsetelted, hogy mennyi mindent fogsz majd tanítani, a lányodnak – avagy épp a fiadnak, az mind csak egy maszk volt, ahogyan a minden rendben van velem, sztori is.”

Minden egyes éjszakát, végig sírtam. Sírtam, mert beléd szerettem. Sírtam, amiért egy másik nőt szeretsz. Szenvedtem, mert nap, mint nap azt kellett látnom, hogy te milyen boldog is vagy a gyermekeddel váró, Jessel.

A napok és a hetek csak teltek, és te egyre jobban vártad azt, hogy megszülethessen a kicsi.

Igazából örülni akartam annak, hogy te boldog vagy. De nem tudtam. Képtelen voltam rá…

Két hete, hogy rosszullétek kerülgettek. Hogy miért, először nem értettem. Azonban amikor, éjjel – s nappal elértek ezek a rosszullétek, kezdtem félni. Féltem, hogy ezeknek a tűneteknek a diagnózisa ugyan az lesz, mint, amilyen anyának volt. Ezért titokban, elmentem egy orvoshoz. Ahol miután, alá vetettem magamat egy pár vizsgálatnak, kiderült, hogy 10 hetes terhes vagyok.

Aminek, nem tudtam nem örülni. Örültem, mert a bennem lévő magzat, tőled fogant.

Ez alatt a két hét alatt, sokat őrlődtem azon, hogy elmondjam –e neked, hogy gyereket várok tőled, vagy sem. Az eszem szerint elmondtam volna neked, azonban a szívem szerint nem. Nem akartam, hogy miattam, helyesbítek, miattunk kelljen kellemetlenül érezned magad. Nem akartam, hogy azt hidd, direkt ejtettem magam teherbe veled, csak hogy velem légy, az a nő helyett, akit te szerelemmel szeretsz.

De tudom, hogy nem lehetek annyira önző, hogy eltitkoljam előled azt, hogy én is egy kis babát várok tőled.

De, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy továbbra is azt lássam, hogy te Jessel mennyire boldog vagy. Elég volt a folytonos éjszakai sírásokból, és a szenvedésekből. Boldog akarok lenni, akár nélküled is.

Túl kell, hogy lépjek rajtad. Nem várhatok már rád tovább.

Akármennyire is fájt ezt kimondanom, és leírnom meg kellett, hogy tegyem.

Remélem, hogy boldog leszel a szeretett nő, és leendő gyermeked mellett.

Mielőtt a levél végéhez érnénk, azt tudnod kell, hogy bár azon leszek, hogy túllépjek rajtad, soha sem foglak elfelejteni. Mert ahhoz túl fontos vagy számomra.

Ég veled, Rob!

Kristen

A gondolataim és a levélben olvasottak szavai, egymással keveredve tolongtak a fejemben.

Amikor az együtt töltött éjszakánknál jártam, újra átéltem az egészet. Soha sem tudtam kiverni a fejemből azt az éjszakát. Még ha akartam volna se tudtam volna, mert akkor azon az éjszakán jöttem rá, hogy beleszerettem.

Sírt. Szenvedett, miattam. Szerelmes volt belém, ahogyan én is ő belé. Sejthettem volna, hogy ő is ugyan úgy érez irántam, mint ahogyan, én iránta. Tetette az örömét, csak mert engem boldognak látott.

És, gyerekünk lesz? Igazából apa vagyok? Ha, nem megyek, utána akkor nem leszek apa, s akkor nem fogja megtudni, hogy én is szeretem őt.

Mégis, hogy lehettem akkora barom, hogy arra kértem, felejtse el azt az éjszakát?

Azonnal utána kell mennem. –döntöttem el. Azzal az ágyon hagyva a levelet, léptem ki a szobából, ahol Laurával találtam szembe magam.

-       Még a reptéren fogod találni, ha most elindulsz utána. New York-ba akar utazni. –csupán csak ennyit mondott, mire az arcára nyomtam egy puszit.

Majd egy – köszönöm -, közepette után máris kirohantam a házból. Amint leértem a lépcsőn, beszálltam a kocsimba, és már száguldottam is a reptérre.

Nem hagyhatom, hogy felszálljon arra a gépre, anélkül, hogy tudná: Szeretem.

A reptérre érve, amint leállítottam a kocsi motorját, egyenesen rohantam az információ pulthoz, és a New York-i járatokról kérdeztem.

Miután közölte velem, hogy a legközelebbi járat negyed óra múlva fog indulni, megköszönve a segítségét, máris a New York-ba repülő, beszálló kapuja felé mentem. Ahol a hosszú sorból álló tömegből, próbáltam őt megpillantani. Kérdezősködtem, hogy nem –e látta valaki, de nem jártam sikerrel. Azonban nem adtam fel a reményt. Tovább mentem, majd egyszer csak pillantottam őt. Átvágva magam a tömegen, egy enyhe megkönnyebbülést éreztem a zsigereimben, amiért megtaláltam őt.

-       Kristen. –ejtettem ki a nevét közvetlenül, mellette.

-       Rob. –döbbent meg.

Egymás szemébe nézve, nyitottam szólásra a számat.

-       Nem mehetsz el.

-       Én… - tudtam mit akar mondani, de azt akartam, hogy tudja miként is érzek iránta.

-       Shh. –tettem az ujjaimat az ajkára. – Nem mehetsz el, mert azt szeretném, ha velem maradnál. Egy oltári idióta, barom voltam, amikor arra kértelek, hogy felejtsük el azt az éjszakát. Hol ott, legbelül azt kívántam, hogy ne, ne felejtsd el. Tudtam, hogy amit irántad éreztem, az sokkal több, mint azt hittem. Akkor azon az éjszakán döbbentem rá, hogy beléd szerettem. Éjjel – nappal, te jártál a fejemben. Jess iránt, soha nem éreztem azt a szerelmet, amit irántad érzek. Boldog voltam, mert azt hittem, hogy hamarosan a karjaimban tarthatom a gyermeket. Azonban a minap kiderült, hogy az a baba akivel Jess várandós, nem az enyém. Elkeseredett voltam, mert mindvégig abban a tudatban éltem, hogy apa leszek. Bevallom, sokszor elképzeltem azt, hogy te vagy az a nő, aki az én gyerekemmel várandós. Olvastam a leveled, és nem is tudod, hogy milyen örömmel töltött el az a tudat, hogy te is szeretsz engem, és hogy tőlem fogant az a pici, akit a szíved alatt hordasz. Kérlek, bocsáss meg nekem, amiért nem mondtam már el korábban neked az érzéseimet. Szeretlek. Azt akarom, hogy maradj velem. –térdepeltem le, a valómásaim közepette, elé, miközben a kezeit a kezeim közé vettem.

-       Rob… én… - kezdett bele, egy pár percig tartó néma csönd után. – istenem! Remélem, hogy komolyan mondod azt, amit mondasz. S hogy ez az egész, nem csak egy álom.

-       Nem. Nem álmodsz Kris. Ennél komolyabban, nem is tudnám mondani. Mond, hogy megbocsátasz, s hogy velem maradsz! –kértem, őt kétségbeesetten.

-       Megbocsájtok, és igen. Veled maradok. –felelte, könnyezve.

Kiegyenesedve, fogtam a kezeim közé az arcát, ami felé rövidesen közelíteni kezdtem. Amint az ajkaim az ajkaihoz értek, a szívemet földöntúli boldogság öntötte el. Eközben a minket körülvevő emberek, a csókunkat hatalmas tapssal kisérték, melyre Kristennel egymásra mosolyogva döntöttük egymásnak a homlokunkat, miután elváltak ajkaink. A vállamra kapva a táskáját, vettem őt az ölembe, majd egy diadalittas mosollyal az arcomon vittem őt ki a reptérről. Majd beülve a kocsimba, összekulcsolt ujjainkkal, indítottam…

Hálát adtam az égieknek, amiért megismerhettem őt, és amiért örökre az enyém lehet…

Vége